Nem voltam ott a Vincén, Bott Juciéknál metszegettem és töltöttem a kellemes hétvégét (természetesen nem bántam meg). Most a MikroVince keretein belül a mesterkurzusok egyik legsikeresebbjét az új-zélandi kóstolót újrázta a magazin szerkesztősége, mely fölkeltette érdeklődésemet (amúgyis keveset írunk külföldi borokról), így befizettem a kóstolóra.
Új—Zélandról egyre többet beszélünk egyébként. Sauvignon blanc-ról legtöbbször, Pinot noir-ról másodszor, csavarzárról harmadszor, és arról, hogy újabban a természethű szemlélet mennyire átitatta az egész ország borágazatát (mintha az újvilági felhozatal egy titkos kedvence lenne a többség körében).

Igencsak kétpólusú lett manapság a hazai borszakírás. A print és az online tartalom (pontosabban ezek egy-egy neves képviselőjének) folyamatos szembenállása idehaza feltűnően kiéleződött. Mindez tulajdonképpen számomra amiatt a legértelmetlenebb, mert érzésem szerint a két olvasótábor közt az áthallás, átfedés gyakorlatilag minimális. Ez már lassan politika, amit mindig óvatosan ajánlatos megközelíteni, s mindazonáltal én nem ítélek senkit sem azért, mert más formáját és módját választja a véleménynyilvánításnak, mint én vagy bárki más, akit sokra tartok. A legfrissebb Vincében a Művelt Alkoholista igencsak éles kritikáira az a válasz jelent meg, hogy „a sas nem kapkod legyek után”. A hiúság és a hübrisz azonban azt gondolom, hogy ugyanúgy nem erény, s bízom abban, hogy a megfogalmazott kritikának nem csak az éle ment át, hanem a mondanivalója, építő üzenete is, hisz minden bizonnyal jövőre is lesz a sokat idézett rendezvénynek folytatása... Az online sajtó elképesztő tömegekhez tud eljutni (néha engem is egészen megijeszt), de el kell fogadni azt is, hogy más meg soha nem fog (egyébként a pártatlansága, tisztasága miatt fontos) blogokat bújni; számára sokszor inkább kéznél van egy magazin, azt tudja csak komolyan venni stb. Azt sem tudom megmondani, hogy egy Vince - mesterkruzus hatása milyen rövid/hosszú távban mérhető egy átlag borfogyasztó, résztvevő esetében (vagy pláne a magyar bor ügyében), de tudom azt, hogy hihetetlen tömegeket mozgat meg a bor kapcsán, és azt a tömeget egyáltalán nem biztos, hogy meg lehetett volna szólítani biodinamikával, terroirszemlélettel, kézi csömöszöléssel és zsebkendőnyi területekkel (noha az ilyesmi hozzám is sokkal közelebb áll). A borszakírok hajlamosak végletekben, a saját értékrendjük szerint gondolkozni, megítélni minden jelenséget, pedig kereskedőként azt a legérdekesebb látnom, hogy ahogy a bor és a borász, úgy a borfogyasztó is ezerféle tud lenni. - S talán olyasmi lehet ez, mint maga a borvásárlás is: van aki egész életében elvan korrekt demizsonos folyóborral, és szeret a termelővel diskurálva a pincénél bort venni a telekről hazafele menet, van aki mindenevő, széles látókörű, megkóstol, amit csak tud, kisebb nagyobb nyitottsággal; és van akinek a külsőségek sokat jelentenek: számít neki, hogy a megvásárolt bornak presztízse legyen, neve legyen, híre legyen. Lehet, hogy én magam is másképp rendeznék meg egy hasonló horderejű borászati eseményt (igaz, amíg nem szerveztem sikeresebbet, szebbet és jobbat, addig nem ítélkezek), próbálom tiszteletben tartani egy másik értékrend működését, melybe bizonyára szintén nagyon sok idő és energia ment el.

