x

Ripka Gergely

ÚJ stílusú édes tokajiak

Viszonyítási pontok #3

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon, s már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon. Már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.
Januárban szó volt a tokaji száraz borok kirobbanó potenciáljáról. Ezúttal - a korábban már szintén megénekelt, s e kategóriában bombasztikus Andante dicsősége után - a hasonló módon újhullámot követő, késői szüretelésű desszertborok közül ajánlanék párat. A tokaji édes birtokborok vagy divatosabban mondva late harves cuvée-k talán azért is érdekesek, mert a drága és „lomha” aszúknál fiatalosabbak, gyümölcsösebbek, kevesebb fával (noha sokszor 4-5 puttonyos aszúk beltartalmával rendelkeznek), szamorodnik pedig azért nem lehettek, mert a bortörvény által előírt 12 v/v %-os alkohol helyett többnyire megállapodnak 11-11,5 alatt (pláne, ha csak természetes élesztőket használ a borász). De én azt mondom, cseppet se bánkódjunk az átlátszó (kissé unalmas), hagyományos tokaji palackok helyett használt, kecses desszertboros palackok láttán. Lendületesebb, harmonikusabb, bármikor könnyen iható, fiatalos borokat kapunk (melyeket nem is ajánlott olyan hosszú időre elfektetni), ráadásul általában olcsóbbak is. Így nem az ünnepi alkalom teremti a bort – mint az aszú esetében -, hanem a bor teremti a (sokszor meglepő) ünnepi alkalmat. A légiesen könnyű, szinte áttetsző, bármikor könnyen adaptálható boroktól a koncentrált, szétszálazhatatlanul összetett „Azta!”-csúcskategóriáig mindenre igyekszem majd példákat hozni alább...
Tokajról még ma is tíz emberből tíznek az édes borok jutnak eszébe (annak ellenére, hogy a száraz borok reneszánszukat élik a borvidéken és a tudatos borvásárlók körében). Bevallom, az édes borokkal én is sokáig, sőt valószínűleg mind a mai napig hadi lábon állok/álltam. Minden alkalommal megremeg a kezem, mielőtt ismeretlenül leveszem a polcról, hisz kevés borkategória osztja meg így a közönséget. Mi van, ha a társaságnak nem fog ízleni? Mi van, ha nekem sem fog ízleni?? Pláne, ha még tokaji is az adott bor, akkor aztán végképp rengetegszer belefutok (kereskedőként is) a fintorgó legyintésbe? „Hogy tokajit, na azt aztán köszönöm nem kérek, nálunk mindig megmarad a fele...”. Valóban nehéz ügy ez, de talán ahogy érik az ember úgy tanulja meg tisztelni a tokajiak nagyságát. Ahogy megismerjük a technológia szép hagyományait, a drága és kockázatos szőlészeti és borászati eljárások sorát, úgy nyerjük el a tokaji szeretetének képességét és nemes eleganciájának egy idő után rabjává válunk. Szép lassan tehát a legszőrösebb nyelvű, gigászi bordói-kehellyel hadonászó, tanninesszenciához hasonlatos villányiakat éltető hedonizálóból is lehet gyöngéd tokaji-fan.
Van néhány tévhit az emberek fejében az édes tokajiak kapcsán. Az első az alkoholtartalom. Rengetegszer hallottam már, hogy „Egy ilyen 6 puttonyostól háde hogy berúgtam múltkor!” A természetes édes borokban az alkoholtartalom sosem lehet magas (sokszor akár 10 v/v % alatti is). Pontosan azért mert a benne lévő hihetetlen maradékcukor-tartalomtól nem tud kierjedni teljes egészében; ilyen közegben az erjesztőbaktériumok egész egyszerűen kimúlnak. Az a gyanúm, hogy a sötét múltban gyökerezik ennek a tévhitnek az előzménye (bár én akkoriban még nem alkoholizáltam), amikor még úgy próbál(hat)ták megőrizni a silány alapanyag cukortartalmát, hogy alkohollal „erősítették” az alapbort, melynek hatása a baktériumokra és az erjedésre hasonló; vagy épp élesztővel tömték, amitől több alkohol képződött, de a természetes arányok megborultak kissé. Lehet, hogy tévedek, javítson ki, aki jobban tudja, mindenesetre én erős édes tokajit még eddig nem ittam, nagyon berúgni meg végképp nem volt alkalmam tőle, már csak a max. fél literes kiszerelés miatt sem. A sav megint csak sarkalatos pont. Régi vicc: melyik borban van több sav, fiacskám a tokajiban vagy a bikavérben? A mi tokajink bizony azért olyan finom és jól iható, mert az akár néhány száz g/l maradékcukor mellé kellő mennyiségű (~10 g/l) sav társul, ezáltal nincs ragacsos szirupos érzete.
Teljesen követhetetlen az ízlesem édes borok terén, akár egy várandós anyáé. Vagy nagyon tetszik vagy abszolút nem! Ha túl tömény, akkor azért nem tudok belőle sokat meginni, ha meg csak úgy „fél-édeskés”, akkor meg unalmas, és azért nem fogy el. Talán az ideális kiszerelés tényleg a 0,375-ös lenne, az már a számomra ebben a kategóriában etalonként kikiáltott Andante esetében is bevált! Az embert úgyis eltömi 1-2 pohár az ilyen borból, és mégsem végzi a drága bor fele a lefolyóban 3 napnyi lökődés után. A félszárazak nálam inkább a szárazak mezőnyében kell, hogy helytálljanak, de például félédes borokkal nem sokat kísérletezek. Számomra a harmónia ezekben a borokban a legkevésbé szép, és kissé a „sem ilyen, sem olyan” típusba tartozó, „szürke mostohák” lettek, akikben jóval nehezebb meglelnem az eredetiséget. Több szakmabelivel vagyok azon az állásponton, hogy ha késői szüretelésű desszertbor, akkor már legyen koncentrált, sűrű, tömény olajos mozgású, magas (min. 100-150 g/l) maradékcukorral rendelkező markáns borélmény (személyes tapasztalatok alapján valahol 70 g/l-nél kezdődnek a csodák). Kulcsfontosságú a harmónia, a jó sav-cukor egyensúly, mely nélkül elképzelhetetlen a felejthetetlen édes tokaji.
Őket szerettem a leginkább az elmúlt évek során:

