Legutóbb két igen izgalmas hegyaljai családi pince tételeit írtam le 2011-ből. Számomra Gizella is, a Kikelet is azt bizonyította, hogy a meleg évjáratban nagyon résen kellett lenni a száraz borok készítésénél (hogy azok valóban kimerítsék a száraz bor fogalmát és a borok élvezhetőek legyenek több év távlatában nézve is). Egyre inkább meggyőződésem, hogy a kis volumennel dolgozó, szerényebb, közepesen ismert minibirtokok sokszor magabiztosabban teljesítenek, mint a nagyobb nevek.

Úgy döntöttem, nem darabolom tovább a sort. A következőkben öt ugyancsak jól csengő tokaji név száraz borainak jegyzetei jönnek:

Tartozom egy vallomással. Néha szkeptikus tudok lenni a Kékfrankossal. Nem mondom, hogy kiegyensúlyozott lenne egymással a viszonyunk. Legalább annyiszor futok bele csalódásokba, ahányszor izgalmas tételekbe. Idehaza a kép igencsak vegyes, de érezhető, hogy sok termelő nagyon bízik legelterjedtebb kék fajtánkban. És jól van ez így. A tavalyi Kékfrankos napon például a lelkesedés nyomaként sok biztató borral találkoztam (Szentesi, Karner, Weninger háromszög tűnik a legmegbízhatóbbnak), és nagyon izgalmassá teszi a fajtát, hogy termőhelyenként más és más erényeket képes fölmutatni. Az alábbi körképben az volt az érdekes, hogy az északi és a déli határvonal mentén körbenézve itt is, ott is lehetett látni sajátosságokat a borokban...noha én egyértelműen inkább észak-párti vagyok (nem úgy Kadarkában). Osztrák és hazai példák következnek.

Múlt héten immár harmadik alkalommal rendezték meg a PezsgőVilág rendezvényt, melynek nemes célja természetesen a buborékok népszerűsítése volt a borkedvelők körében. Nem iszunk elég pezsgőt. Ez bulvárklisé, de még szomorúbb a tény, hogy igaz. A helyi fogyasztói szokásokon persze napnál világosabban lemérhető egy adott ország pezsgőfelhozatala (is) és fordítva. Mintha semmi érdeklődés nem lene a műfaj körül, miközben a jóval alacsonyabb árszínvonalat jelentő gyöngyöző és habzó borok pár éve reneszánszukat élik.

Welcome back! A nyárnak vége és ezernyi teendő vár rám az őszi időszakban (részben emiatt is voltam távol...részletek hamarosan). Nem rég alkalmam nyílt rá, hogy több kiváló 2011-es száraz tokajit összekóstoljak több fontos pincétől. A kóstoló tehát egy időben történt (a pontok így értendők). Az első etapban két olyan pincét fogok áttekinteni, akik az elmúlt években talán a leginkább meg tudták közelíteni az elegancia magasabb fokait (méghozzá elérhető árban, az árérzékenyek kedvéért). Egyikük furmintban, másikuk hársban nagyon erős, de összekacsolja őket az, hogy löszön sokkal több biztató élménnyel szolgáltak eddig.

A kivételes tehetségű, Loire-völgyből származó borászhölgy legutóbb a Borászok Borászának Év Felfedezettje - különdíjasa lett (egyrészről TAPS, másrészről így közel húsz esztendő kiemelkedő borászati teljesítmény után több, mint időszerű volt...). Aki a díjátadón ott volt, az hallhatta, mennyire tisztán és világosan, mégis sajátosan érzékeli és értelmezi Berecz Stéphanie mindazt, amit Magyarországon munkája közepette tapasztal. Megjárt számos nagy múltú hegyaljai borászatot: kezdve a Disznókőtől, az újabb, mádi Holdvölgyig. Jelenleg másik szerelmével, Berecz Zsolttal közösen finomítgatják a Kikelet amúgy is tiszta stílusát, miközben tanácsadóként továbbra is közreműködik itt-ott. Megsúgja a nagyoknak, mitől lesz érzékeny egy bor. Szerettem volna megtudni, hogy élte meg franciaként Hegyalja forradalmait az elmúlt évtizedekben, s hogy látja benne önmagát, mióta köztünk él: