A magyar bor újkori útkeresésének történetmesélését legutóbb 2005 végén hagytam abba. Az évtized első felében megjelentek tehát az első igazi referenciaborok, az első újkori nagy évjáratoknak köszönhetően (1999, 2000, 2003). A barrikhordó sok helyen még mindig főszereplő, kékszőlők közt a Cabernet sauvignon szintén, de az első bíztató márkák (Kopár, Duennium, Primarius stb) felépítésével a dél-pannon régiók – Villánnyal az élen – elkezdték ébredésüket. Egerben Lőrincz György, Bukolyi László kezdenek nagy telepítésekbe a legjobb termőhelyeken. Tokaj száraz és édes újragondolását pedig Szepsy István és Demeter Zoltán kezdik el együtt a külföldi tőkével, romokból újjáépített Királyudvarban, olyan komoly nevekkel karöltve, mint a szintén külföldi érdekeltségű Oremus, Royal Tokaji és Disznókő pincészetek.

2006-ban mindent megkaptak a gazdák, amit a korábbi, gyenge években esetleg eltékozoltak, vagy elvesztettek. A tökéletesnek látszó évjárat minden bortípus kedvelőit megörvendeztették (fölösleges sorolni őket külön: Villány, Szekszárd, Eger, Dél-Balaton mellé felér a pannonhalmiak Infusioja is, de szintén bontogatják szárnyaikat az Etyeki Kúria Pinot noirjai is). Szemmel látható pálfordulás érezhető a közízlésben, fajtahasználatban, technológiában is. A Cabernet sauvignont egyre inkább kezdi fölváltani a csúcsborokban a fajtatiszta Merlot (Primarius, Solus, Sessio, Magnifico), sőt a korábban érő Cabernet franc is (a '97-es Kopár óta 2006-ig nem is tört meg a Cabernet sauvignon főszerepe a villányi ikonborban). Az első magyar Sommelier bajnok, Malatinszky Csaba szűretelen bordói fajtái, különösen villányi Cabernet franc-jai igazi hazai, vörös klasszisokká emelkednek!
Előtérbe, sőt középpontba kerül a hozamkorlátozás témaköre (a Kopár eleinte 10-12 fürt/tőkével készült - úgy egyébként pont a termőre forduláskori, kevésbé koncentrált terméséből - aztán ment csak le 5-6 fürtre ez a szám); háttérbe kezd szorulni a fabútorok íze, illata, s a melegebb évjáratok eljövetelével az alkohol/édesség, túlérettség kérdésköre is heves szóbeszéd tárgyát képezik a szakmában (különösen 2007 ismét aszályos évében).
Közben Szepsy István, majd Demeter Zoltán is kiszáll a Királyudvarból, s így mindhárom önálló, magas színvonalon működő tokaji birtok elkezdi megmutatni a közönségnek, mi is lenne önálló, kristályos alapfilozófiája. – Szepsy István már két kezén számolja dűlőszelektált borait, de végül 2006-ban az Úrágya, Urbán és Szent Tamás Furmintokat, illetve a 2005-ben debütáló Király-dűlős Hársat palackozza le 2006-ból (a Furmintok sikere elsöprő, kecsegtető)! Stabil, komplex és formabontó terroirborok lettek ezek, melyek a 2000-esek, 2003-asok, pláne az élesebb 2005-ösök után még egyértelműbben és bíztatóbban mutatják az utat a „Nagy, Magyar Fehérbor” irányába. Demeter Zoltán már 2005-ben is mutatott löszről egy bíztató Hársat, furmintot a Veresről és bizonyára a Lapisról is, de letisztuló 2006-os borai emelték őt is a valóban megérdemelt magasságokba (Szerelmi Hárs, Lapis Furmint). 