Oremus @ Late Harvest Cuvée 2005.
Több évjárat óta egy megbízható forrás a spanyol illetőségű Oremus, magyarosan csak Late Harvest cuvée-nek becézett darabja. Az aszúik is nagyon szépek, sosem csalódtam még bennük, az édes szamorodnijaik már kevésbé okoztak kellemes élményeket, de pozitív dolog volt részükről is, hogy elsők közt mozdultak el a késői szüretelésű birtokborok irányába. Hazai és nemzetközi szemmel, szájjal is közérthetőbb, megnyerőbb borokat kívántak ebben a köntösben megjeleníteni (kicsit a szamorodnit helyettesítve, újragondolva), melyben benne foglaltatik Tokaj lényege ízben, fajtákban, stílusban. Az eljárás szamorodnis, az íz viszont aszúsan gazdag. A termés kb. fele aszúsodott kisebb-nagyobb mértékben.
Késői szüretes szín, és illat, benne botritisz, sárga húsú gyümölcsözön és virágok. Szép egyensúly, jó édesség, ismét sok-sok gyümölccsel, hosszú lecsengés, bár kissé (túl) erőteljes savak. Az Oremus egyik képviselőjével is egyetértve, az 5-ös Late Harvest boruk lett az etalon. Kétségtelenül a legelső kellemes élményeim egyike. 6

Demeter Zoltán @ Birtokbor (édes) 2008.*
Már a Demeter Zoltán 2008-as évjáratbemutató előtt is nagyon tetszett. Egy édes tokajinak márpedig ma így kell kinéznie! A külcsíny is modern (különösen a parafa-konzisztenciához még közelebb kerülő, vagány műanyag dugó; a kissé tájidegen bordói palackot és a Sauternes-eket idéző címkézést még szoknom kell...”de nem az üveget kell elfogyasztani, hanem ami benne van”). Az illat kicsit archaikusabb, klasszikusabb tokaji jegyekkel köszönt minket (aszalt kajszival és Demeter borokban sokszor fölbukkanó baracklekvárral), de a friss, fiatalos ízprofillal a bor arccal többé nem néz vissza, mereven előre néz. A legletisztultabb, leglendületesebb új iskola Tokajban, melyet eddig valaha megfogalmaztak.
Csodásan tükrös, aranyló szín, olajos forgás, melyen senki nem lepődik meg. Egy jelentős része hárslevelű, mely az illatban keményen dolgozik, s le is teszi névjegyét virágos, mézes formában. A furmint, kövérszőlő, góhér és a batai inkább az ízben fejti ki hatását, a virgonc savak tartása révén. A zamat hiperintenzív, sok lendületes gyümölccsel (Kövérszőlő), cseppfolyós barackdzsemmel, teával (Hárslevelű) és a végén minimális kesernyével (Furmint). Bájos kis savak kapcsolódnak be a műalkotásba a kb. 110 g/l-nyi, belesimult maradékcukor mellé, mely sokak szerint sokkal kevesebbnek látszik kóstoláskor, mindenesetre én utoljára a (200+ g/l-es) Andanténél éreztem utoljára ilyen szintű nirvánát, ekkora édes bombát. Egy kicsivel több sav segítene az összképen. Ha létezik az a kategória, hogy (alul árazott) kedvező árú magyar bor/tokaji, akkor ez az. Minden cseppje igazi kincs.
Szép tehát az összhang, melyre az olcsóbb, de „áttetsző” késői szüreteseknek, és a drágább, de lomha, nehézkes aszúknak egyaránt van mire irigykedniük...! A mezőny egyedüli olyan tagja, mely 0,75 l-es palackot kapott, ezért egységárra is nagyon megéri, pláne, ha sokan isszák. 7+

