Rendben van, értem én, hogy Furmint-Február, és hogy most már mindenki (dűlős) fajtaborokra asszociál, ha Tokaj száraz borairól hall, de biztos vannak még páran, akik emlékeznek a földtörténeti középkorból a száraz szamorodnikra is. Sokan még a szánkban érezzük a kilencvenes évekből a kerházas, erősen oxidált Brontosaurusokat, melyek gondolatától azóta is összehúzódik a szánk minden szeglete. Mi történt azóta ezzel a borkategóriával? Tényleg ennyire nincs rá igény? Tényleg ennyire nehéz elkészíteni (jól)? A hosszú érleléssel ennyire nem igazítható a piac mai elvárásaihoz? Vagy csak egyszerűen már nem trendi, nincs rá szükség?

Tudjuk, hogy a tarcali Királyudvar alapvetően édesben erősebb. (Fél)szárazaik közül a Secé a főszerep, a Demi sec már gyakorlatilag félédes, majd a Lapis dűlős töppedt Furmint és Hárslevelű fajtaborok adják az alapokat az Ilona és a Lapis illetve birtokaszúk alatt. Feltűnően kevés szó esik azonban egy borról, mely az Ilonával azonos árszínvonalat képvisel a pincénél, s mely szintén egy szép női nevet, a Patríciát kapta. Az Ilona 1999 óta klasszisnak számít a modern tokaji cuvée-k között (hárslevelű és furmint). Ám érdekes, hogy a pince valamiért készített már több késői szüretelésű Sárgamuskotályt is. Erre a fajtára (édes borok kapcsán) az átlag fogyasztó inkább úgy gondol a Furmint és a Hárs mellett, mint a tokaji borok fűszerére. Nekem is az a tapasztalatom, hogy például aszúkban is elég csupán pár százalék és a játékos muskotályosság szinte átüt mindenen. Valamiért azonban 2005-ben és 2006-ban önállóan is palackba került a Királyudvarnál ez a fajta. A birtoknál korábban munkálkodó Szepsy István szerintem inkább a már említett „fűszerezéses” elv mentén hasznosítja a fajtát (ld. Szepsy Cuvée-k); viszont Demeter Zoltán saját borain végignézve azt látom, hogy szereti helyzetbe hozni például az őszhegyi muskotályát (ld. a 2008-as Anett bora vagy száraz Őszhegy SM, melyek egyébként 2011-ből is készülnek majd). Így az én tippem az lenne, hogy a Patríciát is főként neki köszönhetjük. Nagymamám névnapjára bontottuk ki ezt a kisebb csodát, úgyhogy gondoltam, szánok neki egy rendes posztot, mert minden téren nagyon tetszett. (Illetve ilyen se sűrűn van. - A véletlen úgy hozta, hogy pár nappal később Marci is bontott egy saját palackot ugyanebből a borból...úgyhogy nemsokára frissülni fog a poszt az ő benyomásaival is.)

Régen aszúztam már magamban, úgyhogy elérkezettnek láttam az idejét. S ha már így hozta az élet, nem ihatok valami közepes lőrét, biztosra mentem, s jól tettem (pláne mivel kék sajtot is vettem magamnak mellé). Nem rég ráadásul az egyik nagyobb kereskedő elképesztő árakon borszerdázott, úgyhogy pár Weningerrel együtt, ezt a Patriciust is magamévá kellett tennem. Alkonyi is szépeket írt róla, illetve én is több mint elégedett voltam a tokaji pince aszúival, s az idei Nyitány kapcsán már talán elmondtam (de nem árt többször hangsúlyozni), hogy a Patricius ugyan nincs mindig annyira szem előtt, mint más nagyborászatok, de borainak minősége ezt simán indokolná! Tetszetősek az alapok is: Furmint vagy Muskotály…kétezer alatt mindig. Őket követi a piramis közepén egy késői szüret, a Katinka, végül az Oremushoz hasonló módon ők is bíznak a különféle puttonyszámú aszúkban: van nekik 4-es, 5-ös, 6-os is; de szerintem palackoztak már nem egy aszúesszenciát is. Akárhogy is van, 5 puttonyosaik kapták szerintem eddig a legnagyobb visszhangot. - A 2000-es és a 2002-es is sikeres évjárat volt. A tavasszal kóstolt 2007-es (bizonyára még palackérlelésre szoruló, de már most is gyönyörű) 6 puttonyosuk pedig bennem végleg bizonyította, hogy a viszonylag nagy pincészet színvonala simán megüti a populárisabb óriásokét (pl. Oremus, Royal Tokaji). S közben eszembe jut az is, hogy a határozott fellépésű, Tokaj Reneszánszban sokat tevékenykedő borász, Molnár Péter sok időt töltött Bacsó ’Oremus’ András szárnyai alatt is.