Nem voltam ott a Vincén, Bott Juciéknál metszegettem és töltöttem a kellemes hétvégét (természetesen nem bántam meg). Most a MikroVince keretein belül a mesterkurzusok egyik legsikeresebbjét az új-zélandi kóstolót újrázta a magazin szerkesztősége, mely fölkeltette érdeklődésemet (amúgyis keveset írunk külföldi borokról), így befizettem a kóstolóra.
Új—Zélandról egyre többet beszélünk egyébként. Sauvignon blanc-ról legtöbbször, Pinot noir-ról másodszor, csavarzárról harmadszor, és arról, hogy újabban a természethű szemlélet mennyire átitatta az egész ország borágazatát (mintha az újvilági felhozatal egy titkos kedvencévé lépne elő a többség körében).
Keresztapám pár hete tért haza onnan és a többszáz kép, amit hazahozott, levetített, teljesen ledöbbentett, szinte megindított. - Egy 150 éves ország mintha sokkal jobban figyelne (európai szemmel nézve szinte nevetségesen fiatalon megalapozott) értékeire, mint ahogy az a mi kontinensünkön, országunkban néhol tapasztalható. Minden téren végletekig fegyelmezettek és ugyanúgy vigyáznak egy adott falu 124 éves „legidősebb” ám számunkra teljesen átlagos külsejű faházára, mint a horgászparadicsomot jelentő folyók, patakok szennyezetlenségére, megóvására (ingyen és bérmentve fertőtlenítik a gumicsizmádat, ha azzal jártál már más természetes vízben, hogy ezt vagy azt a káros algafajt nehogy behozd az adott élővízbe, sőt már eleve a reptéren megkérdezik érkezéskor, hogy sáros-e a bakancsod; ha szennyezett, akkor ott helyben fertőtlenítik stb). A képek mind azt sugallták, hogy kínos fegyelemmel vigyáznak MINDENÜKRE, amijük van, legyen az természeti vagy táji, történelmi vagy építészeti kincs. Nemhogy eldobott szemét, de otromba tájelemek, át nem gondolt tájképi sebek, nyomok sem ütköztek ki a fotókból (a bejegyzés végére összeválogattam belőlük párat). Minden látványosság a legkorszerűbb, legigényesebb, legérdekesebb módon van kommunikálva, kitáblázva, közel hozva a látogató számára, hogy soha ne felejtse el, milyen felszínformát, gejzírt, aranyásó falut, őspáfrányt vagy más egyéb különlegességet lát. És akkor itt vagyunk mi, akik évezredes örökségünket mintha képtelenek lennénk nemhogy oltalmazni, óvni, megőrizni, de néha még felismerni is (arról már nem is beszélek, hogy abból hasonlóan átgondolt módon turisztikai látványosságot csinálni). S ugyan nem jártam személyesen Új-Zélandon, de nagyon az volt az érzésem, hogy jóval öregebb országként is bizony bőven lenne mit tanulnunk egy ilyen felvilágosult kamasztól (persze ez sem ilyen pofonegyszerű, minket azért keményebben tépáztak itt Európa közepén az elmúlt évszázadok).

Nem nagyon hosszúra nyújtva, most egy sor ottani boron keresztül tapasztalhattam meg, hogy borászati téren is legalább ilyen komolyan veszik a minőséget, színvonalat, hitelességet, s ha valakiben esetleg eddig fölmerült volna, mi a sorsa a magazinos tesztekre kerülő második, harmadik palackoknak (bár épp ezek nagy részét a szerkesztőség vásárolta meg külföldről), íme:

Craggy Range Riseling Te Muna Martinborough 2011.*
Minden bor csavarzáras volt az este folyamán (szerintem ez senkit nem lep meg). Ez a tétel nem volt hordóban se, a borászat 100 ha szőlőt művel (s bizonyára ez ott nem tekinthető nagy méretnek). Fajtajelleges petrol és benzin, mellette tökmagolaj, fémesség, de én személy szerint éreztem még benne némi érdekes (furmintos) körtésséget, kövességet is. Ízben elsőre föltűnik a maradékcukra, pedig csak néhány g/l-ről beszélhetünk. Zamatos bor, melyet rieslinges savainak acélossága tesz hosszúvá, egyenessé és nagyon ropogóssá. Trópusi gyümölcsök, élénkség. Üde, feszes, nagyon citrusos ízű bor (lime). Nem lenne szégyenkeznivalója hasonló árszínvonalú európai tesók közt sem. Nagyon meggyőző kezdés. 7

