Izgalmas felkérésnek tettem eleget pár napja a Borkollégiumban. A 3 órás mesterkurzus célja az volt, hogy a világ különféle természetes édesboros technológiáit kóstoljuk össze (az erősítetteket tehát most kihagytuk). Jól tudjuk, hogy ez a piaci szegmens micsoda kihívásokkal küzd eladhatóság és rentábilitás terén, nem csak Tokajban. Mégis megdöbbentő volt azt látni e 21 borral, mennyire sok országban becsülik nagyra a termelők az édesség limitált kincseit mint a természet ritka ajándékát.
Fás, virágos, elég komplex aromák, sokrétű, amolyan bizarr eklektikusság hatja át, amiben sokféle identitás érződik. Ízben is ennek folytatása, sok gyógynövénnyel, vágó savak, de közben virágos, herbális jelleg mellett. Utóízben cseres, szikár végszó jellemző. Rendhagyó megközelítése a fajtának Villányból.
Áthatóan szappanos, intenzív bukésság. Friss, üde, zöldfűszeres, egreses íz. Laza, frissítő korty, igazi könnyed nyárias bor, sok érett fehér húsú gyümölccsel, viszonylag egyszerű, közérthető szerkezettel.
Mély aranyló szín árulkodik a napjainkban reneszánszát élő műfajról. Rózsás, jázminos, szappanos, virágos illat, intenzíven és egyedien. Kis kesernye, teás jegyek, cseresség érezhető a kortyban. Széles és hosszú, izgalmas szerkezettel és mindenekelőtt a kategóriájában nagyon tiszta, példás ízekkel.
Az első generációs borászok közös platformjaként indult el 1999-ben a Pannon Bormíves Céh. A szerveződést tíz komoly hazai családi pince indította, valószínűleg az egyik legrégebbi hasonló egyesület, ami minőség mentén definálja önmagát és a magyar bort. Noha az évek alatt kicsit elhalkultak, a Pannon Bormustra sem nagyon kerül napirendre. Pedig annak kérész életű megújulási törekvései egy pillanatra beengedtek némi nemzetközi levegőt kis hazánk igencsak ellaposodott borversenyeinek terébe. Hagyományos évvégi karácsonyozsára minden decemberben összeverődik a sok neves borász, hogy bevonva a szakmát, borkedvelőket, kicsit visszatekintsenek az év történéseire. Balla Géza, céhtag lett ugyebár az év borásza, Szabó Edit Bussay László emlékdíjat kapott, Mészáros Gabriella pedig megindító módon emlékezett meg az idén fájdalmas hirtelenséggel minket itthagyó Sánta Zoltánról, aki tényleg óriási űrt hagyott maga után ebben a közösségben.
Balogh Zolit mindenki ismeri. Az online borszíntéren az egyik legnagyobb provokatőr, aki az évek során bárkivel szóváltásba tudott már kerülni, aki él és mozog. De nem csak erről ismerszik meg. A 2000-es évek közepe óta Somló egyik meghatározó borászatának, a Somlói Apátsági Pincének a birtokosa és a helyi közösség egyik fontos motorja is. BZoliról mindenkinek van véleménye. Boraik tudatosan buja, maradékcukoros, túlérett hangulata is megosztja a közönséget; én időről-időre belefutok olyan SAP borba, amik nem osztanak meg, sőt szívesen fogyasztom őket. Néha késsel, villával. A túlkapások ellenére tetszik bennük, hogy önmaguk definíciói. Nem hasonlítanak senki másra. Miért is kéne skatulyákban gondolkoznunk egy fajta/borvidék kapcsán? Szerettem a 11-es Furmintot, de a 10-es év Juhfarkja, 12-es év Hársa is élmény volt. Minden évből valami… Hanem végre itt vannak a 2013-as borok is (első alkalom, hogy mind egszerre lettek készen), éppen ezért Zoltán összekürtölte a borszakma „léhűtőit”, hogy ismerkedjenek a kiváló évjárattal egy jó hangulatú, szórakoztató előadás közepette (kb. 30 komoly étteremtől volt jelen sommelier, a 6-7 újságíró mellett).
Rózsás, puskaporos illat, sokat formált rajta az idő. Széles és vastag korty, a kevésbé megszokott, nagydarab Tramini. Hosszú zamatú íz, de a kor is nyomot hagyott rajta. Ez a bor már szebb biztosan nem lesz.
Bussay László régi favoritunk. Olyannyira, hogy konkrétan blogunk elindulásában több korábbi borának is szerepe volt. A 2007-es és 2008-as borok közt volt pár klasszis, melyeknek anno a borblogok köreiben is komoly visszhangja volt. Azóta mintha kicsit alábbhagytak volna ezek a visszhangok. Kár. Persze nem tagadom: én is sokat változhattam azóta. Emlékszem, 2009-ből a rajnai, még inkább a tramini volt az, ami Zalából talán utoljára tetszett. A 2010-esek sokkal gyorsabban értek a korábbi évek borainál, különösen a Tramini (talán a rajnairól őrzök szebb emlékeket). Most adott egy újabb ígéretesre sikerült évjárat. Lássuk, hogy formálódnak a 2011-es palackos tételek Csörnyeföldről:
Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:
