Ahogy a Szólóról szóló posztból kiderült, Berecz Stephanie-nál is jártam a napokban, ami az emberre valahogy mindig hatással van. Ez most is így volt. Zsolti és Stephanie még mindig olyan csoda, éteri összhangban táncolnak együtt mindenféle porondon, hogy az már szinte művészet. Mindent elmondtunk vagy leírtunk róluk korábban: szárazban a legelegánsabb löszös villanások, pezsgőben is egyre szebb eredemények a palackban és most van nekik egy 13-as aszújuk, amit karácsonykor a műfaj rajongói biztosan nagy örömmel fognak inni (én idén szentestére 2010-es Kikelet aszút fogok bontani, ez biztos). S hogy milyenek Stephanie 2018-as szárazai...?

Berecz Stephanie-nál februárban már kóstolgattam tartályból ezt-azt. Elég valószínű, hogy a borvidék talán legszebb, legelegánsabb (természetes) savait lehet majd kóstolni tőle 2018-ból. A Bűbájos Hétvége vasárnap délutánján nála zártam ezt a remek pár napot. Életemben először hallottam franciául beszélni Stephanie-t, jó volt látni, hogy az Ízműhely teraszán zajlik az élet már áprilisban és erre nem csak a magyar közönség fogékony. Aztán a pincében is megszondáztunk pár készülő tételt.

Íme a tapasztalatok:

A Tarcali Bűbájos Hétvégén idén vettem részt először. Felejthetetlen két napot tölthettem egyik kedvenc hegyaljai településemen: gyönyörű fekvés a Tokaji-hegy lábánál, vendégszerető borászok, akik szinte mind többgeneráció mentén kötődnek Tarcalhoz, de közben nyitottak a korszellemre is. Nincs is jobb települési imázs, mint a helyiek összefogása: legtöbbször nagyokat akarunk álmodni, megváltani egy csapásra az egész világot, pedig lehet, hogy apró, de szívből jövő rezdülésekkel messzebbre jutnánk, melytől hacsak pár napra is, de felpezsdül egy-egy település, sokszínű programokkal, koncertekkel, tábortűzzel, nevetéssel, boros sztorikkal, az időjárástól függetlenül... Ilyen kis dolgokból születhetnek szép és értékes hagyományok, melyeket megtanulhatnánk ápolni. Az biztos, hogy én jövőre is ott leszek. Dorogi István tavaly óta semmilyen szert nem használ a szőlőben. Évek óta nem jártam nála, most legalább erre is sor került Tarcalon, és bizony egy cseppet sem bántam meg....

Furmintfan azzal a szándékkal hívta össze a társaságot, hogy kóstoljuk meg együtt a friss, aktuális 2017-es Kikelet sort, s ha már így együtt vagyunk, akkor a már oly sokszor szóba került Moric Projekt hazai képviselőit is vegyük hozzá. Roland Velich köztudottan az autentikus kisborászatok amolyan nagykövetévé lépett elő, azon túl, hogy burgenland meghatározó borászatát viszi (igen komoly Blaufrankisch-okkal). Szervez maga körül oktatást, fiatal borászok és sommelier-k számára fejtágítást (rengeteg referenciabor kóstolásával). Közben pedig járja a Kárpát-medencét és szüntelenül keresi a kicsi, de izgalmas, hiteles terroirborokat. Ezek közül az első magyar tétel Homonna Attila Peres-dűlős furmintja lett, amit Kis Tamás somlói bora és a Villa Tolnay fehérbora követett. Ezek a borok a világ legkomolyabb éttermeinek borlapjára tudják így eljuttatni az olyan szavakat, mint Balaton, Tokaj, Somló.

Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.

Stephanie-nál is bizony rég jártam már. Tán évjáratok is elmentek, amióta a borvidék talán legnagyobb szárazboros tehetségével utoljára le tudtam ülni kóstolni, beszélgetni, hallgatni, ahogy egyéni látásmódjával ráközelít Tokajra, Tarcalra, furmintra, hársra. Pedig náluk mindig van valami különös rezgés. Egy dolog azonban változatlan: Bereczék továbbra is kitartanak a Tokaji-hegy és Tarcal mellett. A borok mindigis elegánsak és csiszoltak voltak, szerkezetben és érésben ezek a borok egészen máshogy viselkedtek mindig, mint akár a mádiak, akár a bényeiek vagy bodrogkeresztúriak.