Cloudy Bay Sauvignon blanc 2010.*
Az egyedüli tétel, melynek a neve mondott valamit, s nagyon kíváncsivá is tett ez a bor. A kulcsa a mérhetetlen intenzitása (s attól tartok idehaza is ennek és az eltéveszthetetlen fajtajegyeknek köszönheti sikereit: tudjuk, jól, olykor a közérthetőség a legkifizetődőbb üzletpolitika, mely sikerélménnyel ajándékozza meg a fogyasztót…”érzitek benne a friss bodza illatát?? Zseniális!”). Penetráns Sauvignon illat: bodza, csalán, s bizonyára erre az illatra mondják a macskapisit is, nagyon intenzív és dús fajtajegyek töltik be, szinte itatják át azonnal az orrüreget. Ízben is a vegetális jegyek vezetik, csalán, gyógynövények, bodzaszörp, de itt is valami olyan elementáris, parfümös intenzitással, hogy maximálisan betölti orrunkat, szánkat, mindenünket! Savai nagyon élénkek neki is. A korty szépen ki van töltve faltól-falig. Profi, hibátlan tartalmasság. Az egyik kóstolótárs szóba hozta a grapefruitos Scweppes lemon ízét, és valóban nem lehetett elmenni az ugyancsak bárki számára megfogható párhuzam mellett. S bár pályafutásom egyik legsokszínűbb Sauvignonja volt ez a bor, azért meg kell jegyeznem, hogy mennyire bravúros, hogy tulajdonképp semmi extráról, semmi újról nem szól. Az ’új-zélandi sauvignon’ szóösszetétel rá a maradéktalan definíció. Nincsenek ásványok, nincsenek terroirjegyek, még azt is megkockáztatom, van a borban közhelyesség is a kiszámíthatóság mellett, ám minden annyira precízen, professzionálisan a helyére van illesztve benne, hogy az tankönyvekbe kívánkozik és megérdemli a elismerést. 7(+)

Ohau Gravels Sauvignon blanc 2010.
(Nem szerepelt a mesterkurzuson, mert az előadó nem ismerte.) Echte lecsós, paprikás, spárgás tobzódás orrban. Szinte nem is borszerű illat…a fajta legszélsőségesebb villanásai. A korty jóval húsosabb a Cloudy baynél, kerekebb is, és az íz végén feszítenek a savak is. Mégis teltsége és savai ellenére esetlenebbnek, ingatagabbnak hat az előzőnél. Remek sauvignon lehet magában, de szélsőségei, aránytalan túlzásai, darabossága most némileg kiütköztek a sorban. 6+

Kumeu River Hounting Hill Chardonnay Auckland 2008.**
Parker 94 pontot adott rá, és a termelő Chardonnay-it folyton Burgundiához mérik. De megnézném ezt a bort is nagy Furmintok közt! - Krémes, füstös, szinte Szepsy borokat idéző hordóhasználat és tűzkövesség, termálvíz. Nem kevés, de szellőzve egyre kevésbé jelentőségteljes fásság mutatkozik meg benne (hordós erjesztés és érlelés fában 11 hónapig). Ízben pedig rengeteg örömet, izgalmat találtam benne. Komoly, rágható beltartalom, krémesség, füstösség, mintaszerűen integrált fa. Érdekes ásványok és némi korty közepén mutatkozó sajátos kesernye összjátéka. A sósság és savai a korty végén nagyon citrusosak és ellenpontozzák az egyébként sem tolakodó fahatást is. Egy fahordós Chardonnay, ami elegáns és nem közhelyes. Tanulságos bor lehet idehaza is. Talán ezért is, ez a bor volt most a legizgalmasabb számomra. 7+