Szepsy @ Szamorodni (édes) 2006.**
Ahogy termett”, így fordítjuk a szláv eredetű kifejezést. Tehát részben botritizálódott gyümölcsből készül ez is, de nem tudjuk, hogy pontosan mennyi került bele az értékes, aszúsodott szemekből, mert nem válogatják őket külön. A Jóistenre bízzák a készítők, mi sül ki majd belőle pontosan a végére. Ez alapján régen vagy szárazra erjedt ki, vagy ha több aszús bogyó jutott bele, akkor maradék cukortartalma révén édes maradt a szamorodni. Ez itt éppen a nagyon édes tábor mintapéldánya.
Nem azért válogattam ide ezt a bort, mert a szamorodnit új stílusú bortípusnak tartom, hisz valóban nem az (az egyik legősibb tokaji bortípus); azért tettem be a sorba, hogy látni lehessen, hogy a régi iskola borait is lehet mai szemlélettel, modern, egyedi bor formájában megfogalmazni. Aki (velem együtt) kóstolt már középszerű, jellegtelen szamorodnit, az tudni fogja miről beszélek, érteni fogja a különbséget, amint megkóstolja a mester szamorodniját. Új értelmezést, új definíciót kap a kategória, melyre vonatkozóan a bortörvény kikötése a minimum 12 v/v %-os alkoholtartalom.
Meggyőződésem, hogy 4 puttonyos aszú is lehetne, de mivel Szepsy Istvánnál aszú többnyire csak 6 puttonyos van, ezért ebből a borból szamorodni lett. Előző, 3-as évjárata a Dániel nevet viseli, a szintén 2006-os cuvée a második unoka, Botond nevét viseli (ld. később). Ennek a szép kis desszertbornak viszont csak a puritán, ám annál elegánsabb szamorodni felirat jutott (kb. 1 évvel a Botond után palackozták, én fél évvel a forgalomba kerülés előtt kóstoltam az akkor mindössze 3 hónapja palackban pihenő bort, melyet akkor Marci is kiemelt a Szepsy mezőnyből).
A zöme furmint, 40 %-ban a hárslevelű díszít. Mádtól keletre, a legjobb dűlők terméséből szelektált alapanyag (Szt. Tamás, Danczka, Nyúlászó, Király és Betsek). Legalább 50 %-ban botritiszes fürtöket válogattak. Pedig ez az évjárat nem a botritizálódásról szólt... Gyanítom, hogy amennyi mégis volt, az zömmel ezt a bort dicséri. Héjon áztatást, préselést követően, hordóban erjesztették. Érlelése 15 hónapig, 400 és 500 l-es, első és harmadtöltésű, magyar tölgyfahordóban történt, mely light égetést kapott. Savtartalom 6,8 g/l, maradékcukor-tartalom 115 g/l, extrakt: 43 gr/l, Alkoholfok: 14%. 8.700 palack került forgalomba belőle.
Lehengerlő, mandulás, barackos illat. Húsos, szinte harapható gyümölcsösség fogad a szájban. Eddigi, fahangsúlyosan keserédes szamorodnis élményeimnek búcsút intek. Teljesen más ez a szamorodni, a fa gyakorlatilag egyáltalán nem tolakodik előre főszereplőként. Így ragadjon meg mindenkinek a tudatában ez a hagyományos tokaji édes bor, ahogy Szepsy István megálmodja, megkomponálja. nekünk Így a legszebb, lendületesen, elevenen, buja ízkavalkáddal. Tökéletes egyensúly, ahol nem túloz sem a cukor, sem az alkohol, sem a fa. Véget nem érő, édes lecsengés marad a szájban.
Egy igazán kimagasló szamorodni, mely jól mutatja, mennyire nem csak a száraz Furmintokig terjed Szepsy nagysága, tekintélye. Őszintén vallja, hogy szükség van a szamorodnira is, hogy a cuvée-k, aszúk mellett bizony megvan a sajátos szerepe Tokajban. Még sok ilyet! 8+

Royal Tokaji @ Áts Cuvée 2007.**
Ha valaki kiváló ár/érték-aránnyal jellemezhető édes tokajira vágyik, annak most már évek óta egy biztos pont Áts Károly Cuvée-je. (Fölírnám a listára, a Demeter Birtokbor mellé ezt is a mai magyar borvalóság nem létező „alul árazott borok” lajstromjára. Emiatt is kivételes darab. Remélem a Royal Tokaji képviselői nem olvassák ezt az írást, de ez a bor árban jócskán elmarad számos beltartalmi gazdagságban halványabb vagy kisebb kiszerelésű társától is.)

Kedvenc dűlőink tűnnek föl megnevezve a hátcímkén (Mézes-Mály, Nyúlászó, Szent Tamás). A három fő tokaji fajta, nagyjából területi előfordulásának arányában házasítva. Hihetetlen tömény, csodával határos illat. Intenzív kavalkádjában eleinte méz, birsalmasajt, körtekompót és virágpor. Később a klasszikus sárga barackdzsem, illetve egy kissé idegennek ható petrolos háttérelem bújt elő nekem (nem minden palacknál éreztem), de semmi nem volt zavaró, az illat mintaszerű. Ízre is a körtés-birses (azaz a 70 %-nyi Furmintra jellemző) zamatok vezették a nyelvem. Eleinte kevéssé érezni a savakat, mely bizonyára az évjárat számlájára írható, ahogy arról már sokszor volt szó (pl. itt és itt), máskor pont annyira harsányak, ahogy egy édes tokajihoz illik.
Később az illatban is, ízben is előbújik némi hársfavirágos, teás jegy, mely a (15 %) Hárslevelű határozottabb szerepvállalását jelzi. Az egyensúly nekem enyhén a szirupos, édes szamorodni stílus felé orientálódik (nem zavaróan). Azért maradék cukortartalma (134 g/l) egy jókora 5 puttonyos aszúéval is felér. Az unalomig ismételt lendület, szép sav-cukor arány és frissesség természetesen ennek a késői cuvée-nek is alapjegye. Kiváló vétel, igazi kedvenc! Pislákoló 8

