A fiatal, mindig mosolygó és jókedvű miklóscsabi Mórról eddig nem sok figyelmet kapott tőlünk. Márpedig ezt ideje volt kompenzálni...már csak azért is, mert nem olyan rég nyitott a Bazilikánál a DiVino, Juniborbár (fiatal, második generációs borászok borai kóstolhatók, elsősorban fiatalokat szólít meg a hely maga is...hibátlan kezdeményezésnek tűnik, ígéretes konyhával, a maga nemében egyedülálló, izgalmas egység), melynek üzletvezetője egyébként ő lenne. Kívánom, hogy a kezdeti pozitív fogadtatása a helynek évtizedekig, sőt generációkon át kitartson majd! Fontos népművelő történet kezdete, állomása lehet az ilyesmi... Most azonban (még?) nem Miklós Csabi e budapesti tevékenykedéséről szeretnék írni, hanem a régebbiről, a móriról. S mi mással is tehetném ezt méltóbb módon, mint „Mór Furmintjával”, egy igazán szép Ezerjóval. Biztos van, aki csak legyint rám egyet, még tán olyan is van, akit ez a hasonlat bosszant…hogy ezt a kevéssé bejáratott fajtát Óó a nagy furminttal egy napon merem emlegetni…de egy tipp: móri borász jelenlétében sose tegyünk így!

Ők ugyanis véresen komolyan veszik ezt a fajtát, melyet saját gyermekükként, gyöngéden szeretnek, s féltőn, odaadóan egyengetik útjait. Szóval legalább olyan sokfélének tartják, mint egy tokaji borász a furmintot (vagy a Hársat). Sok pince, sokfélét készít belőle is: laza, jó savú fröccsbortól, ásványos szárazakon, félszárazakon át akár aszúsodott termésből készülő olajosabb desszertborig igen szélesnek tekinthetjük a fajta spektrumát. Presztízs, eredetvédelem, megbecsültség terén, ha a Furmint gyerekcipőben jár még, akkor a Móri Ezerjónál szinte még a totyogásról is korai beszélni. De bontogatja már az ezerjó is ezer színű szirmait, s a fajta befutása olyan töretlen borászok lelkesedésén biztosan nem fog múlni, mint ifjabb Kamocsay Ákos vagy épp a Miklós Csabi, a szóban forgó…
Mindketten lelkesen küzdenek az évtizedek sodrában kicsit elfeledett móri régió borászatáért, a könnyed, jóleső helyi fehérborokért. Miklós Csabi az édesapjától és nagyapjától is örökségül kapott hagyományokból is láthatóan sokat merít, ám emellett fantáziaja is jótékonyan szárnyal, fiatalos lendülettel, tartalommal tölti ki a rendelkezésre álló teret, elég csak a címkéken végignézni. Minden évjárat újabb és újabb bohókás fantázianeveket hoz, a címkéken frappáns (erőltetett vagy kevésbé erőltetett) szövegvilággal. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy „nem kell ez”. Pont egy ilyen borvidéknél kell a figyelemfelkeltésre külön hangsúlyt fektetni (vannak borvidékek például, ahol nagyon bénának tartanék és tartom is a hasonló szájbarágós dizájnt, de itt valahogy mégis őszinte). Ugyan lehet, hogy teszem azt annál a Tramininál találok hasonló árban jobb illatos bort a polcokon, de a figyelmet megérdemli egyre inkább Mór is; hát hagyjuk, hogy miklóscsabi borai egy ártalmatlan kis mosolyt csaljanak hétköznapjainkba!
Igazán véresen komolyan venni őket egyelőre én nem tudtam. Azt hiszem, nem is azért készülnek a móriak, hogy zavarba hozzák Moselt, Chablis-t (ideális esetben egy kielégítő móri borért kétezernél többet nem nagyon kell fizetni). - Én most egy félszáraz, 2009-es, (ugyan 2008-ban zajosabb sikerű) Ezerjót választottam a pince jobbjai közül (sajnos a Nem férünk a bőrőndbe, sokat dícsért Chardonnayról lemaradtam…azt már bánhatom). Nagy kedvezménnyel lehetett Csodát látni.
Nem fiatal az ültetvény, több évtizedes, békebeli tőkékről szüretelték a Csoda alapanyagát. Éppen ezért nem érdemes csonthidegen gurítani lefelé, különben szép mineralitást mulasztunk el megcsodálni. A halvány szalmaszínű bort, apró, pici gyöngyök lepik el közel két év után is, s nem csak emiatt éreztem nagyon fiatalnak a bort. Illata sajátos jegyekkel bír. Száraz széna, pár csepp méz, illetve zellerszár vagy karalábé vegetális (kissé szokatlan) felhőjébe krémes, hordós elemek vegyülgetnek. Volt, aki bizonytalan hordóhasználatot kiáltott e bornál korábban…szerintem diszkréten és szofisztikáltán tesz hozzá e borhoz a fa, méghozzá példás, nem eltúlzott módon.) Sajátosan vegetális elemek határozzák meg orrban kontúrjait. Finom savai gyakorlatilag szárazzá teszik a bort (a mellettük szolgai maradékcukor zamata éppen csak jelzés szinten érhető tetten). Mellettük sós ízű ásványok tolonganak és csípik a szám szélét. Laza szomjoltó, de mégis tartalmas, kis jóindulattal kellően vastag is (enyhülve hevítő szesszel), végezetül némi kesernyés zárszóval. Finoman fanyarkás jellege miatt hibátlan nyári gasztrobor. Mondják: minden csoda csak három napig tart…nos ez egy óráig se tartott ki, behabzsoltuk. Összefoglalva: hasonlót ezerjóból még nem ittam 6(+)
[1270 palack készült összesen…]