Kicsit reflektálva a korábbi, Orsolya Pincés bejegyzésemre - bizony nem példanélküli, hogy házasok, a másikat erősítve eredményesek tudnak lenni egymás mellett a szakmában. Bár míg az Orsolya Pincénél Tarnóczi Zoltán és Turcsek Orsi meglátásom szerint kicsit felosztják egymás közt a terepi és pincei munkákat, addig Bárdos Sarolta (Tokaj Nobilis) és Molnár Péter (Patricius Borház) különálló ültetvényekben, egymástól független pincében és márkanév alatt készítik eléggé eltérő vágású, remek boraikat. Mivel Bárdos Saci is megtisztelt személyes látogatásával az üzletben, egy bolti kóstoló keretein belül, s nagy rajongója is vagyok némely borának, ezért mindeképp szerettem volna rá is szánni itt egy írást.

Korábban már többször szóba kerültek itt, a TáncolóMedvén az Orsolya Pince érdemei. Februárban jártam náluk Ostoroson (hivatalból), a pincében, ahol a borokat kóstolva a szerelem első látásra című giccset élhettem át Pinot-juk és Tehéntáncuk kóstolásakor. Meghívásomra, pár napja viszonozta az üzletben Turcsek Orsi a téli látogatást. Bemutatta néhány friss tételüket az érdeklődőknek is. A közönségsiker mellett (azon fölbuzdulva) én is méltatnám szép boraikat.

Burgundia, Sideways, Robert Parker, halvány szín, törékeny kifinomultság... Mindössze néhány szó elég lenne, hogy érzékeltetni tudjuk egy fajta értékeit? Sokszor hallani: „a Pinot Noir nehéz műfaj”. Tán a legnehezebb valamennyi kék színű szőlőfajta közül. Talán pont ezért, jellemzően a borsznobok egyik kedvence. Csupa közhely. A Pinot ellenben nélkülöz mindenfajta közhelyt. Egy megközelíthetetlen, misztikus díva, aki mindig más arcát mutatja. Nem tűr el semmilyen felületességet, megköveteli a maximális törődést, odafigyelést a metszéstől, az érlelésen át, a palackba zárásig, az ízlelésig. Mégis szinte az egész világon megvetette lábát. Talán pont a nagy kihívás vonzza úgy a szőlész-borászokat és a kóstolókat is a Pinot felé. Rengetegen mondják, hogy a kedvencük. Azt azonban elsőre ne higgyük el senkinek, hogy valóban ért is hozzá...

A Terroir Club honlapján már jó előre beharangozták az olyan rajongónak, mint amilyen én vagyok: március 4, Demeter Zoltán 2008-as dűlős borinak kóstolója a Festetics Palotában. Valósággal a kezemet tördelve vártam, mit alkotott „Az egyik tokaji mester” 2008 ellentmondásos évében. Ha létezik hazánkban nagy hatású borászegyéniség, vezéralak, akire föl lehet nézni, akire oda kell figyelni, akkor Demeter Zoltán az.

Lőrincz Györggyel kapcsolatban bizony számtalanszor bizonyságot nyert már, hogy rendkívüli érzékenységgel közelít nem csak hivatásához, hanem mindenhez, amihez hozzányúl. Egy igazi kis gyertyaláng az egri borvidék éjszakájában. Egyszerre modern és hagyományszerető, egyszerre tudatos és természetes, egyszerre kedves és erőteljes, határozott. Mi 2005-ös Ferenchegy Chardonnay-ját szerettük meg legelőször...de talán nem hazudnék, nem is túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az érzékenység jelen van minden egyes borában. A címkék, a fantázianevek minden laikust levesznek a lábukról (még akkor is, ha néha kicsit erőltettek, néha már kicsit túloznak, de A kutyafáját....Kedvesek is, Boldogságosak is). Ami pedig a borokat illeti, minden borkedvelőt meggyőznek arról, hogy a St. Andrea a szakértelmet és a már említett érzékenységet képes felszínre juttatni a borokon keresztül is. Létezhet igényesség, kiegyensúlyozottság nagy tételben is. A terroir szeretete, a természet felé közölt áhitat, az Istenhit, az alázat és szerénység a többi ember, kolléga, érdeklődő felé mind-mind integrálódott koncepciójukban, mellyel néhány év alatt a legnagyobbak között értek révbe. Majd 2009-ben sokak örömére végre az év borásza címet is ők kapták meg.

Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.

2008-ban az év borásza Konyári János lett. Valóban rengeteg érdemet tudhat magáénak utóbbi 20 évnyi borászati munkásságának révén. Többek közt a barrikhordó hazai elterjesztésében is kulcsszerepet játszott, ami vörösboraiban is igen szép árnyalt formában tettenérhető; de a ’90-es évek elején, önálló, családi kézből kikerülő palackos borai is újdonságszámba mentek még, nem beszélve dél-balatoni, nagy tesű vörösborairól, melyekre manapság már nem legyintenek úgy a nagy(ra értékelt) villányi, szekszárdi, de esetenként a külföldi kollégák sem. Bejárta az egész borvilágot nyomdokain járó fia, Dániel, akiről általában mindenütt csak annyit említenek meg, hogy a barrikhordós érlelésből írta szakdolgozatát, de begyűjtött már jónéhány külföldi tapasztalatot is. Bizonyára tisztában van a külföldi borászati trendekkel, melyekkel egyelőre nem nagyon tudunk még lépést tartani, mégis a tapasztalatok hazahozása, itteni értelmezése elengedhetetlen a fejlődéshez, a kemény, hosszú távú borászati fejlesztési munkák „megtermékenyítéséhez”.

Nézzük, mely borokkal érdemelte ki a (kissé megtépázott presztizsű, de mégis) legnagyobb elsimertségű hazai borászati elismerést.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Borokkal foglalkozni többek közt azért is nagyon izgalmas szakma, mert az ember eleinte a borokon keresztül próbálja kiismerni a borászt, majd a szerencsés kóstolás közepette alkalom nyílhat a borászon keresztül megismerni a borait. Hazánk igen sok és sokféle borászegyéniséggel büszkélkedhet, melyek története általában számos hasonlóság (a természet és a környezet tisztelete, a terroirhoz való kötődés, valamiféle tökéletesség keresése) mellett rengeteg sajátosságot is mutatnak. Van aki még a korábbi rendszerben szerzett pozíciói vagy büszkeségre kevésébé okot adó „borászati” tevékenységének köszönheti mai sikereit; van akinek fölmenői évszázadokkal ezelőtt is borkészítéssel foglalkoztak; volt, akinek elege lett a főváros csitíthatatlan zajából, és leköltözött hegyaljára, hogy a szőlők közt keresse a válaszokat; olyan is akad, aki a nagyok mellett tanult itthon és külföldön, majd szép lassan önállósodott; és ott van Ráspi József, aki amellett, hogy az egyik legmélyebb tiszteletnek örvendő hazai étteremvezető, egyik nap elhatározta, hogy sajátos hozzállását az élethez, a gasztronómiához mint hivatásához, a borkészítésben is kamatoztathja.