Löszös Tokaji-hegy, tarcali oldal. Sárga virágok, citrusok, deli gyümölcsök, szépen, frissen, elegánsan, hársasan, érzékien, Stephanie-san jönnek a fajtajegyek. Tele van energiával, bájos szépséggel. A korty cizellált, tiszta, csiszolt, de egyben kerek és komplett is. Egyszerre melenget a tartalom és hűsít a száraz sav. Senki nem tudja ezt ennyire szépen: úgy üdén savas ez a bor, hogy jól áll neki és a penge savra rengeteg finom dísz van felfűzve hosszan, és mégsincs sehol sallang, vagy fölösleges elem. Furmintoknál sem nagyon fordul ez elő ilyen kifejezetten. Sós és csontszáraz a vége. Fiatal is még. Fantasztikus fehérboros ételpárok jutnak eszembe mellé.

Mély illat, nem az a kitárulkozó, behízelgő hárs, de azért el lehet veszni benne. Olyannyira, hogy szerelmbe is estem. Van benne mutatóban citrus, az érett, sárgás és zöldes fajtából, miközben van egyfajta termőhelyiség is orrban. Ízre hasít a sav rendesen, de megvan a fókusz és a tartalom is a citrusosság, a lime mellé. Elképesztő lendület és feszesség szövi át ezeket a remek, érett savakat. A végén az alkohol melegét is érezni. Csiszolt, hosszú, nagyon tiszta ízű és még elég fiatal (nem érezni korosnak 15-ös tokajiak közt). Egy ilyen nehéz évből ennyire teljes, izgalmas és elegáns bort készíteni nem kis eredmény, de a fajta, a termőhely és a borász szépen összedolgoztak.

Van egy hely a 12. kerületben, ahol pár kedves ember valami hozzájuk hasonló kedves dolgot álmodtak és valósítottak meg. Egy hangulatos, értékes helyhez nem kellenek óriási dolgok, túlgondolt hipertrendi megoldások, elég lehet hozzá az érzékenység, és az odaadó lelkesedés, ami napról-napra képes betölteni egy kis kávézót, borbárat az otthonosság bájos hangulatával. Valami hasonlót lehet érezni a Galéria 12-ben is, ahol a borszerető tulajdonos csapat: János és Sára találják ki a kreatív tematikát hétről-hétre. Pár hónappal ezelőtt Bott Juci mutatta itt be néhány tételüket a Furmint Februárhoz kapcsolódva, június végén pedig a legutóbbi Borászok Borásza, Berecz Stéphanie aszatalához és boraihoz lehetett csatlakozni, ezúttal minden borhoz külön kreált kísérő finomságokkal.

A szűk körben elköltött különleges kóstoló ötlete a Bocuse d’Or folyamán, lyonban merült föl az év elején, ahol az Onyx sommelier-csapatát erősítő Gervai János és Berecz Stéphanie épp arról cseréltek eszmét, hogy a Hárslevelű is megér egy misét a Furmint mellett. Sokan mondogatják már ezt egy ideje, össze-össze súgnak úton útfélen, hogy talán a száraz Hársak legalább akkora figyelmet érdemelnek. Abban egyetérthetünk, hogy a Hárs kifinomultabb eleganciát tud mutatni a Furmintnál. Nem annyira kemény bor, több a dísz, talán a sallang is, de a megfelelő kezek közt kiművelt/kiműveltebb formát tud ez ölteni. A beszélgetőpartnerek végülis fölvetették egy átfogó Hárs-kóstoló ötletét, melyet végül egy forró augusztusi estén sikerült tető alá hozni, méghozzá Demeter Zoltán Kakas-dűlőben fölépült teraszának teteje alá.