A hőségriadó kicsit talán az oldalra is rá(nehez)ült...próbálok ezen javítani, hogy ne laposodjon el a nagy kánikulában. Júliusban úgyis kb non-stop dolgoztam, volt idő/volt miért inni is, írni is (sírni azért nem). Talán nem csak én érzem úgy, hogy a furmintozós január-február...március, majd májusi-júniusi könnyű fehérezés, rozézás közepette új magaslatokra kéne hágni! A sokszor persze nagyon jóleső, ám kissé egysíkú vagy (rosszabb esetben) faék egyszerű, friss, reduktívak után ilyenkor sokszor nyúlnék jó balatoniakhoz. Kevés magyar borba szorul olyan mennyiségű kedvesség, könnyed báj, mint a derék északi parti rizlingekbe, Szürkebarátokba. És kevés jobb dolog történt velem tavasszal szakmai téren, mint Szászi Endre várva-várt borai egy céges bekóstolás keretein belül. A fehérekért valósággal megőrültem, a vörösek, bár nem voltak olyan megkapóak, de szintén rendben találtattak. Rögtönzött, másnapos emlékek a badacsonyi Kéknyelűről és a szentgyörgyhegyi Szürkebarátról maradtak meg bennem akkor. Persze, mint oly sokszor, várható módon, nem tudtam szabadulni tőlük gondolatban, és újra át kellett élnem velük a csodákat. S gondolván, ne csak én részesüljek ezekből az egyébként remek árú élményekből, a minap föl is bontottam két jó Szászit a szomjas vevőimnek.

Najó, ez most már kezd kóros lenni. Lassan minden poszt tokajról és a Királyudvarról szól. Ígérem, ezen hamarosan változtatunk, de ha már megtiszteltek e nagyszerű lehetőséggel, s részt vehettem a Terroir Club és a Királyudvar felejthetetlennek ígérkező közös bemutatóján, akkor miért ne írnék róla... Pláne, ha olyan meglepetések is terítékre kerültek, mint a Lapis aszú 2003-ból és 2006-ból. Az ambiciózusan szerény külföldi befektető, Anthony Hwang volt jelen, s osztotta meg velünk gondolatait. Sok érdekeset mesélt az egyik legnívósabb, legnagyobb reményű tokaji pince titkairól.

Megint bővült egy fontos borral a Szürkebarát-kedvenceim (képzeletbeli) listája. Bussay doktor örök klasszikusai után a Szásziéké is bebizonyítja, hogy rejlenek ebben a fajtában lehetőségek, csak nem mindenkinek mutatja meg. A borértők is többnyire kicsit egyhangú, színtelen fajtának tartják (bevallom, néha én is), de jó kezekben ez a fajta minden báját meg tudja mutatni, akár a legszínpompásabb Furmintok vagy Hársak. Színe aranyló sárgás, illatban is késői szüretes báj kandírozott gyümölcsökkel...nem száraz bort várna utána az ember. Ízben is remek harmónia (az igazság az, hogy jegyzet nem született, és bizony sok bort kóstoltam még utána, úgyhogy ez a leírás most itt véget ér).

Kicsit reflektálva a korábbi, Orsolya Pincés bejegyzésemre - bizony nem példanélküli, hogy házasok, a másikat erősítve eredményesek tudnak lenni egymás mellett a szakmában. Bár míg az Orsolya Pincénél Tarnóczi Zoltán és Turcsek Orsi meglátásom szerint kicsit felosztják egymás közt a terepi és pincei munkákat, addig Bárdos Sarolta (Tokaj Nobilis) és Molnár Péter (Patricius Borház) különálló ültetvényekben, egymástól független pincében és márkanév alatt készítik eléggé eltérő vágású, remek boraikat. Mivel Bárdos Saci is megtisztelt személyes látogatásával az üzletben, egy bolti kóstoló keretein belül, s nagy rajongója is vagyok némely borának, ezért mindeképp szerettem volna rá is szánni itt egy írást.

Félszáraz primőr fehérbor Figuláéktól, a megszokott zöld mintás külsővel. Világos, szinte fehér szín. Illatban vágott fű, csalán, bodza. A kortyot a húsos, zamatos, cukorkás íz viszi. Kis kesernye és a friss savak kellemes, rövid párbeszédével folytatódik az íz. Szerencsére a maradékcukor pont abba a könnyed, szinte légiesen áttetsző, fiatalos irányba viszi el a bort, amerre kell. Itatja magát, de csak ha kellőképp be van hűtve. Ha nem várunk feltétlenül szénsavas, ropogós savakat egy primőrtől, akkor a Zenit a mi borunk.

Friss, kissé szúrós illattal nyit, kenyérbélhez hasonló érzettel. Egész világosan, áttetszően csillog a pohárban. A félszáraz jelleg szépen belesimul a tompa savakba, és a markáns alkohol-tartalomba, érettszőlős, gyümölcsös utóízt adva a bornak.

Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.

A methode traditionelle palackos erjesztésével készült pezsgők minden esetben csontszárazra (brut) erjednek ki. Ám a legnevesebb reimsi pezsgőházak közt jegyzett, Madame Ponsardin által alapított Veuve Clicquot (VCP) évről évre megmutatja, hogy a megfelelő expedícios-likőrnek hála nem csupán a szárító savak játékának szélsőségeit kedvelők (vagy megjátszva kedvelők) számára készülhet champagne régen s ma. Például azok számára, akik meg pedzegetik csupán a minőségi, palackos erjesztésű pezsgőkkel való ismerkedést, és nem sajnálják rá a pénzt, azoknak - a brut és extra brut pezsgők felfedezése előtt - a fehér címkés VCP tökéletes, könnyen akceptálható ugródeszka lehet!

Virágos és most is nagyon illatos (mintaként kóstoltam utoljára). Nem is csupán félszáraz, szinte félédes íz. Sok tehát a cukor, de még több az friss gyümölcs és az alkohol sem kevés (14.5 v/v %). Tropikális gyümölcsös jelleg. A szesz is fűt.