„Siker és nagyság nem jár kéz a kézben. A siker önhittségre, a nagyság alázatra tanít. Nem okosságunk, hanem tévedéseink adják a felismerést, nem a méltó dicséret, hanem a méltatlan elmarasztalás kényszeríti ki, hogy a felszín helyett a jelenségek lényegét keressük.”

Részlet Alkonyi László Dűlőmitológia c. könyvéből

Alkonyi László útvesztőkkel teli dűlő-klasszifikációs törekvéseit nagyon sokra tartom/tartjuk. De talán nem esnék túlzásba akkor sem, ha hazánk talán legnagyobb hatású szakírójaként is őt nevezném meg (legyen szó bortagadóból lett rajongóról, borrajongóból lett szakíróról, szakíróból lett borászról…úton-útfélen őt okolják a borszerelemért). Új borirányzatok, komolyabb hegyaljai mini pincék megismertetése okán bizonyára nevezhetjük hatását megkerülhetetlennek. Ahogy a bormustra kapcsán, már szóba került, egy-egy komoly szakíró (szükségtelen neveket mondani) nem csak úgy hozzátesz(eget) hazája borkultúrájához, nem csak úgy írogat róla (vagy meghallja valaki, vagy nem), hanem építi, formálja azt, s kőkemény hatása tud lenni a véleményformálásra. De miért is jön ez elő Alkonyi László kapcsán? - Sokunk számára több, mint kedves borvidékünk, Tokaj mindennapjaiban történelmében úgy fest, izgalmas esemény közeleg. Tipp, ha még akad szabad falfelület odahaza: május 31-én mutatja be Alkonyi László Tokaj-Hegyalja új, még teljesebb dűlőtérképét, 23 borász dűlős boraival. (Már amennyire egy dűlőtérkép teljes lehet egy magyar borvidék minden szereplője számára.)

---

A száraz borok terén beszélgetünk inkább a dűlők sokféleségéről, s nem volt ez másképp évszázadokkal ezelőtt az első klasszifikációk idején sem. Ám aztán az édes borok (aszúk) előtérbe kerülésével, illetve a mindenkori hatalmi befolyások és egyebek okán a klasszifikációk szálai igencsak összegubancolódtak. Maga Alkonyi László is tisztában van vele, hogy az évszázadok homályába vesző írásos vagy íratlan lenyomatokból újra életre kelteni és a mai, piacorientáltabb felfogásban megállítani a saját lábán egy hasonló térképet nem könnyű. Sőt nagyon nehéz! A Vigyázz, Kész, Rajt, Bor című legutóbbi könyvében is kitér arra, hogy mennyi fájdalommal, konfrontációval és haraggal fogadta a szakma néhány szereplője ezt a kutatómunkát. Ám feltétlenül Alkonyi László mellett szól az a józan érv, hogy ha el sem kezdődik a (nyilván, akár évtizedeket is igénylő kommunikáció) közelítés egymás érdekkörei, álláspontjai felé, akkor a tényleges klasszifikáció – melyben valaha világelsők voltunk, örökre hiú ábránd marad (mára nem csak Burgundia, de sok más nyugatabbi borvidék sokszorosan lekörözött minket). A tokaji dűlők terén pedig nála naprakészebb, ma is élő személy nem nagyon van.
Mikortól és mennyire tekinthető véglegesnek, késznek egy termőhely klasszifikációja? Mik az előzményei és mik a lehetséges folytatásai ennek a munkának? Ezek érdekeltek most engem a leginkább, erről faggattuk a térkép megalkotóját, akinek van egy álma...:

Hogy halad a HetedHétHatár bemutató szervezése?

Lassan, mert érzékeny a téma: nehéz kiszámítani az emberek reakcióját. Talán sokan arra számítanak, hogy a területük első osztályú lesz. Minden borász minden területét első osztályúnak látja. Ez így természetes.

Sokan közülük drukkolnak neked, hogy szép is legyen a térkép, ami tetszik az embereknek? Elégedett vagy a formai részével?

A forma, a méret ( 84×120 cm) fontos, de a megjelenésen a végtelenségig lehetne javítani. Inkább azért izgulok, hogy ne legyen ellentmondás a könyv és melléklete, a térkép között.

Mikor kezdődött ez a besorolási kutatómunka, s milyen szakaszai voltak?