Tokaj Nobilis @ Amicus 2008.**
Molnár Péter (Patricius) és felesége Bárdos Sarolta (Tokaj Nobilis) együtt úgy látszik, rengeteg szép dologra hivatottak Hegyalján. Szerettem a Nobilis Kövérszőlőjét, mindkét pince Furmintját is, de a sok helyütt megénekelt édes birtokboruk, a Nobilis Amicusa már régóta kíváncsivá tett. Bár bevallom kicsit féltem tőle, mint minden új, édes élménytől. És a rezignált „lehet, hogy a fél üveg megmarad” negédes érzésével vágtam be a fél literes palackot a hátizsákba (aztán irány a téli, balaton-felvidéki hosszú hétvége párommal).
85 %-a Furmint, mellette Kövérszőlő és egy kevés Hárslevelű. Közepesen intenzív, halványsárga szín. Erőteljes töppedt-aszús jegyek uralják a pohár belsejét, mely a szépen aszúsodott 2008-as évjáratot is jellemzi. Az évjáratot Bárdos Sarolta különösen jónak ítélte és ezt az Amicust vastagabbnak, kiegyensúlyozottabbnak, koncentráltabbnak érzi a 2007-esnél.
Bontás után aszúkat idéző dió, később pörkölt mogyoró, aszalt kajszibarack, és szamorodnis, mazsolás aromák, zamatok jellemzik. A korty textúrája erőteljesen almanektár érzetű, mely jelzi, hogy a tekintélyes (122 g/l) maradékcukornak a jó, 9-es savak képesek ellent tartani, sőt át is törik azt. A desszertboroknál kulcsfontosságú sav-cukor egyensúly tehát példás! Nem is túl tömény, de a lecsengése szép hosszú. Vaniliás, süteményes, amolyan Nobilises. Különleges és karakteres desszertbor az Amicus. A modern tokaji borokat kedvelőknek alapmű. Alulról súrolva 8

Szepsy @ Botond 2006.**
Az évjárat inkább a töppedt szőlőszemek kialakulásának kedvezett, botritizálódás kevéssé volt jellemző. Vegetális, (már-már tájidegen) fenyő és tárkony illat, mely megosztja a kóstolók körét. Kellemesen szirupos, de mégsem „nyúlós” vagy „ragacsos” jelleg. A többi édes Szepsyhez hasonlóan végtelenül stílusos, egyedi, igen tartalmas desszertbor.
Szepsy István elmondása alapján a cuvée azért lesz szebb a szamorodninál, mert a legszebb hordók aszús tételei kerülnek bele, vagy ha ez sem elég, akkor is még minden korrigálható az arányokkal. Emellett a muskotály kedvessége szintén hatványozza az élményt. Így több a cukor (141 g/l), kevesebb az alkohol, szebb a struktúra, az összhang a cuvéeben, ami valahogy ünnepibbé, emelkedettebbé teszi a Botondot is, mely egy kevésbé aszús, inkább töppedt szőlőszemeket hozó évjárat bora. Az aszúkban a hosszú fahordós érlelés miatt a tokaji borok egy igen szép időszaka van elzárva tőlünk, borkedvelőktől, de a cuvée-k és más desszertborok révén élvezhetjük fiatalságuk áradó gyümölcsösségét is. Ahogy korábban a 2003-as Dániel is, a Botond cuvée szintén a híres tokaji borász unokájáról kapta a nevét. Mindenesetre 2009-ben már megérkezett az újabb kis jövevény is Szepsyékhez, mi pedig várjuk a hozzá kapcsolódó újabb stílusos desszertbort majdan. 8+

