Az év második felének egyik legizgalmasabb szakmai rendezvényének ígérkezett a Terra Hungarica. Komoly kiállítók, egy komoly kereskedő születésnapja, s még a komoly téma is megvolt: olyan borászokat hívtak meg, akik vállalják, hogy boraik csak saját borvidéken termett szőlőből készülnek, és tartózkodnak a durva vegyszerek és durva szőlész-borász beavatkozásoktól. Volt filmvetítés és Master of Wine vezette mesterkurzus is, melyeknek a központi témája természetesen a biodinamikus borkészítés volt.

Sokan voltunk. Ami egyfelől jó, és remélem, hogy a fenti üzenetek tényleg sokakhoz el is jutottak, s nem csak a fesztiválhangulat volt a cél; másfelől viszont olykor kicsit (nagyon) taposták egymást az emberek s voltak (sztár)kiállítók, akikhez egész egyszerűen percekig képtelenség volt odajutni a rendezvény elejétől fogva (!). Néha föl is adtam, mert ha kapok is fél deci finom bort, úgy kell meginnom, hogy sem a borra nem tudok figyelni, sem a borászra, nagy a hangzavar, kevés a levegő stb. Ez persze egy ilyen rendezvényen óhatatlan. A szervezők örültek, hogy már jóval az elővétel alatt elfogytak a jegyek, és én is örültem, hogy a részese lehettem az egésznek.
Egyben életem első olyan rendezvénye volt, ahol kicsit frusztráló volt néha bemutatkozni. Egy idő után azt kezdtem érezni, hogy már nem olyan az egész, mint régen… Persze, aki azt választja, hogy saját néven ír, az ne lepődjön meg! Szükségtelen ezt bővebben kifejtenem, kaptam hideget is, meleget is, de volt, hogy olyasmiről kellett diskurzust folytatni, ami kissé méltatlan volt ehhez az ünnephez. A saját bőrömön érezhettem azt, hogy a leírt szavaknak bizony sokkal nagyobb súlya lehet, mint hinnénk; még az olyan porszemnyi kis blogoknál is, mint a mienk. Egyúttal úgy érzem, egyértelműsíteni is kell néha, hogy a jövőben igyekszem még szigorúbban tartani magam ehhez.
Továbbra sem elmarasztalni szeretnék, hanem értékelni. (Értékelni, ez a kifejezés az ’érték’ szóból képzett főnévi igenév, amit nem szabad elfejteni.) Borászatok és borok jönnek és mennek, fölkapják őket, fölemelkednek, naggyá lesznek, aztán ezt vagy képesek a borászok emberséggel megtartani vagy nem. Vagy vállalják, hogy hatást gyakorol rájuk egyik-másik pince, borász, egyéniség vagy nem, de a legfontosabb az érték, amit létrehoznak, s melyet mi is megismerünk és értékelünk. Elnézést, tudom, nem egészen tartozik a tárgyhoz, de mégis az együtt gondolkodás hiánya kicsit néha/néhol elszomorít; hogy vannak nagy hatású borász-egyéniségék, akik térben ugyan közel lennének egymáshoz, de fejben mégis ennyire más dimenziókban mozognak (olykor inkább hátat fordítanak egymásnak), inkább az individum védelme a cél, és képtelenek együtt gondolkodni még egy-egy fontos régió jövője kapcsán is. Pedig hát pont ez lenne a cél, nem? – Közösen előre jutni, merthogy egy borvidék (tetszik vagy sem) valahol közösséget alkot, tagjai valahol ténylegesen összetartoznak. Talán sokmindenre megoldás lenne ez a vállalás főként a vezéralakok részéről, sőt meglehet, hogy itt kezdődik minden. Szörnyű betegsége ez a hazai borvalóságnak, mellyel szomorú elejtett félmondatokban találkozni, s amin remélem sikerül idővel változtatni (s magam is építő célzattal bátorkodok szólni erről).
Ezután a rendezvény után hazatérve először érzetem azt, hogy szívesebben ülök le gitározni levezetésképp, mint írogatni, megfejteni… Áhh, de inkább ezt a gondolatmenetet itt le is zárom, mert ez a nagyívű rendezvény pont az együttgondolkodásra sarkallt mindenkit, és ez így van rendjén, legyen foganatja, folytatása, lecsapódó tanulsága!