2007-ben mindketten mutattak nekünk még több, még szebb dűlőszelektált bort, melyek kicsit alkoholosabbak, édeskésebbek, sokaknak túlzóak, savakban nem annyira határozottak, - talán hamarabb válnak palackéretté (eltarthatósági idejük vitatott). Ezévben Demeter Zoltán 6 féle dűlős bort hozott ki (mostanában kerül forgalomba a Szerelmi aszúja is; de újra fölfedezett főborai is közelednek színvonalban a 10 pontos magasságig). Szepsy István tovább boncolgatja a 300 vulkán sokszínűségét - új, 2007-es Nyúlászója a létező legbehízelgőbb, legbájosabb száraz tokaji, ami valaha is készült, szigorúbb Urbánja és teltebb Úrágyája mellett Szent Tamása (is) méltó lehet a „minden idők egyik legnagyobb furmintja” címre. Közben a Királyudvar (kicsit a Loire-menti Huet testvérbirtok nyomdokain) dűlős fajtaborok helyett a Sec, illetve Demi-Sec borokban a maradékcukorral kezd el operálni. Kevésbé élezi ki fajtákra a szortimentet, a 8:2-es furmint-hárs arány az ökölszám legtöbb borukban, s a legfontosabb, hogy minőségi változás nem érzékelhető a két borászegyéniség távozása után! Ilona Cuvée-jük és (Lapis) aszúik továbbra is megkerülhetetlen tokaji etalonok.
Nagy vörösborokban hasonló a kép. A palackok hátulján emlegetett barrikhordók a legtöbbeknél már nem első töltésűek, és sokan csak részben, mellékszereplőként használják őket. A nagyobb hordók mindenütt újra elfogadottá válnak. Hedonisztikus vörösek éve volt, s a lehetséges érlelhetőségben már azért senki nem akar annyira merész jós lenni. Egyes boroknál hazánkban is lehetőség nyílik előjegyzésre, akárcsak Bordeux neves borainak piacra lépése előtt (hol másutt valósulhatna ez meg történelmünkben először, mint Villányban....de úgy gondolom, pl. a Gere Kopár esetében az idő igazolta később ezt a csatornát). 2006-2007 két nagyon fontos és sok tanulságot hozó év volt (talán a legfontosabbak). E két esztendő legnagyobb vörösboros fölfedezettje a 90-es évek Vylylanjéhez hasonló vágású, újvilágias síkon mozgó Sauska Pincészet, mely nemzetközi mércével mérve is hipermodern földolgozóval, technológiai és szakember bázissal rendelkező óriási beruházás; ráadásul még boraik is ígéretesek. Így 1-2 évjárattal sikerül bejutniuk Villány elitjébe, mely borvidék (sajnos/nemsajnos) a már említett módon orrhosszal mindig a többi vörösboros régiónk előtt mozgott (bár kétségtelen, hogy az évtized folyamán láttunk már wellness-hotelestül, pincéstül bedőlés szélén álló mammutborászatokat a dél-dunántúli országrészben). A Sauska mellett (húzónévként) még fontos kiemelni Szekszárdról Heimann Zoltánt, Egerből a St. Andreát, Sopronból Ráspi Józsefet, illetve a fiatal (bio)dinamizmusú tehetséget Franz Weningert is (a teljesség igénye nélkül); ők ugyanis a túljátszott világfajták helyett/mellett az olyan, jellemzően hazai fajtákból is képesek lettek kihozni a maximumot, mint a Kadarka, a Kékfrankos vagy akár a Zweigelt, s nem elégednek meg a világ ötezredik tökéletes Cabernet-jával. A bikavérrel (immár két borvidéken) a mai napig nem nagyon tudnak mit kezdeni sem a borászatok, sem a fogyasztók, de páran érzékelhetően fölismerik saját fajtáink érdemeit is (s bár a fogyasztók egy része még mindig fél ezen fajtáktól, a referenciaborok már szépen oszlatják a kételyeket)!
