Ez a pillanat is eljött. Bár nem tudom, mit jelent ez pontosan...egész véletlenül szűrtem rá az admin felületen év elején, hogy hol is tart most a számláló. De ha már így alakult, úgy voltam vele, hogy akkor erre az alkalomra nyíljon valami különleges. 2009 derekán írtam az első cikkemet, ha az emlékezetem nem csal. Derékhegyként indult az, ami aztán TáncolóMedve bornaplóként született újjá 2010 körül (az első pár tucat poszt még Balla Marcival koprodukcióban született), és pár hetes kisebb kihagyásokkal több, mint tíz éve szolgáltat 100 %-ban független boros tartalmat a blog. Szerény kalkulációim szerint nagyjából 5000 borértékeléssel és egyéb eszmefuttatásokkal törekedtünk rá, hogy változatos témákkal, izgalmas borok leírásával örvendeztessük meg az olvasókat (akikről mind a mai napig fogalmam sincs, mennyien vannak pontosan, soha nem érdekeltek a statisztikák, hisz soha nem volt cél, hogy sales csatorna legyen az oldalból bannerekkel, roadblockokkal és popupokkal). Az volt a cél és ma is az, hogy elmeséljem a legjobb borokat.

Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon, s már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.