Tiszta, halvány zöldes-citrom szín fiatal borról árulkodik vakon. Közepesen intenzív illat, zöldalmával, egressel, körtével, egy kis kenyeres, birósos chardonnay-jelleggel, de összességében elég diszkrét jelenség. Ízben is így jellemezhető, visszafogott bor, amibe nehéz beleszeretni, élénk savai ételt kérnek, barackos, körtés gyümölcsei még fiatalos formát mutatnak, de a nagy Chablis-élményt most kicsit hiányoltam...

Bodó Judit és Józsi körül mindig zajlik az élet. Ott van például a Mindszenthavi Mulatság, a Dűlős Farsang, a Borday a Csontos Présházban, most épp a Keresztúri Kerámiagyárat újítgatják rendületlenül. A több éves projekt végére idén remélhetőleg egy szép birtokközponttal lesz gazdagabb az immár 5 fős család, amely mint tudjuk Felvidékről csöppent Hegyaljára, sőt igazából Bodrogkisfaludon lett családdá. Bár mindig akadt elég dolguk, de pár éve még a bloggereket is leráncigálták a városból, a laptop mellől, hogy Ne csak írják, tudják is meg, hogy készül a bor, amit aztán ízekre szedünk, megfejtünk, pontozgatunk, csillagozgatunk. Persze ezek a kiscsoportos foglalkozások mindig tapasztalással, tanulással jártak, a nap végét is munkával (azaz kóstolással) zárva. Ahogy nőtt a Bodó család, a Ne csak írja… elmaradt, de a borszerető barát és borász cimbora nem lett kevesebb, így minden februárban összejönnek kicsit, hogy a tíz éves évjáratot megkóstolgassák. Ez most 2010 lett volna, de mivel akkor alig-alig lehetett találni egészséges szőlőt széles e hazában, így többnyire a nemzetközi mezőnyből válogattunk ki csúcsokat, ki-ki a maga ízlése szerint. A véletlen úgy hozta, hogy idén én is jelen lehettem. Beszálltam hát én is egy palackkal. Hogy mit választottam egy ilyen illusztris társasághoz...?

Egy világfajta, mely okkal lehet kedvencünk, de akár olyan fajta is, amit sokan messzire elkerülünk. A Chardonnay vélhetően inkább szőlősz-borász oldalról szolgált rá a világsikerre, hisz tényleg nagyon adaptív, jól teljesít mindenféle klímán, termőhelyen, nagy biztonsággal termeszthető szinte a világ bármely borvidékén (itthon is) és a gasztronómiában is mindig megvolt a fontos szerepe. Ideális sokféle borkategróiához: magas minőségű pezsgőtől, a laza reduktívakon át a grand cru palackba zárásáig. Fogyasztói oldalról közben pedig évek óta az egyik leginkább mellőzött fajta; kivéve érthető módon Burgundiában, s önmagában ezutóbbi jelenség is oly sok mindent megmagyaráz nem csak a Chardonnay-anomáliák körül.... Egyrészt megvilágítja a középszerűségbe süppedés veszélyét és okait a világ chardonnay-inak minimum 80 %-a esetében, másfelől az eredetiség, a történelmiség és a termőhelyiség fontosságát a burgundi chardonnay örökérvényű kultuszát is megérthetjük egy hasonló, vegyes sort kóstolva. Egy fajta, mely képes volt műfajában a legnagyobb presztízsre és a legnagyobb középszerre is. A Borkoliban nem rég a világból számos szép példát megkóstolhattam. A végkövetkeztetések előtt jöjjenek előbb a jegyzetek.

Mert ennél jobban nem is lehet indítani egy évet. Eddig is csupa izgi témát sikerült körüljárni az elmúlt hetekben, végre kicsit több időm van írni az újév elején (ha már az óévben ez kevéssé tudott megvalósulni). De szeretném 2o18-at olyan posztokra felfűzni itt a Táncolón’, hogy legyen benne nagyon sok nemzetközi kitekintés a legjavára, s természetesen sok-sok írás Tokajról (mint egyedüli nemzetközileg presztízzsel rendelkező hazai borvidék). Így lehet a legjobban fejlődni.

Tar Ferinél volt egy kis morzsaparty Szilveszter után. Olyan tételek voltak kidugózva, hogy muszáj volt élni a remek lehetőséggel (megint). Még mielőtt úgy nézne ki a blog, mint egy Carpe Diem pr-oldal, rögötön bele is vágnék a borok bemutatásába…

Tegyük is rögtön helyre a poszt legnagyobb bulvár-faktorát: igen, Herczeg Ági ismét indul az MW posztért. Ez lesz a második próbálkozás. Gőzerővel készül a gyakorlati vizsgára. - Új brit mentor mellett egy maroknyi magyar szakmabelit invitált meg, hogy hétfőnként kóstoljunk együtt vakon, amivel tanulhat, fejlődhet bárki, aki beszáll. Számomra is különleges élmény belelátni abba, hogyan készül, trenírozza magát valaki, aki hasonló titulusra készül. Íme az első óra tananyaga és a leckék.

