Egy nappal a Kakasban tartott Demeter Zoltán-Gervai János-féle kóstoló előtt (poszt is lesz) különleges élményben volt részem. A gróf fölvitt a hegy tetejére. Biztos vagyok benne, hogy sokan az olvasók közül jól ismerik a Nagy-Eged-hegy potenciálját és újkori történetét is. Vagy legalábbis hallottak róla. A legjobb egri Grand Cru, gazdagon mészköves talajjal. Déli oldalának Mária-szobor fölött parcellái (=Nagy Eged-hegy) kiváló borok készítésére predesztinálják ezt az európai viszonylatban mérve is speciális termőhelyet. Már megjelenésével is emblematikus pontja Egernek. A legmagassabban telepített magyar szőlők mind Bukolyi László munkájának köszönhetők: „Pár éve feljöttünk ide a feleségemmel megnézni egy egri tüzijátékot.  Inkább megmosolyogtató volt innen, fentről nézve a dió méretű színes buborékok látványa…”

Most a szőlő helyett egy 30 éves, magárahagyott birs ültetvény is jobban leköti Bukolyi Lászlót, mint a szőlő. „Micsoda érték, és hagyták a gazdái elvadulni az egészet. Az egriek jártak ki leszedni. Nem rég tisztogattuk ki. Ma tettük le a kerítés oszlopait.” A Nagy-Eged tetejéről nézve az az ültetvény is szinte pontszerűnek tűnik, pedig csupán a hegy alatti főút túloldalán találjuk.
Felbecsülhetetlen érték van a Bukolyi család birtokában, mely a viszonylag még ma is fiatalnak számító telepítések korosodásával nyilván hatványozódik majd. Annyira köves és meleg a talaj, hogy a körülöttünk található tőkéken minimális zöldmunkára van szükség: mintha a növény semmiféle plusz energiát nem pazarolna extra lombozat és gyümölcs fejlesztésére. Önmagát korlátozza a szőlő, vagyis inkább a termőhely korlátozza a növényt. Mediterrán szőlők hangulata jut eszembe.
A 20-35 %-os meredekség, nehéz bejárhatóság miatt kemény és precíz munkát igényelt a telepítés ebbe a köves talajba. Persze művelni sem lesz soha sétagalopp. A 70-es évek után elhagyott szőlőterület a bozótharc után 2001-ben kapott a Gróf Buttler jóvoltából újra szőlőtőkéket, akkor 20 hektáron, ami két év munkájába került. A 2003-as és 2004-es telepítésekkel jelentősen bővült a termőterület cabernet franc, cabernet sauvignon, syrah, kadarka, kékfrankos és viognier fajták soraival. Bukolyi László megjelenésével és munkásságával a hegy szőlői és presztízse jelentősen felértékelődtek és később számos ma is ismert egri borászat próbálkozott több-kevesebb sikerrel a hegy meghódításával. Persze egy ilyen különös termőhely nem adja meg magát akármikor, akárkinek…
Azt is tudjuk, hogy a Gróf Buttler sztori a lehető legkacifántosabb módon alakult befektető és borász/tulajdonos között. Bukolyi László távozásával szakemberek jöttek-mentek a Buttlernél, a stílus sokat változott, de a Nagy-Eged képességei, egyénisége egyre kevésbé kerülnek előtérbe. Persze a gazdasági szempontok, a rentábilitás a borászatban is sokat számítanak, de mi van, ha tényleg léteznek olyan különleges termőhelyek, amiket egyszerűen csak a legmagabb minőséggel lehet igazán bemutatni? Milyen kevesen értették és értik meg ezt ma is. Egy dolog mégis valószínűsíthető: Eger eddigi legjobb borait Bukolyi László készítette el, 2005-2006 táján. Az Egedről.
A területek a mai napig a család tulajdonát képezik (több újabb, üres parcellával együtt) és nyugodtan kimondhatjuk, hogy ezzel a befektetéssel nem jöttek ki rosszul a történetből. A Buttler bérli és használja a területeket. Azt egyelőre nem lehet tudni, készül-e a közeljövőben Bukolyi bor az Eged területeiről. A családi birtok munkálatai teljes egészében az ifjú Bukolyi Marcellre hárultak, akire az önálló borászat megalapozása vár. Ha valaki azt kérdezi, miért nem készít már bort Bukolyi László, a válasz igen egyszerű, logikus, amolyan Bukolyi Lászlós: ha az ember egyszer már megismerte a tökéleteset, utána már a középszerű és a jó is komolytalan kihívást jelentenek csupán.

Néhány tény, számadat a Nagy-Egedről:
Magasság: 537 m
Átlaghőmérséklet a vegetációs időszakban: 17 fok
Napsütéses órák száma évente: 2100
Alapkőzet: szürke, triászkori nummuliteses mészkő
(40 millió éve a hegyet tenger borította)
Korai tavasz, kevés eső (540-550 mm).