Ajándékba kaptam ezt a palack burgundit nem rég (olyan valakitől, aki évente többször megfordul a borvidéken). Kevés lehetőség nyílik számomra maconi Chardonnay-t kóstolni, úgyhogy örültem a lehetőségnek, hogy a fajta egyik legfontosabb termőhelyéről van szerencsém tapasztalatot szerezni. Mellé egy hazai alapbort nyitottam, hogy ne csak a nagy, de az apró különbségek se kerüljék el a figyelmem. Hát valahogy így képzelik el a maconiak a szép fehérbort:

Burgundia egy modern színfoltja ez az ígéretes birtok. Szilva, gyufafüst, füstölt sonka, száraz próbában érett piros bogyósok illata. Feszes és vitális bor, nemhogy nyoma sincs lustaságnak, de majd szétveti valami magyar szájnak teljesen újszerű lendület, fény. Virágosság és piros bogyósok.

Egészen érdekes szituáció kerekedett ki nem rég egy posztból. Pár héttel korábban Chablis-élményeket gyűjtöttem egy csokorba, s egy kedves (francia) olvasó megjegyezte, hogy azok (meg úgy en bloc) a hazánkban föllelhető vérszegény Chablis-kép bizony egész konkrétan semmit nem mutat meg a termőhely mitikus szépségéből. Komment kommentet, email pedig emailt követett és Pascal Meruccival végülis a számára hazai pályát jelentő Balzac 35-ben ültünk le, hogy az étterem igen finom tengeri ételei mellett mutathasson nekem pár palack érdekességet a magán gyűjteményéből (amiket ő sokkal izgalmasabbnak tart az óriás Laroche és Fevre birtokok alapborainál).

Nehéz lenne magamnak megmagyarázni, miért akarnék én Chablis-t venni. Mit kapok Chablis-tól, amit másutt nem kapok meg? Talán csak tisztelem, de mennyire szeretem? Azt már többször elmondtam, hogy nem egyszerű műfaj, nehezen megszerethető, elég semleges és baltával faragott savú, első blikkre nem sok örömet adó borokba is könnyű erre felé belefutni. Területileg is közelebb van Champagne-hoz, mint Burgundia szívéhez. S ahogy már Champagne kapcsán több ízben is említettem mostanában a ravasz franciák a kultuszbrand-építésben élen járnak a világban. A Hall Of Fame impozáns Chablis-szobrának esetében is érzem ezt a jelenséget. Nagyobb bennem a tisztelet, mint az őszinte elragadtatás, pláne összehasoníltva egy-egy színpompás német rajnaival vagy egy-egy csiszolt loire-i vagy akár egyes új-zélandi sauvignon blanc-nal. Nem beszélve arról, hogy Chablis-ra különösen is igaz, hogy már az alapok sem olcsók, de az igazán nagy élmények meg aztán valóban fájdalmas áron kerülnek a boltokba. a borok persze kiegyenlített minőséget, konstans precizitást mutatnak, de mégsem lettem a rabja Chablis-nak...

Regional besorolású burgundi. Elsőre eltéveszthetetlen hecsedli és egyéb pirosas gyümölcsök, ribizli, vanília, szilva. Intenzív illata percről-percre alakul. Bőrös érzetű íz, hűvösség, enyhe zöldes ízek, de közben főtt, kompótos gyümölcsösség is van benne, a végén pedig étcsoki. Magas hangerő jellemzi a bort, vagy még inkább úgy tudnám leírni, hogy egyszerre rengeteg minden van benne jelen, s mégsem válik a bor sehol túlzóvá, az elegancia egy pillanatra sem szenved csorbát, jelen van mindenütt, s ez alighanem burgundi sajátság (melynek átéléséért burgundi viszonylatban mérve nem is kell sok pénzt fizetni).

Mi is az a verjus? Egyre többen veszik elő a témát. Itt van a kertek alatt. Vagy mindig is itt volt, itt lett volna velünk, csak elfeledkeztünk róla? Tavalyi évben készült el Demeter Zoltán verjus-jének második és harmadik kiadása (két féle szüret). De nem ez az első, melyet közismert magyar borász palackoz (ifj. Franz W és Gere Attila után tavaly már Egerben Gál Tiborék is készítettek zöld szőlőlevet). Tavaly nyáron Tokajban megkóstoltam a júliusi szüretből származó bor levét, aztán egy burgundi verjus-t is. Kettőjük közül nem a franciának volt gyümölcs íze. Már az az élmény elég volt ahhoz, hogy egyértelművé váljon: ez a kiegészítő borászati termék megérdemli a nagyobb figyelmet (mely eddig valahogy elkerülte).

