A kedves olvasók többségének bizonyára nem újdonság a ténymegállapítás (pláne így a kánikula idején), hogy ha a világ top fehérborairól beszélünk, akkor a felsorolásból Új-Zéland ma már nem igazán hagyható ki. Mielőtt naív óvilági illúziókba ringatná magát bárki, mindig el szoktam mondani, hogy minden éremmel jutalmazott sikernek két oldala van a bor világában is: így aki a csúcs-sauvignonok mögé lát egy kicsit is, azért azt tudja jól, hogy ezek a borok nem feltétlen hagyományos (európai) borkészítési romantikában fogantak. Noha én is nagy rajongója vagyok Marlborough-nak, és Új-Zéland híres az organikus, természetet óvó szemléletéről, nem árt tudni, hogy az óriási pincékben kicsit “más” bortörvények mentén készülnek a világsikeres borok. Teljesen általános gyakorlat pl. a cukor és a savak mesterséges pótlása is és természetesen a borok jellemzően fajélesztővel beoltva erjednek olyanná, amilyennek a világ imádja őket. - Új-Zéland nekem az újvilág klasszikus, intenzitásokról szóló szeglete: sok illat, sok sav, sok zamat! De nézzük meg kicsit közelebbről, mit látunk a felismerhető és közkedvelt bor hátterében:

Intenzív, jellegzetes új-zélandi sauvignonosság: egzotikus gyümölcsök, licsi, grapefruit, tölteni való paprika és sok erőteljes citrus. Vidám és nagyon erőteljes aroma. Ízben friss, ropogós sav, sok érett gyümölcs: fehérek és sárgák, főként lédús citrusok, mint grapefruit. Nagyon finom szomjoltó frissesség és kellő hossz. Ahogy minden Marlborough, ez is az intenzitásról és az üdeségről. Tankönyvi példa. 

Pár hónappal korábban egy igazán rendkívüli botritiszes nagyvilági kóstolóban volt részem a Bécsben élő és dolgozó Varga Zoltán borgyűjtő jóvoltából. Belejöttünk az olasz borokba itt a blogon egy időre (ha már a személyes olaszországi látogatás egy ideig biztosan nem reális), ám most az alábbi nagyszerű sorral búcsúzunk Itáliától egy időre. A kóstolónak nem minden bora került be a posztba, egyrészt a töredékes jegyzetek miatt, másrészt volt pár érettebb bor is a sorban, amiről az idő vasfoga szinte már nem is hagyott semmi írnivalót. Egy 1991-es Prunotto Barolo, ami már jócskán a végét járta véleményem szerint, akárcsak egy 1979-es Badia a Coltibuono Chianti Classico Riserva, de az 1967-es Antinori Chianti Classico is túl jutott a szebbik korszakán. Nézzük, mik voltak igazán emlékezetesek az idő közben nemzetközivé formálódó borsorban:

Jellegzetes, kirobbanó, intenzív, friss, bodzás, csalános, paprikás marlborough-i illat. Vegetális és erőteljes. Ízben nagyon friss és vitális savak. Penge, masszív szárítás mellett grapefruit, csiszolt és lendületes kortylefutás. Az ember pont azt kapja, amit elvár: egy közérthető, jól iható és a mindennapokhoz remekül illeszthető, kúl fehérbort a tavasz köszöntéséhez. Egy bor, amit senkinek nem kell elmagyarázni.

Nem ismerős…? Ez mondjuk azért is lehet, mert a borok jelentős része exportra kerül. De talán Evinor Pince néven derenghet a történet. Azok között a borászatok és címkék között rémlik föl számomra is, mellyel nagyon sok üzlet polcain találkozhattunk a 90-es évektől napjainkig. Bizony Sárospatak egyik első családi pincéje ez, mely mostanra Simkó Családi Pince néven immár két generáció munkássága nyomán készíti borait a 27 saját hektár egy részéről (Tolcsva és Sárospatak közötti dűlőkről). Simkó Kitti pedig elvégezvén iskoláit, olaszországi inspirációk után immár ugyancsak a borász szakmát űzi és kamatoztatja azt a családi borászatban és vendéglátásban; hisz a történelmi pince felett egy szép panzió is épült a Rákóczi vár és a Bodrog közötti városrészben.

Diszkrét, alig felismerhető vegetális, friss, üde sauvigonosság, kis egressel, licsivel, fehér húsú gyümölcsökkel, tisztán, fiatalosan, szépen. Ízben meglepően kerek, egyáltalán nem a savak dominálnak benne, sokkal inkább a kerek, érett grapefruit és fehér húsú gyümölcsök, amiket az illat is ígért. Finom húsossága, komplex szerkezete van, egyszerre szórakoztat és tanít a fajta által. Finom, roppanó fajtejegyekkel, mindvégig frissíti a szánkat. Igazi gasztrobor, amivel köszönthető majd a tavasz. Több, mint korrekt loire-i sauvignon az áráért!

Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.

Érdemes szellőztetni, elsőre ugyanis elég zárkózott illatban. Aztán szépen előbújik a csalán, vágott fű, bodza, grapefruit, amik a fajtától elvárhatók. Ízben viszont elég enyhe savú, a fajtához képest kimondottan lágy és némileg az alkohol is kikandikál a meleg év nyomán (úgyhogy érdemes picit jobban behűteni). Egyszerű, könnyed, jóivású fehérbor Balatonról finom vegetális és primer, citrusos fajtajegyekkel és egy kis krémességgel. 

Dagadtos kolléga noha az írástól rég visszavonult, de akik olyan vének mint én, azok biztos emlékeznek, nagyszerű írásaira az ősalkeszen. - Sokunk számára számtalan új perspektívát nyitottak meg a borok tágabb univerzumai felé. Köztudomású, hogy időnként saját gyűjteményéből és kedves ismerősei által máig gyakorta raknak össze klubkóstolókat egy elhagyott, félhomályos pesti helyiség mélyén, méghozzá igazán különleges csemegékből, a világ távoli borvidékeiből és olykor-olykor magyar ritkaságokból válogatva. Az élmény mindig különleges, s a kóstolás pedig többnyire vakon megy. Ha jól emlékszem, tavaly édesek szerepeltek egy hasonló roncsderbin, és akkor nem volt meglepő, hogy Tokaj szépen leiskolázgatta a mezőnyt, de hogy ilyesmi szárazban is előfordulhatna....(arról ma már csak álmodni merünk).

Az ideális tavaszi szomjoltó, épp a legkirobbanóbb formában. Új-zélanidasan intenzív illat: bodza, grapefruit, citrusok, menta, zsálya, zöld dolgok, de megnyerően, tetszetősen. Hihetetlen, hogy tud ilyen tobzódó lenni. Ízben leginkább hűvösen vegetális, grapefruitos, friss, ropogós savú, virgonc, mozgékony, filigrán és csontosan feszes, mégis komplex és izgalmas. Csupa üdeség, eszméletlen savak, de érett állapotban, úgy hogy közben mérhetetlen, zöld színű frissesség és lendület hatja át. A szépen felöltözött Hulk, amikor jókedve van. Mehet mellé bodza, a kecskesajt és a kertiparti!