Ha valaki villányi vörösözni szeretett volna egy nagyot, az most hoppon maradt. Azt gondolom, ez már önmagában egy elgondolkodtató momentum...

Jegyzetelésre nem nagyon maradt hely és idő. Inkább a csillagok vették át a pontok helyét is. Nagyjából 50 bort kóstoltunk meg. Íme a legszebb élmények:

A Terroir Club standjánál pezsgőkkel indítottunk. Az Eudald alap Cavaja friss volt és kirobbanó, egyértelműen száraz és nagyon jóleső buborékozású. Nagyszerű kezdés. Utána Fleury Carte Rouge Champagne-t kortyoltunk (2006-2007-es alapanyagból) már komolyabb élesztős, érett jegyeket vonultatott föl, mind bukéban, mind a szép hosszú ízében. Tetszett mindkettő. Később francia vörösekre is visszatértünk. A Domaine de Villeneuve Chataneuf du pape 2007** ugyan még szemtelenül fiatal volt, de nagyon szerettem. Szűretlen, kissé opálos színével nekem semmi bajom. Illatban igazi rhone-völgyi jegyek: sok-sok hasított bőrös jegy, animalitás, aztán fekete gyümölcsök. Ízben erőteljes csersavak, nagy test, a magas alkohol példásan integrálva, ahogy minden más is oly meglepő természetességgel a megfelelő helyre került.
A Kreinbacher Somlói 2007 kellemesen érett, klasszikus somlóias illattal mutatkozott be. Ízben furmintosan körtés és birses jegyeket érzékeltem a mineralitás mellett. Elég hosszú és az áráért elég jó somlói. Krémességből, hordóból talán egy árnyalattal még mindig lehetne kevesebb, de nagy előrelépésnek érzem, hogy a fa a főfajták jegyeit mégsem fedi el a fa. A Kreinbacher 2007-es Öreg tőkék borában etéren még kevésbé csalódtam. A hordós jegyek szolídabbak voltak. Itt tiszta Olaszrizling köszöntött orrban, sok-sok mandulával, majd virágossággal. Ez is elég krémes, zamatos, egy kis cserességgel a forró év ellenére is. Még mindig fiatal.
Losonci Bálintnál szégyenletes módon csak egyetlen fehéret kóstoltam, de azt viszont nem bántam meg. Losonci 2010-es Halmaj Chardonnay-ja* az évjárat egyik legkellemesebb meglepetése volt számomra ma. Fehér virágokkal gyönyörködtet orrban, miközben a sokak számára elcsépelt Chardonnay-s jegyek egyáltalán nem telepedtek rá a borra, hanem eleganciával toldották meg a bort. Zamatos félszáraz bor, aminek hihetetlen jól áll ez a kis maradék cukor.
A Királyudvar Sec 2008** most lehetőséget kapott, hogy a két héttel ezelőtti csalódást helyrehozza. Marci szerint is, szerintem is sikerült neki. Kis aszpirines, gyógyszeres karaktert megint éreztünk a felszín alatt, de elegánsabb krémessége, fehér gyümölcsei is teret kaptak azért illatban. Magas beltartalom, magas szerkezet és struktúra jellemzi ezt a bort (diszkréten cseres, hordós és néha alkoholos mellékzöngékkel). Fiatalnak éreztem most őt is. A 2007-es Ilonával* kicsit bajban voltam. Nehezen nyílt. Illatban alig érzékeltem késői szüretes aromákat, mintha a pohárba be lett volna zárva, nem tudom. Ízben persze gyönyörű volt: krémesen terül szét a szájban, karamell, hosszú íz, végtelen lecsengés. Kiváló balansz, mindene a helyén.