Demeter Zoltán @ Főbor 2003.***
A ’demeterfőbor’ mára fogalommá vált a tokaji borokat kedvelők körében. Már alig vártam én is az első randevút. A borász 2008-as évjáratbemutatóján alkalmam nyílt az első mintavételre. De persze nem bírtam magammal, ezért beszereztem egy korábbi darabot is, a kimagasló 2003-as évből (Demeter Zoltán olvasatában az elmúlt 10 év legjobban sikerült tokaji éve), melyet még elbírt a pénztárcám is (igaz ez 0,375-ös palackban kapható, míg az ugyancsak nagyra értékelt 2006/2007-esek fél literesben). Jeles alkalmat is sikerült találni a jeles borhoz, nagyon vártam az élményt. Csakis ezzel a borral válhatott ugyanis teljessé ez a lista is.
Színben mély borostyános sárga. Illat és íz tekintetében is kiszorították az érlelt jegyek a friss, kajszibarackos gyümölcsöket (melyek csak melegedéssel, hosszas szellőzéssel és a kiszáradt pohár aljából csalhatók elő). Komoly, érett karakterű borrá fejlődött. Nagyban hasonlít a 2003-as Királyudvar Lapis 6 puttonyos aszúra. Az évjárat ebben biztos közrejátszik, ám a dűlő és a borász keze nyoma is valószínűsíthető. Ugyanolyan füstös, fűszeres aromákat érezni az illatban, mint a dűlőszelektált Királyudvar aszúban. Kimondottan aszús év volt 2003, így nem meglepő, hogy a botritisz porossága szinte kiszúr a pohárból. Később dió, mazsola, karamell és grillázs, végül egy kis gomba és tea (25 % a Hárslevelű a Furmint mellett) veszik át a főszerepet a bukéban. Nem csak aszús, de egész Európában kimondottan száraz esztendő bora, talán pont emiatt savakban nem bővelkedik, de így is tökéletes bor (t.maradék cukor: 140 g/l körüli). Komoly, nagy test, mézes, aszús, a füstösségtől végtelenül elegáns, íze hosszú és hihetetlenül tömör, miközben mégis letisztult. (A kedves fogyasztópartner értékelése: nagyon finom, lágy, édes-mézes ízvilág, szuperül csúszik). 9

