Egy világfajta, mely okkal lehet kedvencünk, de akár olyan fajta is, amit sokan messzire elkerülünk. A Chardonnay vélhetően inkább szőlősz-borász oldalról szolgált rá a világsikerre, hisz tényleg nagyon adaptív, jól teljesít mindenféle klímán, termőhelyen, nagy biztonsággal termeszthető szinte a világ bármely borvidékén (itthon is) és a gasztronómiában is mindig megvolt a fontos szerepe. Ideális sokféle borkategróiához: magas minőségű pezsgőtől, a laza reduktívakon át a grand cru palackba zárásáig. Fogyasztói oldalról közben pedig évek óta az egyik leginkább mellőzött fajta; kivéve érthető módon Burgundiában, s önmagában ezutóbbi jelenség is oly sok mindent megmagyaráz nem csak a Chardonnay-anomáliák körül.... Egyrészt megvilágítja a középszerűségbe süppedés veszélyét és okait a világ chardonnay-inak minimum 80 %-a esetében, másfelől az eredetiség, a történelmiség és a termőhelyiség fontosságát a burgundi chardonnay örökérvényű kultuszát is megérthetjük egy hasonló, vegyes sort kóstolva. Egy fajta, mely képes volt műfajában a legnagyobb presztízsre és a legnagyobb középszerre is. A Borkoliban nem rég a világból számos szép példát megkóstolhattam. A végkövetkeztetések előtt jöjjenek előbb a jegyzetek.

Köztudott, hogy ha Pesten járok, és megtehetem, akkor Tar Ferinél, a Carpe Diem borbárba örömmel térek be, kiváltképp, ha valami izgi tematikus este van. Jó érzés tudni, hogy ez a hely immár három esztendeje nyújt teret azok számára, akik eddig megszerzett boros tapasztalataikat elmélyítenék olyan egyedi szelekció és borsorok mentén, melyet egy szakavatott személy válogatott össze immár hét évnyi finewines praktizálásból merítve. Isten éltesse Feri és Li borszentélyét. Számomra egyértelműen kultikus és hiánypótló pontja, jelensége a magyar borkultúrának. A helyzet az, hogy lassan szinte minden egyes kóstolójukban érzem az Év Borélménye faktort (különösen, ha rieslingekről van szó), de alighanem ez a szülinapi sor igazán túlszárnyal bármit... Egy valamivel lettem volna talán boldogabb: ha mondjuk láthattam volna a sorbban egy olyan magyar (száraz) bort, ami képes lett volna megugrani ezt a magas lécet, de alighanem érthető a hazaiak távolmaradása ebből a masszív mezőnyből:

Hogyan lesz valamiből a világ legjobb száraz fehérbora? Egy termőhelyből, aztán egy brandből, esetleg a fajtából? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az élvonalba, mit kell ahhoz tudnia egy bornak? Mielőtt ma  végigvennénk néhányat a világ fehér csúcsborai közül, akaratlanul is számba veszi az ember, milyen erényekkel bírnak az előttünk járók. - Sauvignon/Loire: fűszeres, de moderált, csiszolt, feszes; sauvignon/Bordó: fás, de intelligensen, miközben élő savú és gyümölcsös is; sauvignon/Új-Zéland: mindenben intenzív - erős illat, ízben gyümölcsözön; rajnai/német: savvezérelt, de közben komplex, feszes, csiszolt; rajnai/osztrák: könnyebb, egyensúlyos, sima, mégis egyenes, élő savú; és végül chardonnay/burgundia: minőségi fa, végtelen komplexitás, termőhelyiség, vitalitás. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeket az erényeket a legtöbb évjáratban és a legtöbb termelőnél megtaláljuk az adott régióban. Ugyancsak fontos, hogy ezek a régiók noha általában fajtaborokat készítenek, ahogy fent is látjuk, ám alapvetően mégsem fajtáról kommunikálnak, hanem sokkal inkább termőhelyről (többnyire a dűlőt is megnevezve, franciáknál a besorolással együtt). Ez azért fontos, mert hazánkban ez nem tűnik közmegegyezés tárgyának ennyi év után sem (sajnos), hanem sokan még mindig fajták (indokolatlan?) kiemelésén munkálkodnak.

Mert ennél jobban nem is lehet indítani egy évet. Eddig is csupa izgi témát sikerült körüljárni az elmúlt hetekben, végre kicsit több időm van írni az újév elején (ha már az óévben ez kevéssé tudott megvalósulni). De szeretném 2o18-at olyan posztokra felfűzni itt a Táncolón’, hogy legyen benne nagyon sok nemzetközi kitekintés a legjavára, s természetesen sok-sok írás Tokajról (mint egyedüli nemzetközileg presztízzsel rendelkező hazai borvidék). Így lehet a legjobban fejlődni.