Hasonló módon, 2008 és 2009, szintén rokon évjáratok nekem. Sokáig azt hittem, messze nem tudnak annyit, mint az előbbi kettő, de főleg Demeter Zoltán (tökéleteshez közeli, elképesztő reményekkel teli) borai, s számos vörösbor is bizonyítja, hogy bizony nem (teljesen) önreklámozás vagy nagyzolás a borászok részéről mind a 4 egymást követő esztendő méltatása! De legalábbis a technológiai felkészültségben mindenképp eljutottak sokan már oda, hogy érzékenyen tudjanak reagálni az évjárat visszásságaira (ha kétszer annyi fürtöt kell ledobálni a földre júliusban, akkor kétszer annyit dobálnak le, ha adott fajta úgy néz ki szeptemberben, hogy odalesz/nem olyan a beltartalma, akkor sem a mennyiséget tartják döntő tényezőnek), s ez óriási jelentőségű a jövőre nézvést is. A 8-as borok savvilága még a(z édes) fehérborokban is gyönyörű, sajátos eleganciát, szikárságot ad (Tokaj Nobilis/Barakonyi-dűlő). Nagy vörösekben még nehéz lenne állást foglalni, a középmezőny bíztató. Elegáns, letisztult, nem annyira robosztus talán, mint a 2006-2007-esek, 2005-höz talán jobban hasonlít, de egyensúlyuk szép (St. Andrea Merengő, Áldás, Konyári Sessio).
2009-ben már kicsit fordított a helyzet. Inkább a komoly vörösboroknak kedvezett az év, sok helyen csodaként emlegetik. Tokajban a szárazak szintén szépen formálódnak, de alig tudtak édesbornak valót szüretelni, a korábbi szép esztendők tartalékai azonban sok pincében amúgyis túlontúl fölgyülemlett, s a médiában is zajkeltő problémát jelentettek (országosan). Borblogokon, magazinokban sok szép külföldi eredményt lehet visszahallani: jóval 90 pont fölötti magyar vörös és főleg fehérborok, 100 pontos esszencia (korábbi értékelés), de minden apró eredménynek van jelentősége, legyen az akár pl. egy teljes egészében svéd kereskedő által fölvásárolt Szerelmi 2007 készlet. Egyre több és több a boros témájú fesztivál, rendezvény is. Szemmel láthatóan, füllel hallhatóan téma kezd lenni a „magyar bor” és kérdésköre. Nem egyszer kapom föl a fejem villamoson borokkal kapcsolatos beszélgetésre, boros témájú cikket olvasó emberre....(javítson ki, az aki ilyesmit korábban is ugyanígy tapasztalt). Sokan konkrét problémákat kezdenek cikkekben, blogokon fejtegetni a magyar borágazat gyengeségeiről, betegségeiről, a termékstruktúra kuszaságáról, borvidéki és országos bürokráciai, szabályozásbeli problémákról, lehetséges jövőképekről. Az emberek beszélnek olasz szőlővel teli kamionokról, szalmaerőművekről, lobbiérdekekről, melyek a magyar bort gáncsolják. Az igényesebb fogyasztó- és borászréteg nem érdektelen a magyar bor jövőjét illetően, s létrejött legalább ezen a ponton a párbeszéd, ami alapvető fontosságú a későbbi tettek mezejére lépéshez!
A Vincze Bélát is meglepő glicerinbotrány kicsit fölkavarja az állóvizet. A hírverésnek, bízom benne, hogy hosszú távon több haszna van/lesz, mint kára, akárcsak az osztrákok glikolbotrányának annak idején. Az év borásza mégis egy egri termelő, Lőrincz György lett.