Királyudvar @ Ilona Cuvée 1999. **
Talán nem én vagyok az egyetlen érdeklődő, aki felfigyelt rá, hogy a 1999-es Királyudvar borok valamiért mindig olcsóbbak. Akár a Domain 6 puttonyos vagy az Ilona jut eszembe, mindig enyhébb árat tapasztalunk még a 99-esnél karcsúbb évjáratokkal (pl. 2002) szemben is. Remélhetőleg ez nem a pincealapítás (1998) utáni kezdeti bizonytalanságokat akarja jelenteni a borokban. Egy 99-es tokajinak igenis szépnek, és komolynak kell lennie! Nem átlagos évjáratról van szó (1993 óta talán a legszebbről; egy kis emlékeztető 1999-ről: gyönyörű nyár, a jég "hozamkorlátozása" két ízben is, szeptembertől induló aszúsodás csodálatos töppedéssel, gyönyörű sav-cukor arány a borokban). Ígyhát bíztam 99-ben is, a pincében is, és persze a legendás, alapító borászduóban is (Demeter Zoltán, Szepsy István).
Danczka és Lapis-dűlőkből, borvidéki arányokkal, azaz 65% Furmint, 25% Hárslevelű, 10% Muskotály került a végül 11,0 v/v %-os, 139 g/l t.maradékcukorral rendelkező, 8,5 g/l savú borba, melyet 2,25 hl-es hordóban erjesztették, majd érlelték 10 hónapig.
Bizony hátrányból kellet bizonyítania. Sokan nem ígérnek pár évnél sokkal hosszabb karriert az aszúkat némileg helyettesítő új stílusú édes tokaji cuvéeknek (melyet a szintén nagy évjárat, 2000 Lapis Furmintja igazolt is). Az Ilona viszont így egy csapásra több kételyt is szétrobbantott bennem! Be is dobtam a mély vízbe: jeles, családi alkalom, 50. születésnap, úgyhogy előkóstoltam, nem akartam lesütött pillantásokat az első korty után. De hála az égieknek, elejétől (a véget nem érő) végéig él a bor, szilárdan áll a lábán. A sikere osztatlan, mindenki rajong érte...csalódást csak akkor okoz, amikor hirtelen elfogy.
Persze hazugság lenne azt állítani, hogy most lenne a legszebb, cizelláltsága talán már nem annyira kristályos, mint kezdetben lehetett, lendületéből is bizonyára vesztett az évek során, de Kató András is biztatott, hogy a bor még ma is szép, s szerencsére hagytam magam meggyőzni. Megérte. Szeretnivaló, tetszetős bor. Érett borostyánszín, illatban leginkább méz, aszalt gyümölcsök, birs és virágpor. (A korosság jegyei, szerethető, kissé old-school tokajis beütéssel.) Ízben a tekintélyes cukrot enyhének éreztem, simának és elegánsnak, zavaró elnehezültségnek nincs nyoma. Az ok: 1999 feszes, izmos savkészlete, mely több, mint 10 év után is vázat biztosít a 33,6° Brix-ből képződött 139 g/l-nyi édességnek. S bizony ezért páratlan élmény az Ilona. Lehet, hogy készült belőle azóta jobb is (sajnos az ár is emelkedett az újabb évjáratokkal), de pl. ezt a fenti (pár éves, pár évre kalibrált) mezőnyt is valószínűsítem, hogy maga mögé utasítja értékállóságban. Könnyen lehetett volna aszú is a szép alapanyagból, s a komoly érlelés alapján, de Demeter Zoltán és Szepsy István az Ilona első évjáratával ismét egy szép műfaj sarokkövét, örök hivatkozási alapját készítették el, s adtak neki szép hosszú életet. 7+

Nem mondanám, hogy ne lehetne vibrálóbb, vitálisabb, sziporkázóbb titánt inni (olcsóbban) e stílusban, ám a sokat próbált, bölcs Ilona erényeit az idő szépen igazolta! Ennek ellenére nem tartogatnám nagyon soká. Tapogatjuk még ebben a stílusban határainkat. Elképzelhető, hogy 5 év múlva sem rogy meg, de azt is be kell látni, hogy ezek a borok nem (elsősorban) arra készültek, hogy 20 évnyi letöltendő palackbüntetésre ítéljük őket. A jó magaviselet inkább pályájuk elején jellemző. Az aszúra szeretik leginkább ráhúzni ezt az erőltetett skatulyát, de az aszú is élénkebb, kedvesebb tud lenni a palackos érés első évei után (sosem felejtem el Demeter Zoltán 2008-as 6 puttonyos hordómintájának sűrű textúráját 2010 márciusában).
Nyilvánvaló: ebben a műfajban is megjelent a prémiumsáv (Főbor, Botond, Ilona). Szepsy-mester az első Szepsy-cuvéek valamelyikénél azt jósolta, ezek a borok ugyanolyan hosszú életűek lehetnek, akár egy aszú (nos számomra az Ilonával maradéktalanul bizonyított a derék borász), ám egyet tudok érteni pl. a Royal Tokaji álláspontjával is, hogy akár a reduktív fehérek, félreduktív, könnyű vörösök, ezek az édes különlegességek is addig a legjobbak, amíg friss, fiatalos lendületük teljében vannak. Talán ez a könnyed hangolás tényleg jobban áll nekik, és könnyebben elérhetővé teszik őket (árban is) a hétköznapi fogyasztók számára. A cél bizonyára ez lenne, hogy ne csak piros betűs ünnepekkor, amikor az egész család együtt van, akkor bontsunk tokajit.
Nem sok ilyen bor van, de képzeljék el: szinte akárhány ismerőssel, külföldivel, laikussal, vagy épp megrögzött száraz borossal kóstoltatom ezeket a kedves, zamatos borokat, annyiszor látok megütközést, hogy „egy bor, egy tokaji, egy édes bor ilyen légies és finom is tud lenni”! Imádnivaló, buja, szuperkoncentrált édessége ellenére mégis olyan, amiből soha nem elég! Ne idegenkedjünk hát tőlük, csak Tokaj tud ilyet, hát váljék egészségünkre.