2000 decemberében adtam ki A Szabadság Bora könyvemet. Ebben már volt térkép, de inkább birtokokra koncentrált. Amikor kész lett, azonnal kutatni kezdtem a dűlők után. Azt világosan láttam, hogy a borvidéki folytatás a száraz borokról és a dűlőkről fog szólni. Szerencsés voltam, mert akkoriban minden évben kimentünk Burgundiába. Vaknak kellett lenni ahhoz, hogy ne lássam a párhuzamot. Akkor kezdtem írni a Dűlőmitológiát, amit aztán 2004 januárjában mutattam be. Ebben is volt térkép: Mád, Mezőzombor, részben Bodrogkeresztúrral. Ez volt az első térképkísérlet. A könyv írása közben kezdtem ízlelgetni a dűlők filozófiai hátterét. Amikor a Dűlőmitológiát befejeztem, egyértelmű volt, hogy jön a harmadik rész, amelyről azt gondoltam akkor, hogy egy atlasz lesz. Aztán másként történt.

Miért?

Mindez nyolc évvel ezelőtt volt. Az is lehet, hogy megrettentem tőle. Nem a konfliktustól, hanem részletektől. Ijesztő volt, hogy hetente újat tanulsz, azt hiszed, hogy éppen lezárul valami, de hirtelen megint teljes fordulat. Még két hete is felmerültek olyan szempontok, amelyek újraértelmeztek dűlőket.

Hány besorolást ismerünk?

Bél Mátyás 1730 körül készült munkája a legfontosabb, Szirmay Antal 70 évvel később készült leírása pedig a legtöbbet hivatkozott. Az 1867-es Tokaj Album alapvetően Szirmayt követi. A többi besorolás kisebb jelentőségű. Összességében a legkiterjedtebb és a legbátrabb Bél Mátyás leírása volt. Persze ki tudja: idővel előkerülhet régebbi anyag is.

Az Albumban foglalkoztak utoljára a dűlőkkel, később nem is készült termőhelyi értékekés?

Volt a szocializmusban is egy 400 pontos rendszer, nekem az értelmezhetetlen. Nem veszi figyelembe a végső referenciát, a bort. Mindent összetettek: út, magasság, kitettség, de a nagyüzemi gazdálkodásban ennek a rendszernek nem volt követhető eredménye a végtermék oldaláról. – Van lába, meg teste is a 400 pontos rendszernek, csak feje nincsen. Őszintén szólva ezzel a besorolással – inkább pontozással - nem tudok mit kezdeni.

Amikor egy dűlő mondjuk másodosztályú besorolást kap, milyen főbb szempontok indokolhatják a döntést?

Ebben a mondatban több kérdés van elrejtve. Azt tudjuk, hogyan született a Bél Mátyás – féle besorolás: ő egy földrajztudós segítségével írta le a dűlőket. Vagyis egy helyi tudós ember vezette végig a borvidéken a tollát, s elmondta, amit az emberek a dűlőkről akkoriban gondoltak. És ez a fontos! Egy tudományos leírás nem tudna ennél hitelesebb lenni. Különösen nagy dolog, hogy besorolása több generáció által kialakult értékítéletet rögzített!

Vagyis a borászokkal beszélgettek...?

Nem feltétlenül csak bortermelőkkel és birtokosokkal. Bizonyos utalások vannak arra, hogy mitől tartottak jónak egy dűlőt, sőt egy helyen még a talajra is utal Bál Mátyás. A fekvésre pontosabb iránymutatást kapunk, ahogy arra is, hogy az első osztályú szőlők azok, amelyek termését a külföldiek legszívesebben vásárolják. Nagyon fontos része a klasszifikációnak a visszacsatolás, mármint a földrajzi, társadalmi és piaci kapcsolódások!

Vagyis a mostani térkép a Bél Mátyás – féle klasszifikáció rekonstrukciója?

Igen, ezért is tekintem ma zéro-pontnak. Föl kell venni egy olyan állapotot, amiből ki tudunk indulni. Ez azért nagyon fontos, mert igazi besorolást nem lehet létrehozni történelmi múlt nélkül. Nem lehet leültetni száz borászt, hogy döntsék el, melyik az első, másod, harmadosztály. Elzászban húsz éves egyeztetés eredményeképpen az ötven grand cru-t ki tudták emelni, de Tokajhoz, főként Burgundiához hasonló struktúrát nem tudtak kialakítani. Tokajban az a szenzációs, hogy nekünk megadatott a múlt, csak hozzá kell nyúlni, aztán hozzágyúrni a történelemhez és hozzá gyúrni saját világunkhoz.

Eljutottunk már oda, hogy az elmúlt pár évtized klasszis borai is szerephez jussanak a klasszifikációban?