Pár napja Londonban jártam. Demeter Zoltán egyik ottani kereskedője Mark Savage MW tartott ott szelekciójából egy sétálókóstolót kereskedelmi partnerei, komolyabb vevői számára. Még soha nem jártam Londonban, ahol a Master of Wine-ok népsűrűsége világszerte a legnagyobb, ahol a borpiaci trendek íródnak, s ahol értelemszerűen a borkultúra is olyan szinten rezonál, amire mindnyájunknak érdemes olykor rácsodálkozni. Szóval Demeter Zoltán fölvetette, én pedig mentem, hogy nyitott szemmel, füllel és szívvel lássak egy szeletet mindabból, amitől mi idehaza fényévekre vagyunk egyelőre… S persze kóstoltam is, ha már ott lehettem. Nem akármilyen erősségű fehér sorban lehetett részem Mark Savage jóvoltából (erről fog szólni eheti londoni jegyzeteim első része):

Hazai szájnak elsőre valóban Burgundia nagysága tűnik a legtalányosabb bormekkának. Kifejtve: Alföldi Merlot is megfogalmazta a Humbug sorozatban, hogy egy földi halandó borisszának elsődlegesen azért nehéz ügy megérteni Burgundia különlegességét, mert az igazán súlyos élményekért sokszor irreálisan súlyos összegeket kell leszurkolni (számomra például a legfájóbb pont ebből a szempontból épp Burgundia fehér ékköve, Chablis, de egy Nuits Saint Georges esetében sem lazább az árképzés). Azt gondolom azonban, hogy általánosságban véve Burgundia egyedülállóságának kérdésköre ennél sokkalta nehezebb ügy, amint ezt az alábbi két bor példáján is látni lehet majd.

Domaine Gayda

Egy másik borászat, ahol egy teljes sorra rá tudtam szánni az időt. A Gayda a Pireneusok lábainál található, Carcassonne-hoz közel, egy viszonylag új és mai, modern alapokon dolgozó languedoci pince. Hitvallásukba építették az innovatív, újító, kísérletezőkedvet, mely ezt az újra népszérűsödő, hatalmas, dél-francia borvidéket egyébként is jellemzi. 2004-2006-ban készült el a hipermodern pincével együtt a gyönyörű, fine-dining vendéglő, melyet elnézve a prospektuson, arról álmodok, hogy egyszer nyaralhatok majd ilyen csodás helyen. A honlapon úgy látom, eleinte a hiperek polcain lehetett kapni alapsorozataikat, de pár éve egy komolyabb, prémiumsávot is megcéloztak boraikkal, s ezekből hoztak most néhányat Budapestre is. Ismét egy kedves fiatal srác, akivel a borok mélységeit is érintve tudtunk beszélgetni (bár ő azért gyakorlottabb használója a szakmai angolnak, mint én, s a franciás akcentust néha bizony nem egyszerű megérteni, de lelkesen bólogattam, s figyeltem a terjengős mondandóját). Franciás öntudattal, de azért illedelmesen helyesbítette, a számukra bizonyára röhejes Syrah-kiejtésemet (de ha izzó vassal kényszerítenének se tudnám elismételni, hogy kell helyesen, franciául kiejteni a szőlőfajtának a nevét). Azért ő is elismerte (sőt büszkén vallotta), hogy vörös boraik dél-afrikiai jellegeket is tükröznek, ami a mostani borász tudatos tevékenysége (ha jól értettem, ott is dolgozik az illető). Azért a Shiraz-minősítésem ellen láttam, minden porcikája önkéntelenül tiltakozik...remélem, nem vette sértésnek.

Érezte már úgy szerintem minden borrajongó, hogy egy borbemutató vagy expo keretei között képtelenség minden csodát megismerni, minden jó bort egyforma figyelemmel végiginni. Egy viszonylag átfogó francia merítésnél erre például talán esély sincs. Tavasszal egy tanfolyam kapcsán meséltem már francia boros élményeimről, nem is egy ízben. Voltak persze preferenciáim (mik is érdekelnek mindenképp, mik kevésbé), de igyekeztem sokat tanulni és végigjárni az összes érdemes kiállítót. Hevenyészett jegyzetekkel próbáltam maradandóvá tenni ezt a délutánt, amiből végül az alábbiak kristályosodtak ki.