Sokat töprengtem, morfondíroztam Tokajból hazafele a vonaton (a többiek már mind édeseket álmodtak a megkóstolt, finom boroktól mellettem), hogy miképp tudnám leghitelesebben/legáttekinthetőbben (nem is túl terjengősen, ahogy hajlamos vagyok) átadni, milyen élményekben volt részünk Hegyalján az első (boros) látogatásunk alkalmával. Nehéz. Én amúgy is napokig a hatása alatt vagyok olyan embereknek, akik mélységeiben, összekapcsolódva látják a világ dolgait/problémáit/örömeit/harcait. Szepsy István és Demeter Zoltán pedig ilyenek, hisz sok éve tanítja/edzi már őket a természet szeszélye, a szőlő kitartása, a föld mélysége, az emberek felszínessége. Adtam egy hetet magamnak, hogy teljes egészében lecsapódhassanak az ingerek. Meglátogattunk 4 pincét, akik a rendszerváltás után mind különböző módon próbálták a borvidék romjaira újra fölépíteni a jót, az igazit, a komolyat. Merőben másképp, máshova jutottak el ezalatt, a kiemelkedő színvonal azonban közös értékük. Már most látom, legjobb lesz, ha szét bontom a 4 helyszínt, és úgy próbálom visszafejteni az események láncolatát, hisz annyi mindent láttunk, kóstoltunk.

Szamorodni. - A borvidék feketebáránya. Egyre kevesebben karolják föl, egyre kevesebben hisznek benne, egyre többen mondanak le róla a pancsolók, imázsrombolók javára (pedig egy többszáz éves bortípusról van szó, bizonyára voltak szebb korszakai). Most a (dűlős) száraz fajtaborok (Furmint, Hárslevelű) és az alacsonyabb alkoholú, friss late harvest cuvéek globalizációját éljük. Mi lesz a szamorodnival? Egyre kevesebben állnak mellé. Vajon tényleg ennyire nincs piaca?
Tükrös aranyló szín. Szúrós bukéjában igazi old-school szamorodnis tokaji illat ismerhető föl, rengeteg dióval, petrollal, ólomsúlyú, sós sziklákkal. Valóban csontszáraz, szinte rideg bor (dehát a szamorodnik már csak ilyenek, ha szárazak). Ízben a citrusos savak dominálnak. Ófurmintos ízkép vezeti a kortyot, mely nagyban hasonlít Lenkey Géza 2005-ös birtokfurmintjára. Az íz végében a fa kávéssága jelenik meg. Hosszú, ásványos lecsengéssel búcsúzik. Egy kevés kis zamatanyag sokat lendítene tartózkodó szikárságán.

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon, s már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.

Vermuthos...nekem mindenképp, amin nehéz túljutni. Sok a fa, az oxidáltság, kevés a gyümölcs, valahogy ragacsos lesz ettől az egész (vélhetően ez volt a problémám pár hónappal ezelőtt a Degenfeld Szamorodnival is).

Bükkszentkereszti házunk terasza keletre néz. Egy hosszú hegyvonulat húzódik pont szembe a látóhatár végén… mögötte nem látni semmit… azt szoktuk mondani, hogy ez a hegyvonulat a világ vége. Egyszer persze kísértésbe estünk és elhatároztunk, hogy elmegyünk a világ végére… egy miskolctapolcai kőbánya az utunkat állta, de annyit láthattunk, hogy van világ a világ végén túl is…

A hideg miatt levegő után kapkodva teljesen átfázva érkeztem meg a Bortársaság Lánchíd-utcai üzletébe egy ködös tél-eleji reggelen. Nagyon vártam ezt a napot, ezt a kóstolót, így nem volt nehéz korán kelni, a fűtetlen vonaton ábrándozva bedöcögni Budapestre és átgyalogolni a benzingőzös alagúton.