Egyelőre az osztályba sorolásnál nem vehető más figyelembe, mint a régi klasszifikációk. Egy-két év nem elég. Szerintem még tíz év sem elég, hogy véleményt tudjunk mondani saját tapasztalataink alapján. A kultúra részben attól kultúra egy borvidéken, hogy a hagyományból tud táplálkozni, és nem hiszik el az emberek, hogy negligálhatják az előttük járók tudását. Át kell venni a múltunkat, hogy hozzátehessük a jelenünket. A régiek nem voltak butább emberek, mint mi, sőt bizonyos szempontból jobb közegben mozogtak egy klasszifikációhoz...
A történelmi klasszifikációnak ma még nagyobb fontossága volna, mint egykoron. Képzeljük csak el: ha ezt a 300 éves történetet egy térkép formájában föltennénk a falra London, vagy New York borboltjaiban, akkor nem kéne a szlovákokkal vitatkozni arról, hogy hol is van az igazi Tokaj. Tessék megnézni: a határon túlra került területek már 300 évvel ezelőtt sem voltak klasszifikálva. Most akkor min is vitatkozunk? Ez történelem.

Egy lelkes kommentelő szokta gyakorta megjegyezni a dűlős borok kapcsán, hogy X termelő A dűlős bora jobban hasonlít B dűlős borára, mint Y termelő A dűlős borára. Hogy érzed, mennyire hagyja a mostani technológia vagy inkább szemlélet kibontakozni a termőhelyeket?

Az elején tartunk. Egyes mádi borászok dűlős borai ma nem csak azért teltebbek – mondjuk a bényeieknél -, mert mádiak, hanem mert más borászati filozófiával készültek. Ez persze nem baj. Idővel közmegegyezés alakulhat ki arról, hogy itt így, ott meg úgy készítik a bort, mert ezáltal lehet kidomborítani a tájkaraktert. Ilyen közmegegyezések azonban még nem születtek. Ezért lehet az, hogy ma inkább csak egy-egy birtokon belül lehet dűlőket kóstolni.
Az más kérdés, hogy nem minden dűlőpáros kontrasztja jelenne meg minden borász keze nyomán olyan érzékletesen, ahogy most mondjuk Demeter Zoltánnál kóstolhatjuk a Lapist és a Szerelmit. Nem véletlen, hogy vannak nagyobb borászatok, akik nem készítenek a löszről önálló bort, mert úgy érzik, hogy ez nem az ő stílusuk. Viszont ahogy Berecz Stephanie nyúlt hozzá a löszös borok készítéséhez, vagy ahogy Botték tették a Telekivel és az Előheggyel, gyönyörűen előjönnek a különbségek. A sikerhez csak annyi kell, hogy minimális közmegegyezés szülessen: ez 'löszbor', és ehhez ilyen eljárás párosul.
Amíg ezt a löszstílust nem találták ki, addig csak víziónk volt a dologról. Addig voltunk a mínusz egyen, most a nullán vagyunk. Most el lehet kezdeni valamit. Tehát valahol igaza van az idézett kommentelőnek, de ezzel remélhetőleg nem cáfolni akarja ő sem a dűlők jelentőségét.

Ha ennél a példánál maradunk, hogyan írnád le mondjuk a Lapist a Szerelmihez képest?

A Lapis nekem egy kékes szürke bor, a Szerelmi meg egy narancssárga és okker közötti árnyalat.

Tudsz kiemelkedő példát mondani arra, hogy egy dűlős jegy, átüt két vagy akár több pince borain is (fajtán, évjáraton, maradékcukron, borászati stíluson)?

Az Úrágyából, a Szent Tamásból, Lapisból, talán Előhegyből, Betsekből, Szerelmiből, Szil-völgyből... Azt gondolom, hogy ezek mindegyik borán átüt a tájkarakter. Mondhatom a Határit is, ám hozzá is teszem, hogy Bénye nehezebb ügy: itt egységesebbek a dűlők. A Határi, egy Úrágyához vagy egy Szent Tamáshoz képest szerintem megragadhatóbb. Azon már sokat kéne gondolkodnom, hogy közelebbi Peresekhez vagy egy Csontoshoz képest mennyire sajátos.

Kevesen ismerték föl a lösz értékét, sajátosságait, te fél éve külön rendezvényt szántál neki. Mit jelent számodra ez a hegy és mennyire kell külön értelmeznünk?

A Tokaji-hegyet nem ismerjük eléggé. Valamikor nem volt más, mint Sárospatak, Tállya és a Tokaji-hegy körüli települések, de mind közül talán tényleg utóbbiakat kell kiemelnünk. Mindig is sajátos egységet alkottak, a törvényeiket is együtt hozták. Érthető, hogy akkoriban népszerű volt a Tokaji-hegy: abszolút déli kitettség, jobb volt az aszúsodás, megvolt a megfelelő társadalmi struktúra és könnyű volt a talajt megművelni. A Tokaji-hegy borstílusának ma is megvan a helye a borkínálatban. A borvidék egyik nagy adóssága ugyanis az, hogy sokan csak nagy bort akartak készíteni, és közben a rentábilis bort nem sikerült kitalálni. Szerintem a löszön meg lehet találni a rentábilis bort is, az illatosakat, jól ihatóakat, könnyedeket, ropogósakat.
(Az interjú második része itt olvasható)