Pegasus Bay Sauvignon – Semillon 2008.*
Szép, fajtajelleges Sauvignonosság árad a pohárból: csalán, átható fűszerek és ismét füstösség. Ízben csípős, élénk korty: menta, grapefruit. Kiváló, elegáns újvilági fehér, kis alkoholossággal (még itt sem zavaró azonban) és talán némi maradékcukorral. Jó zamat, nagyon jó inni. S bár némileg populárisnak hathat, mégis ha mögé nézünk, van benne tartalom, test, súly is. Nekem sikerült komolyan vennem. 6+/7

Huia Gewürtztraminer Marlborough 2008.
Nem ez volt ma a legizgalmasabb tétel, semmi olyat nem kaptam tőle, amit a fajtáról eddig ne tudtam volna, sőt egyensúly és elegancia terén botlást érzékeltek a műszerek. Illatban rózsa a főszereplő, kicsi palackbukésság, szappan, de mégis egy traminihez képest közepes intenzitás (bár tulajdonképpen az illattal volt a legkevésbé bajom). Nagy test, az alkohol is több szerepet kap, mint kéne. Esetlennek és nagydarabnak hat az előbbi borok után. Zamata finom, gömbölyded hatású a korty, közben mintha itt is érződne egy kissé meg nem támasztott, levegőben lógó édesség. Szép egyensúlyról, eleganciáról sajnos nem beszélhetünk. Pedig biztos nem ő volt a legolcsóbb a sorban. 5+/6

Trinity Hill Gimblett Gravels Viognier Hawkes Bay 2007.*
Elsőre nagyon penetráns, kissé urinális az illat, füsttel, érett sajttal (ezek termőhelyi jegyek lesznek). Aztán hirtelen bezárkózik és letompul. Ízben zamatgazdag ő is. Komplex, enyhén alkoholos íz itt is. A savak adta élénkség pedig már itt sincs annyira meg, mint az első négy borban. Súlyos, kesernyés, hosszú utóíz, mely némileg inkább óvilágias karaktert ad a bornak. Érdekes tétel. 6+/7

Craggy Range Syrah 2009.*
Ha igaz, hogy húszezer forint ebből a borból egy palack, akkor azt hiszem, bátran kijelenthetjük: nagyzolási hóborttal szinte minden ország borászai küzdenek... Ugyanis ez a bor is hibátlan és szép, de számomra nem indokolta semmi, hogy árban így elváljon a mezőnytől (a fenti borok nagy része 4 és 6 ezer forint átlagár közt mozogtak a házigazdák szerint).
Illatban nekem elsőre inkább a sötét gyümölcsök jöttek: szilva és szeder, enyhén lekváros vagy aszalt érzettel. Kicsivel később jelentkezett a fajta fűszeressége is, melyet a többség már skandált (bors). Ízben, kávés, tejcsokis, ismét moderált hordó, telt és arányos ízek, korrekt összkép. Tanninjai finoman, jelzésszinten tapadnak. Kellő hossz, kellő mélység, édes fűszerekkel, bájjal, jó ihatósággal. (Érdekes, hogy róni mintára itt is házasítottak pár százaléknyi Viognier-t a Syrah mellé.) 7

(Vannak azért még idevágó, másolásjellegű érdekességek a fiatal Új-Zélandon…számomra például inkább a komédia határait súrolta, hogy eldugott kis falvak, miért választanak maguknak olyan neveket arrafelé a világ másik végén, mint Jeruzsálem vagy Betlehem. Nem vicc, mintha nem lett volna eredetibb ötletük a holland meg brit városalapítóknak:)

Mindenesetre számomra izgalmas volt újra szembesülni vele, hogy a világfajták adoptálásában élen jár Új-Zéland. Sokszor mondjuk: „ugyan ki kíváncsi az ezredik jó chardonnay-ra?”, s hivatkozunk rá, mennyire fontosak az őshonos szőlőfajták. Új-Zélandnak nyilván nem volt ilyen, ám nem sokat vacakoltak: az európai fajtákból képesek voltak mára az európai igazodási pontok mellett is sajátos, eredeti hangszínt megszólaltatni, ami mögött az elmúlt évtizedek nyilván, szintén nem kis munkája áll. Jó lenne egyszer élőben is megnézni.