Olajos, mélyebb illat, lisztesség, komoly bor benyomását kelti egyértelműen. Nagy test, súlyos és kissé alkoholos lustaság is van benne. Olaszrizlinges mandulássága szépen jön az íz végén.

Az Olaszrizling. A mi Olaszrizlingünk. Büszkék vagyunk rá. Gyakorlatilag csak a miénk, sőt nálunk valamiért az ősök akkora fantáziát láttak benne, hogy máig legnagyobb területen termesztett fehér szőlőfajtánk. Mi újat lehet még elmondani a rizlingről? (Sajnálom, és tudom, hogy a hatlövetű megmondóemberek kedvenc vesszőparipája a „rizling=rajnai, olaszrizling=olaszrizling” - tézis; de ahol mi szüretelünk szőlőt, ott egy rizling van, az olasz, úgyhogy legalábbis erre az októberi posztra én rövidíteni fogok.)

Régi kedvenc. Tisztább illat, sok rózsa, frissességnek viszont kora ellenére híján van. Kellő tartású, teltségű korty, kedves, behízelgő zamat, muskotályos közérthetőség ebben az évjáratban is.

A néhai idősebb Figula Mihálynak elévülhetetlen érdemei vannak a Füred-Csopaki borok minőségi fejlesztése terén. Fehérborai nagyon széles körben kedveltté váltak és sokakat győzött meg arról, hogy a Balaton északi partjain az ország egyik legjobban iható fehárbora készül. Részemről a nagy rácsodálkozások komolyabb magaslatok felé továbbra is váratnak magukra a régióból, de az nem baj, ha vannak dolgok, amikhez az ember apró lépésekkel közeledik. Az alábbi borokat úgy kóstoltam, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen termelő, milyen régió borairól van szó:

Virágos, mandulás, krétás illat. Friss, zamatos, feszes és elegáns korty. Sós, minerális jegyek, halkan, diszkréten. Kellemesen élénk bor. Fajtajelleges ívek, búcsúzásképp citrusos savak. Nem mondom, hogy mindenütt tökéletesen ki van töltve a korty, néhol még üresnek is mutatkozik, de a kiszámítható dolgokban ez a bor nekem nem okoz csalódást.

Elfogulatlanul mondhatjuk, hogy az Olaszrizling a legtöbb magyar borkedvelő szíve csücske. De legalábbis minimum az egyik, melyre büszke, melyet megvéd bárkivel és bármivel szemben, hisz gyakorlatilag csak a mienk, de legalábbis hungarikumként tekintünk rá. Véleményem szerint nincs ez másképp borászaink szerint sem: sokoldalú fajta, mely a hazai körülményekhez edződött, azaz megbízható, emellett a termőhely erényeit is képes megvillantani. De beszélünk-e róla eleget? Foglalkozunk-e a fajta jó hírének kibontakoztatásával eleget? Kap-e akkora figyelmet, mint mondjuk a Furmint (mert az nyilván nem lehet kérdés, hogy szeretjük-e annyira, mint a Furmintot)? Hol tart ma a magyar Olasz?

Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy ott lehettem a már tavaly is komolyan átszervezett, örvendetesen magasabb színvonalra emelt Pannon Bormustra díjátadó gáláján. Ezúttal ugyanis nem a későbbi Budai Gourmet Fesztivállal kötötték össze az eredményhirdetést, hanem gyakorlatilag az összesítés után szinte azonnal, a Gerbaud Házban, az Onyx által megálmodott étkek kíséretében olvasták föl az aranyérmesek listáját (így sajnos a kereskedelmi kontrollpalackoktól el kellett tekinteni, pedig az tavaly szerintem jó ötlet volt).
Ahogy arról már nem rég beszámoltunk, három magyar és hat külföldi zsűritag erősítette idén Pannonhalmán a bírálók csapatát (Kató András, Romsics László, Mészáros Gabriella, Alder Yarrow, Isabelle Legeron, Jamie Goode, Tara Q Thomas, John Szabo és Wojciech Bonkowski). Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tehát idegen nyelveken is lesz visszhangja a múlt heti eseményeknek. Ezen a héten a díjátadó május 12-ei tapasztalatiról számolok be én is több részben.

A megszokott halvány, szín nélküli, vízszerű citromszín. A(z egyik) legmegnyerőbb muskotályillatot a fajták közül számomra mindig a Sárga muskotály nyújtja. Virágcsokor, fehér liliom, szappan (vagy ha szabad ezt mondani: a mosogatószer nekem a legkifejezőbb metafora), bodzaszörp, vaníliás süti, kicsi fűszerességgel, és friss, lédús szőlő primer jegyeivel persze. Ízben száraz bor, ám meglehetősen lágy savval, de a szesz érezhető melegével a korty végén (15.5 v/v %...ezt mondjuk a 2008-asban két éve, a pincénél nem éreztem ennyire; hiába: 2009-ben azért sokkal melegebb volt). Zamatos, kerek érzet, kellő hosszúság. Kesernye még jelzés szinten sem zavar be, csak a jóleső, gyümölcsös ízek pompás zamatait érezni végig. Pár napot kibír a palackban, de érdemes inkább első napon meginni. Mostmár két évjárat óta remekül sül el ifjabb Figula Mihály balatoni muskotálya, de akár ragadtathatnám magamat ilyesmire is: kedvencem a pincétől (simán fölveszi a tempót bármely tokajival)!

Javában tavaszodik. Május az egyik legszebb hónap az évben. Eljön az ideje az első kerti sütögetésnek is, kinyílik majdnem az összes virág. Fiatal rosék, fiatal, illatos fehérborok esnek nekem ilyenkor a legjobban...csakúgy, a nap végén 1-1 pohárral.
Azoknak az olvasóknak próbálnék ebben a sorozatban időnként naprakész tippeket adni, akik szeretik a borokat, de a minőség mellett szeretnek figyelni az árra is...tehát gyakorlatilag mindenkinek hasznos lehet, hisz a borok árának ma már egyre inkább csak a csillagos ég az, ami határt szabhat. Persze a sokat emlegetett, jól hangzó ár/érték arány kifejezés igen sokféleképp értelmezhető. Lehet egy komoly Furmint is olyan, hogy 4 db 1000 Ft-os borért sem cserélné el az ember azt az egy palackot. Lesznek tehát a sorozatban drága és olcsó borok is, az élmény mértéke lenne a döntő (mi más?). Időről-időre szeretnék összeállítani egy 12-es csokrot/kóstolási sort azokból a vörös, fehér, rozé és édes borokból, melyeket jóvételnek tartok (némi borkereskedelmi rálátással).

Jóval mélyebb aranyszín, mint amit egy száraz Pinot Gris-től elvárhatunk. Sűrű, fülledt, érett illat, olajos magvakkal. Ízben gazdag, mindenképp az, de a vakkóstolón valahogy mégis közepesnek éreztem, s valahogy mégsem tudtam kimagasló pontot adni rá. Hiányoltam az egyensúlyt, hiányoltam a tartalékokat (2010 végi állapota alapján én egy-két évnél tovább biztos nem tartogatnám).