2010 kezdettől fogva nem indult az évszázad évének. Sokfelé hűvös, esős, napfénymentes, kidobnivaló évnek tekintik, ám a már előrevetített, átgondolt, érzékeny szőlészeti reakciók sokaknak segíthettek a problémák semlegesítésében, s továbbra is sok a korábbi, eladatlan tétel a borászoknál. A rossz nyelvek már pletykálnak arról, hogy a nevet szerzett borgyárak már pontosan tudják, mely „beragadt” 8-as és 9-es tételekből fogják összeönteni a 2010-es címkével ellátandó borokat. Más kérdés, hogy például elsősorban a reduktív borokra specializálódott borászatok, ahol már a 8-as, 9-es tételek elfogytak, (de mások is 2-3 év múlva) mihez fognak kezdeni friss tételek nélkül? Áremelkedésre lehet számítani, illetve arra is, hogy egyes presztízstermékekből ki kell maradnia évjáratnak, s ezt a mögötte állóknak le kell nyelnie....(vagy?). Sokan fejtegetik (pl. Szepsy István), mennyire fontos szerepe volt idén a kedvező fekvésű, megfelelő vízgazdálkodású szőlőterületeknek, hisz itt a gondos odafigyelés mellett 2010-ben is lehetőség nyílt korrigálni az évjárat visszásságait, s a megfelelő módon föltornászni a gyümölcs beltartalmát a kívánt szintre (máris egy kapaszkodópont, amit kérdés, hogyan fognak használni/kommunikálni a borászatok, s hogyan fognak értelmezni a vevők). A (dűlős) száraz tokaji bor, a furmint, de lassan dűlőnevek is a borfogyasztók körében egyre jobban és jobban kezdenek fogalommá válni, bár (villányi) vörösborra továbbra is szívesebben ad ki nagyobb pénzt az átlag vásárló. Szekszárd a bizalmi skálán szintén jön föl, ám Sopronban és Egerben inkább még csak konkrét pincék kezdenek népszerűsödni (helyzetük nem könnyű, de a borászok elhivatottak és ez a lényeg)! Az eddig erőtlen, szervezetlen külföldi rendezvényes szárnypróbálgatások egyik erősödő példája lehet a Furmint & Frinds stand Angliában egy expon. Furmint február, Borszerda, Borzsúr, Etyek, Szekszárd (esős, de népszerű) fesztiválok egész hada országszerte, mely mutatja, hogy a magyar ember tényleg szeret borozni, és nem csak a pet palacknak van jövője hazánkban (még a kunsági régióban is erőre kezdenek kapni nevek, melyek közül Frittmannék az év borásza címet is elnyerték az évtized második felében, de ott a Font is és sok más szép reményű pince; Mórról, Etyekről, Neszmélyről nem is beszélve). Engem motiválnak és bíztatnak ezek a történések (annak ellenére, hogy az állam semmilyen részt nem vállal továbbra sem a magyar bor jövőjét illetően, s nem is térnék ki a következőkre részletesen, elég ha eszünkbe jutnak azok a bizonyos nonprofit szervezetek, kht-k, marketing alapok, folyamatosan újra-/át-/megalakuló szervek, melyek eddig nemhogy semmit nem tettek, de elszámolni sem nagyon tudnak a borászoktól kötelezően behajtott marketingforrásokkal. Szomorú, hogy civilek, egyszerű emberek sokszor többet tesznek a hazai borokért, mint maga az országvezetés, a minisztériumok, hivatalok, borvidéki szervek stb.)
A civil szóemelés mellett még inkább motiválnak azonban emberek, és egyéni teljesítmények. Fontos, a szakmában elég nagy, felsőbb körökben a vártnál kisebb visszhangot kiváltó kezdeményezés a Demeter Zoltán által összeállított Borászok 12 Pontja. Sokan csatlakoznak a változás szükségességének eme zászlaja alá, de hiába az új kormányban a két borász parlamenti képviselő is, a valós állami lépések - a továbbra is alkalmatlan/méltatlan hazai borászati szabályozásban - egyelőre még váratnak magukra.