Szászi Szentgyörgyhegyi Szürkebarát 2010. Örömbor, igazi balatoni hangulat. Itt kellett volna kezdeni, kiáltottam föl hangosan (persze csak magamban). Trópusi gyümölcsök hada köszön rám az illatában: mangóval, licsivel. Friss, virgonc és nagyon élénk savkészlet, illetve ismét gyümölcsök sokasága ízben. A 2006-os Szászi Szentgyörgyhegyi Olaszrizling** már sokszor okozott örömet a népnek, most is nagy öröm volt, hogy előkerült. Etalongyanús Olasz. Rumos, főtt körtés, sültalmás illata mintha kicsi a túlérettségből táplálkozna. Nagyon elegáns Olaszrizling mindezzel együtt is. Kicsit rusztikus karakterű, de ez a nagy Olaszrizlingek velejárója szerintem: dús, túláradóan koncentrált, de nagyon szép bor. Márpedig egy komoly rizling sosem lesz olyan, mint mondjuk egy komoly Chardonnay.
Kicsivel arrébb Takács Lajos Hárslevelű vertikálissal készült: 2010-2008. Beneveztünk, de a mostani körülmények között a legidősebb borig kellett várni az igazán hangos élményre. A 2008-as Hollóvár Hárs** perfektül érett fajtajegyeket mutatott: sok bonduelle kukoricával, krémes textúrával. Íze nagyon hosszú és markáns, ásványai csakúgy tódulnak. Akinek van még belőle, örüljön neki.
Utána Demeter Zoltán 2009-es Szerelmije** sokadszorra bizonyította be nekem idén, hogy a Hárslevelű Tokajban (és löszön) is nagy dolgokra hivatott. Nem annyira értettem februárban, tetszett szeptemberben, tetszett októberben, s tetszett most novemberben is ez a bor: végtelenül tiszta, finoman díszes illat: továbbra is púderes, parfümös, nőies báj árad belőle. Ízben pedig kifogástalan szerkezet, tömörség, szépség, érzékenység. Az Egerből vásárolt Cabernet franc-t másodszorra kóstoltam (kicsit az előbbi gondolat ugyan kevésbé rímel a bevezetőben kimondott alapelvhez, miszerint a jelen lévő borok mind saját borvidékről valók, de a bort megkóstolva, és a borász szigorú elveit ismerve ezt nyilván senki sem bánta). Az alapanyag természetesen metszéstől a szüretig élvezi Demeter Zoltán felügyeletét: kezdve a körültekintő hozamkorlátozástól a szüret időpontjának kijelöléséig (október vége). Egy év alatt sokat tisztult, finomodott a kép. Illata sűrű és alig szálazható. Már nem zabolátlan, a 16-os alkohol is fegyelmezett módon viselkedik. S valóban, ahogy a borász is mondta: karosszékben, hosszú estéken elmélkedős, masszív vörösbort képes adni ez a fajta.
Egy stand volt még, ahol kimondottan figyelemreméltó vörösbort kóstolhattam, ez pedig Karner Gáboré volt. A Tavaszföld Kékfrankos 2009** attól tartok, egyike a legszebb példáknak erre a nehéz fajtára. Fűszeres, tartalmas és elképesztő módon gyümölcsös volt, épp annyi tanninnal és savval, amit ettől a fajtától még bírni lehet, s amitől a bor sem lesz súlytalan…behatóbban remélhetőleg a Tőkések decemberi bemutatóján tudok majd megismerkedni vele, ahogy a szintén izgalmasnak ígérkező Szecskő és Losonci borokkal is.
Pelle László 2009-es Zsófia Cuvée-je igazi könnyed késői szüretelésű tokaji. Maradékcukra 90 körüli, rengeteg muskotályos jegyet mutat, sőt alapvetően ez a fajta határozza meg a bor karakterét. Élénk, vibráló savakkal egyértelműen a könnyebb, lazább stílust képviseli. A Pelle Párlatokról viszont már évek óta tervezek egy nagyobb bejegyzést írni. Erre a rendezvényre három párlatot hoztak el, a Szomolyai Cseresznye, a Furmint és a Cigánymeggy közül utóbbi igazi közönségkedvenc a boltok polcain. Nekem is ő tetszett most a legjobban. A Cseresznyének volt egy kis konyakmeggyes beütése, ami persze érdekessé is tette. A Furmint pálinka egy kicsit nekem rideg és kemény volt (úgy látszik a közérthetőbb illatos fajták pálinkái inkább nekem valók). Viszont a Cigánymeggy igazi élménypárlat: behízelgő illat, sima, nőies, könnyen fogyasztható és száz százalékban a gyümölcsről szól.