X
Ősz van

Ripka Gergely

Tovább

Ripka Gergely

III. Franc & Franc: november 24-25

Szakmai fórum és pincetúrák a Villányi Franc jegyében

Villány is választott magának egy csillagot. Na nem olyat, mint az egri csillag, sőt tudvalevő, hogy bikavérjük és furmintjuk sincs. Három esztendeje már, hogy a villányi borászok a Cabernet franc-t tűzték zászlajukra. Talán a legtöbb olvasónak nem újdonság, hogy hazánkban az idő ezt a fajtát igazolta jobban a két cabernet közül. Ennek jegyében 2015-ben a Cabernet franc egyik őshazájából, a Loire-völgyéből hívtak meg vendég borászokat Villányba, míg tavaly már az egész óvilágból érkeztek franc-hívő pincészetek (Friuli Gravi régió, Balkán-térség). Két éve bevezetésre került a prémium és super prémium kategória is a Villányi Franc márkanév és logó mellé (a prémiumnál max 60 hl/ha terheléssel, legalább egy éves hordós érleléssel, míg a super prémium esetében 35 hl/ha terheléssel készül, egy évet tölt hordóban és egy évet palackban, első évjárata a 2014-es volt). De mit tud a franc, ha villányi? - Nos erre keresi a választ a Franc&Franc idei eseménysorozata.

Tovább

Ripka Gergely

Időutazás bikavérben

Egri és szekszárdi klasszisok tanulságai

Nehéz téma a bikavér. Rögtön egy keserű vallomással kell kedzenem, szinte mindig hiányérzettel gondolkodom a bikavár kapcsán. Kialakult ugyan szabályozás mögötte, de nem tűnik semmilyen szempontból olyannak, amivel az átütő siker garantálható lenne Egerben (vagy akár Szekszárdon). Mert van példásul az egrieknek superior meg grand superior, de érzett már ezek között a kategóriák közt valós színvonalbeli különbségeket bárki? Talán ez a kóstoló eldönti. Az összetétel eleve túl sokféle lehet (ráadásul a magasabb kategóriánál még több fajta bonyolítja a képet). Mindez nagyban megnehezíti, hogy a bornak egységes stílusa, identitása mehessen át a köztudatba.

Tovább
Dönnhoff, Nahe.

Ripka Gergely

Tovább

Ripka Gergely

Dönnhoff: rajnai a megérkezett borivónak

A komoly szőlőfajta, melyet mégis bárki megért

A rajnai-rajongóknak bizonyára nem kell bemutatni az ikonikus német pincét. Dönnhoff. - Huszonöt hektáros családi birtok, több dűlőben a Nahe-folyó mentén. Meredek domboldalak, részben vulkanikus, agyagos, palás kövekkel. Termőhely-közeli szemlélet, s mindennek mentén tiszta filozófia. Bevezető gondolatnak még annyit, hogy a németek megcsinálták azt, ami nekünk ezidáig egyik fajtánkkal sem sikerült: eredeti és egyszerre szerethető bort készíteni a fajtájukból, mely evidens igazodási pont az egész világ számára. Mert akárhány ismerősömnek (laikus vagy szakmabeli) mutatok német rajnait, a hatás mindig ugyanaz: „Hu, ez nagyonjó!”.

Tovább