A fiatal, mindig mosolygó és jókedvű miklóscsabi Mórról eddig nem sok figyelmet kapott tőlünk. Márpedig ezt ideje volt kompenzálni...már csak azért is, mert nem olyan rég nyitott a Bazilikánál a DiVino, Juniborbár (fiatal, második generációs borászok borai kóstolhatók, elsősorban fiatalokat szólít meg a hely maga is...hibátlan kezdeményezésnek tűnik, ígéretes konyhával, a maga nemében egyedülálló, izgalmas egység), melynek üzletvezetője egyébként ő lenne. Kívánom, hogy a kezdeti pozitív fogadtatása a helynek évtizedekig, sőt generációkon át kitartson majd! Fontos népművelő történet kezdete, állomása lehet az ilyesmi... Most azonban (még?) nem Miklós Csabi e budapesti tevékenykedéséről szeretnék írni, hanem a régebbiről, a móriról. S mi mással is tehetném ezt méltóbb módon, mint „Mór Furmintjával”, egy igazán szép Ezerjóval. Biztos van, aki csak legyint rám egyet, még tán olyan is van, akit ez a hasonlat bosszant…hogy ezt a kevéssé bejáratott fajtát Óó a nagy furminttal egy napon merem emlegetni…de egy tipp: móri borász jelenlétében sose tegyünk így!

Vettem magamnak egy jegyzetfüzetet. Szép, spirálos, zsebben elfér, úgyhogy mindenhova magammal vihetem, ahova érdemes, így semmi mellett nem mehetek majd el (leírt) szavak nélkül. Bizonyára észrevették páran, hogy egy hosszabb nyaralási szünet áll mögöttünk (ezért nem jelentkeztünk), de a következő hetekben igyekszünk minél jobban kompenzálni ezt, ezért is szereztem be a füzetet, ami szemmel láthatóan várja a sok-sok borélményt. A füzetke első lapjára mindenképp valami kifejező tételt szántam volna, amolyan jegyzetfüzet-avatónak.

„Bárcsak minden nap ünnep lenne!” – sóhajtottam sokszor gyermekkoromban. - Akkor minden nap különleges lenne, mindenki mindig mosolyogna, nevetne, ugyanúgy figyelne a másikra, szeretteire, a számára úgy egyébként legfontosabbakra, ahogy az ünnepi asztalnál tesszük. Ja, és persze finomakat ennénk és innánk mindig!! Aki régebb óta olvasgatja a blogot, tudhatja, hogy az otthoni családi összejövetelekre mindig valami igazi különlegességet választok, valami egyedit, megismételhetetlent, amivel egyszerűen nem lehet mellé lőni a fehér asztalnál. Így esett a választásom most erre a borra.

Fontos bor számomra a 2004-es Andante Furmint. Az első nagy idolok egyike, legalábbis édesben egy nagyon régi viszonyítási pontom. Az első blogbejegyzéseim egyike is róla íródott egyben, nagyjából egy éve. Kevés nagy kedvencet kóstol vissza az ember úgy, hogy aztán az elvárásoknak másodszorra is maradéktalanul elégedett tud lenni. Nos ki gondolná, de az Andante 2004-es évjárata ilyen. Az általam ezidáig kóstolt 3 legédesebb borban biztos, hogy benne van. A sokat ismételt 236 g/l cukrot még kimondani is sok. Viszont az, hogy ez a late harvest bor ennek ellenére is leheletkönnyű tud lenni, s még 6 év után is képes friss gyümölcsösséggel elhalmozni, valósággal szó szerint kényeztetni minket, az bizony már maratoni teljesítmény, s a mai napig rejtély számomra, hogyan csinálja... Eleve inkább a fele ennyi cukrot tartalmazó édes tokajiakhoz vagyunk szokva; érthetetlen, hogy egy olyan gyengécske évben, mint 2004 (alacsonyabb puttonyszámú aszúk éve volt inkább), hogy tudott létrejönni ilyen szépséges és megingathatatlan egyensúlyú beltartalom. Rébusz az Andante tehát számomra, de a jó csillagzat alatt létrejött, jó bor még a legrosszabb körülmények között is életre kelhet (ez bíztasson minket 2010-ben is).

Nem sokan tudják, de megrészegülve nem csak a medvék hajlamosak ám táncolni! Kevés izgalmasabb, értékesebb sajátságot tudnék mondani egy külföldinek hazánk borvidékeiről, mint a rendkívül gazdag dűlő-etimológiánkat. Szerintem óriási kincs, hogy minden egyes kis termőhelynek külön története - s persze sokszor borainak is külön ásványos karaktere - van. Nevet annak ad az ember, amit szeret, amihez valamilyen módon kötődik, ragaszkodik (a gyermekének, ki-ki a kutyájának, macskájának, sokan az autójuknak is). Annak idején, mikor az emberek még leélték teljes életüket egy adott járáson vagy akár egy kis köz(ös)ség területén belül, anélkül, hogy azon kívülre látogattak volna, külön érzéseket váltott ki belőlük egy-egy táj, egy-egy dűlő, s rájuk ragadt egy különleges név. Innentől pedig kötődve hozzá, nevén kezdték nevezni azt. Ez a gazdag dűlő-etimológia fontos néprajzi kincs, értékes lenyomata a múltnak.