Az estét azonban a kedves tokaji hölgyek már megint ellopták mindenki elől. Bott Juditéknál egyszerűen térdre lettünk kényszerítve. Két Csontos furmint és egy exkluzív ritkaság ugyanebből a dűlőből, az Excelecziás (Alkonyi László kedvence) került bemutatásra. Egytől egyig gyönyörűek voltak a borok. A két Csontos közel egyformán tetszett, miközben merőben más karakter volt mindkettő. A Csontos 2009**-es, meleg év termése félszáraz bort adott. Elegáns, kecses és gyönyörűen zamatos. Elfogyna jópár üveg egy este alatt, ez biztos, márpedig a komoly szerkezet mellé ez is kell az igazán szerethető borhoz. A 2008-as Csontos** száraz lett, az évjárat briliáns kecsességével, megbonthatatlanul tömör strukturájával, termőhelyi jegyeivel azonnal megbarátkoztunk mindketten. Nem mindig a nagy bor a cél, de mégis összejöhet ez úgy, hogy a bor még emellett remekül fogyasztható is. A 2007-es Excelencziás** nem kevés időt töltött fahordóban (3 évet?), aztán nagy része magnum burgundy palackban fejlődhet tovább a szerencsés gyűjtőknél (véleményem szerint még sok-sok évig). Illatában még semmi nyoma érettségnek. Csupa pirmer gyümölcsös jegy: narancsos Haribo, sárga virágok és gyümölcskavalkád, rengeteg réteg és dísz. Ízben sajátos ásványosság gyönyörködtet, kifogástalan szerkezet és szépséges savak repítik messzire az ízt és azt, aki ízleli. Egészen elképesztő bor, szárazban talán most ő gyakorolta rám a legnagyobb hatást (közel a három csillag).
Aztán átnyargaltunk Bárdos Saroltához. A barakonyi Hárs 2009* még sosem tetszett ennyire, pedig többször kóstoltam már. Illata most elég zárkózott volt. De mostanra ízben az évjárat bujasága, teltsége, krémessége kerekedett felül a borban. Kezdetben inkább a szikár savak határozták meg ezt a bort szerintem, most viszont sokkal több kerekséget éreztem benne. Tetszett nagyon.
Berecz Stephanie közvetlen kedvessége pedig szintén már önmagában mindig remek társaságot ígér. A törékeny szépségű 2010-es Váti Furmint-Hárs száraz házasítása rengeteg savat mutatott, de jóleső szikárság jellemző a Kikelet száraz borokra, most is így éreztem.
Édesei pedig a nap megkoronázását jelentették számunkra. A 2007-es Kikelet Lónyai Szamorodni** Szepsy István formabontó szamorodnijai mellé kívánkoznak szépség terén. Persze nem annyira a zabolátlan koncentráltságról, nagyságról szólt. Klasszikus késői szüretes kelléktárból építkezik. Könnyen iható, krémes szamorodni, melyet hihetetlenül jól esik fogyasztani. Még egy fontos Szepsyvel rokon jegy mindkét bornál: nem kell megfejteni, percekig szálazgatni, pörgetni a bort, nem kell agyonmagyarázni, csak át kell adni magunkat az élvezetnek. Számomra ilyen a természetes erény egy borban. Ilyen volt a 2007-es Kikelet 6 puttonyos tokaji aszú*** is, mely persze azért más ligában játszik: tömör, vastag, savaival nagyon eleven (szinte kaparva marnak bele a torokba). Talán nem ez életem legkomolyabb aszúélménye, de minden cseppje élvezet. Mégis nagyon szelíd és okos aszú ez, minden réteget fölvonultat ebből a műfajból és a szép évjáratból, amit annyira szeretünk: magas cukortartalom, sok barackos gyümölcs, nagyszerű ihatóság a beltartalmi gazdagság mellé. Brávó Hölgyeim!

(Kis előzetes: sokat gondolkoztam, de végülis megvan az elhatározás. Év végéig bevezetésre kerül a TáncolóMedvén a birtokok értékelése is. Hogy pontosan milyen - szigorú - szisztéma szerint, azt még én sem tudom, de a csillagozott borok fognak alapvetően dönteni. Most szünet következik. Újratervezés, sorok rendezése, kis tisztulás.)