Tar Ferinél volt egy kis morzsaparty Szilveszter után. Olyan tételek voltak kidugózva, hogy muszáj volt élni a remek lehetőséggel (megint). Még mielőtt úgy nézne ki a blog, mint egy Carpe Diem pr-oldal, rögötön bele is vágnék a borok bemutatásába…

Munkámból adódóan 2017 is úgy alakult, mint 2016 (s ahogy 2018 is fog): a legtöbb hétvégi boros eseményt ki kellett hagynom. Mégsem sajnálom, hogy  ennyire kevés kóstolóra jutottam el. Van ugyanis egy ivó, ahol mindig sikerült a pultnál vígasztalódni, ha Pesten lehettem. A Carpe Diem Borbár légkörét egész évben szomjazta a szervezetem és lassan talán azt is elmondhatom, hogy fővárosi törzshelyemmé kezd válni a kis borszentély. Számos 2017-es poszt köszönhető Tar Feri izgalmas kóstolóinak. Amíg az ember borkereskedésnél dolgozik, addig a kóstolás gyakorlása nem jelent gondot, de ma gyakorlatilag ez az egyetlen hely, ahol alkalmam nyílik trenírozni magamat borok terén.

Eljött az évvége. Ilyenkor bőven van ok a közös borozgatásokra. A bor közösségformáló szerepe ilyenkor különösen jól érvényesül: összejövünk, kicsit ünnepi hangulatban, mégis kötetlenül, s mindenki hoz valamit, bármit, amit szívesen megmutatna a barátoknak. Milotta Laci (furmintfan) barátomnál több ízben is összeültünk idén, hogy különféle témák mentén kóstoljunk (ölelés érte neki); lesz ebből még egy poszt a fiók mélyéről hamarosan (lehet, hogy 2018-ra tolódik). Rszabi, Hegyi úr, Bernát Józsi és jómagam az alábbiakkal vezettük le a fordulatos 2017-es évet:

Merthogy az én véleményem az, hogy a titok az, hogy maga az örökös kincskeresés teszi igazán romantikussá a borkedvelő közönség számára a Burgundi-legendát. A világ legfontosabb borvidéke (a szakértők értékrendje szerint), ahol a termőhelyi gondolkodás éteri magasságokig jutott, ahol összeállt minden körülmény, amitől egy borvidék évszázadokon át izgalmas és keresett lehet. Ahova csak a beavatottak érezhetik úgy egyszer-egyszer az életben, hogy megérkezhettek. Burgundia sikere ma is töretlen, a termelők és borászatok szinte bármilyen árért el tudják adni portékájukat, hisz eleve kis palackszámban készülnek a borok és óriási a kereslet erre a legendára.

Aligha van világfajta, mely kiismerhetetlenebb lenne a Pinot noirnál. A misztikum, ami Burgundia terroirközpontú gondolkodása mentén körülveszi a fajtát rendkívül sok feladványt, fejtörést okozott már borászok százainak, borkedvelők ezreinek. Mire azt gondolná az ember, hogy érti a Pinot-t, hirtelen jön megint egy szemérmetlen árú grand cru, ami csalódást okoz, rögtön utána egy Bourgogne bor, ami enyhíti a fájdalmat, sőt elégedetten ismerjük fel benne az egyéniséget (mintha értené az ember). De a helyzetképet tovább kuszálják az újvilági trónövetelők is.

Tegyük is rögtön helyre a poszt legnagyobb bulvár-faktorát: igen, Herczeg Ági ismét indul az MW posztért. Ez lesz a második próbálkozás. Gőzerővel készül a gyakorlati vizsgára. - Új brit mentor mellett egy maroknyi magyar szakmabelit invitált meg, hogy hétfőnként kóstoljunk együtt vakon, amivel tanulhat, fejlődhet bárki, aki beszáll. Számomra is különleges élmény belelátni abba, hogyan készül, trenírozza magát valaki, aki hasonló titulusra készül. Íme az első óra tananyaga és a leckék.

Akik sokat és régóta olvasnak borblogokat, azoknak bizonyára ismerős Alföldi Merlot Burgundia-humbug sorozata. Burgundia kétségtelenül egyike a világ legjelentősebb és legtöbbet idézett, de egyben legmegközelíthetetlenebb nagysággal bíró borvidékeinek is. Akár chardonnay-ról, akár pinot noirról beszélünk mégis Burgundia a legfőbb referencia, mely pont ettől olyan zseniális, hogy mindössze két fő szőlőfajtája van, egy fehér, egy kék, mégis tökéletes rendszert tudtak építeni a termőhelyi klasszifikációra (cru, village), a borok kifinomult stílusjegyeire és végül azok árazására is. Vannak rokonságok Tokajjal: gyakoriak a kisszériás termelők, területre kb. háromszorosa Tokajnak, Burgundia is a terroiralapú borkészítés hazája (mindkét borvidéknek van saját palackformája).