A 2007-ben elhunyt, hazánk borászai közül külföldön legelismertebb munkásságú, Gál Tibor hagyatéka fölötti szomorú marakodás, imázsrombolás kicsit méltatlan az Olaszországtól Dél-Afrikáig sokat dolgozó (’98-ból 100 pontos szupertoszkánt is készítő, Egerben a Pinot klónokkal úttörő) néhai borász hírnevéhez. Remélhetőleg rendeződnek a sorok lassan, és készülnek majd ismét komoly Pinot-k, Viognier-k GáltiBor címkével. Ugyancsak elszomorító, aggasztó az ezredforduló másik, nagyreményű terroirborászatának a Gróf Buttlernek a szakadása, ahol a "Kapitány" Bukolyi László alkalmazottként folytatja elhivatott munkáját. A csúcsra járatott gasztronómiában is pezseg az élet: kaptunk egy michelin-csillagot (Costes), míg Ráspi József Budapestről visszavonul és egyelőre csakis Fertőrákosra koncentrál.
Érezhetően az évtized második felére terjedt el a biodinamizmus és a kézművesség irányzata, fogalma is a boros köztudatban (szükségszerűen jelen volt persze mindig is a hazai borágazatban). A kis nevek elkezdtek (sokszor az erősödő kereskedők promóciós munkája vagy blogok révén) egyre jobban reflektorfénybe kerülni (persze egyelőre csak egy bizonyos réteg körében). Fontos, hogy ezek a borok általában nem megvásárolhatók pl. hiperekeben (ahol a már említett, közismert nagy villányiak, szekszárdiak kezdettől fogva mind szükségszerűen szem előtt voltak), Mégis az érdeklődő, bennfentes közönséget elkezdték érdekelni a kis tételben előállított csodák! Hírük pedig futótűzként terjed, szájról-szájra, elég Kaló Imrére, Takács Lajosra vagy Szászi Endrére gondolni. Boraik most is zajló kultikussá válása szilárd alapot nyújthat későbbi megerősödésükre, és csak eljátszom a gondolattal: milyen lenne, ha 50-100 év múlva az ilyen magyar mikroborászatoknak a ritkaságai is olyan keresett, exkluzív luxuscikkekké válnának, mint egyes különleges, sorszámozott konyakok, évjáratos Champagne-ok, dűlőszelektált burgundik. Hogy párszáz palackos tételekkel nem lehet építkezni a piacokon? ... akkor legyenek ezek a mikrotételek a mi, büszkeségre alapot adó sajátságos kincseink!
És közben tudom, hogy vannak már most olyan hazai (főleg, de nem csak tokaji) borászok, akik egyénisége irányadó, előre mutató, s akiket 30-40 év múlva is halhatatlan hagyatékuk fog majd idézni. Tisztelet övezi őket már most is, de ez még nagyobb lesz majd idővel, pláne, ha az a út, amin járunk – fontos, dicső állomásokon át - megérkezik a borvilág nemzetközi vérkeringésébe egyszer. Akik tudják, kik tartoznak ebbe a társaságba, azt is tudják, kik azok, akik (bár azt hiszik, de) nem tartoznak ide...ám ez nem is fontos annyira.
Ami viszont lényeges: akárhogy is sírunk, kesergünk, fontos, történelmi évtized áll mögöttünk, egyre több és egyre fontosabb referenciaborral/borászattal, amiket tudom, hogy korszakalkotóaknak fognak nevezni később. Nézzék csak meg feljebb, milyen hosszú utat jártunk be 10 év alatt...elfogadhatatlan lenne számomra, ha ez a sok jó törekvés hosszú távon eredmények nélkül maradna. Felgyorsultak az események a rendszerváltást követő 90-es évek (kicsit hosszas) tapogatózásai után; bár tény az is, hogy korai lenne még akár azt mondani, hogy félúton is járnánk. Viszont hiszem azt, hogy nem cél és nem ok nélküli ez az út, amin most már határozottan lépkedünk előre. Sokan tettek, még többen tesznek hozzá ehhez a közös értékhez. Elindultunk valamerre, s tudom, hogy előbb-utóbb el is jutunk valahova. Remélem, a megfelelő irányba. Boldog Új Évet mindenkinek, aki bízik a magyar borban!