Egészen érdekes szituáció kerekedett ki nem rég egy posztból. Pár héttel korábban Chablis-élményeket gyűjtöttem egy csokorba, s egy kedves (francia) olvasó megjegyezte, hogy azok (meg úgy en bloc) a hazánkban föllelhető vérszegény Chablis-kép bizony egész konkrétan semmit nem mutat meg a termőhely mitikus szépségéből. Komment kommentet, email pedig emailt követett és Pascal Meruccival végülis a számára hazai pályát jelentő Balzac 35-ben ültünk le, hogy az étterem igen finom tengeri ételei mellett mutathasson nekem pár palack érdekességet a magán gyűjteményéből (amiket ő sokkal izgalmasabbnak tart az óriás Laroche és Fevre birtokok alapborainál).

Nehéz lenne magamnak megmagyarázni, miért akarnék én Chablis-t venni. Mit kapok Chablis-tól, amit másutt nem kapok meg? Talán csak tisztelem, de mennyire szeretem? Azt már többször elmondtam, hogy nem egyszerű műfaj, nehezen megszerethető, elég semleges és baltával faragott savú, első blikkre nem sok örömet adó borokba is könnyű erre felé belefutni. Területileg is közelebb van Champagne-hoz, mint Burgundia szívéhez. S ahogy már Champagne kapcsán több ízben is említettem mostanában a ravasz franciák a kultuszbrand-építésben élen járnak a világban. A Hall Of Fame impozáns Chablis-szobrának esetében is érzem ezt a jelenséget. Nagyobb bennem a tisztelet, mint az őszinte elragadtatás, pláne összehasoníltva egy-egy színpompás német rajnaival vagy egy-egy csiszolt loire-i vagy akár egyes új-zélandi sauvignon blanc-nal. Nem beszélve arról, hogy Chablis-ra különösen is igaz, hogy már az alapok sem olcsók, de az igazán nagy élmények meg aztán valóban fájdalmas áron kerülnek a boltokba. a borok persze kiegyenlített minőséget, konstans precizitást mutatnak, de mégsem lettem a rabja Chablis-nak...

Pár napja Londonban jártam. Demeter Zoltán egyik ottani kereskedője Mark Savage MW tartott ott szelekciójából egy sétálókóstolót kereskedelmi partnerei, komolyabb vevői számára. Még soha nem jártam Londonban, ahol a Master of Wine-ok népsűrűsége világszerte a legnagyobb, ahol a borpiaci trendek íródnak, s ahol értelemszerűen a borkultúra is olyan szinten rezonál, amire mindnyájunknak érdemes olykor rácsodálkozni. Szóval Demeter Zoltán fölvetette, én pedig mentem, hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel lássak egy szeletet mindabból, amitől mi idehaza fényévekre vagyunk egyelőre… S persze kóstoltam is, ha már ott lehettem. Nem akármilyen erősségű fehér sorban lehetett részem Mark Savage jóvoltából (erről fog szólni eheti londoni jegyzeteim első része):

Érezte már úgy szerintem minden borrajongó, hogy egy borbemutató vagy expo keretei között képtelenség minden csodát megismerni, minden jó bort egyforma figyelemmel végiginni. Egy viszonylag átfogó francia merítésnél erre például talán esély sincs. Tavasszal egy tanfolyam kapcsán meséltem már francia boros élményeimről, nem is egy ízben. Voltak persze preferenciáim (mik is érdekelnek mindenképp, mik kevésbé), de igyekeztem sokat tanulni és végigjárni az összes érdemes kiállítót. Hevenyészett jegyzetekkel próbáltam maradandóvá tenni ezt a délutánt, amiből végül az alábbiak kristályosodtak ki.

Abban a szerencsés cipőben járhatok, hogy a főnököm támogatja továbbképzésemet borok terén. (Szándékosan nem mondanám meg, hol is volt alkalmam tanulnom, meg milyen fokon mennyiért stb, nehogy kulisszatitkokat áruljak el.) A lexikális tudás átadására, az előadók változó hitelességére amúgysem kívánnék kitérni. Ám a legnagyobb haszna ezeknek a fejtágításoknak kétségtelenül az, hogy az ember rengeteg olyan etalon-borral ismerkedhet meg, melyek tökéletesen megmutatják egy fajta jellemzőit, és melyet viszont amúgy nem vennék le a polcról (sokszor nem is fizethetném meg). Esetemben ez pont azért is igaz, mert ezek mind világfajták külföldi borai, melyek általában uniformizált, fajtajelleges profilját mutatják meg az adott bornak. Bevallom őszintén: nem az ilyen borokat keresem, mégha ezekből lehet is az alapokat legjobban elsajátítani. Nem értettem egyet az előadókkal abban, hogy ha (pl.) egy (magyar, általunk is talán legtöbbet méltatott) Rajnai nem hozza az unalomig ismételt fajtajegyeket maradéktalanul, akkor az már nem is igazán jó Rajnai. Miért kéne beleolvadnunk a nemzetközi palettába? Miért nem a kiugrás a cél? De persze örültem, hogy megismerhettem párat a nemzetközi etalonok közül. Alább bemutatnám az én benyomásaimat ezekről a borokról.