Nagy szerencsém volt, hogy a fiatal Németh Attila Gábor végül visszajelzett ottlétem során emailben, hogy mégis betérhetek hozzá Mádra egy rövid látogatásra. Köztudott, hogy gyöngyöstarjáni borászról van szó, aki a bátyjával alapította a tokaji Alana pincét, mely máig csakis Amerikában értékesíti borait. Mostanában nincs tervbe véve a hazai eladás, mivel a borász véleménye szerint a hazai piac amúgyis remekül el van látva kiváló tokajiakkal, mindenféle árszínvonalon. Ennek kapcsán többször elmondtam már, hogy ez valóságos merénylet az értők felé. A birtok egyébként nem kicsi, másfél hektárról hamar 29 hektárra nőtt a birtokméret, amikor az egyik komoly külföldi befektető-birtok kivonult Hegyaljáról és egy sor területet sikerült így megvásárolniuk. Édes boraik gyakrabban kerülnek szóba (Attila véleményem szerint a Sárga muskotály egyik legnagyobb hazai szakértője, immár két borvidéken is), de már 2005-ben is készültek náluk (közel) száraz borok, melyeket Alkonyi Lászlóval most volt szerencsénk megismerni:

Ahogy az előző poszt elején is taglaltam, azért jó, hogy külföldi borszakértők jönnek bírálni hazánkba, mert rengeteget tanulhatunk a benyomásaikból, ha hagyjuk, hogy az eljusson hozzánk. Sokszor szóba kerül a ’magyar száj’, mely valóban nagyon fontos, hogy tényleg szeresse a magyar borokat, de nem szabad, hogy elhomályosítsa értékítéletünket, s azt gondoljuk, hogy borászatilag, sőt fogyasztói kultúrában sincs hova fejlődnünk! A tavalyi bormustrán a lekváros, magas alkoholú (sokszor igen magas polchoz árazott) vöröseinket vetették össztűz alá (valójában most sem volt ez másképp). Az Olaszrizling is kapott egy sokat kritizált kritikát (mely szerintem végső soron, biztos, hogy épít). S szóba került, hogy Tokajban a száraz terroirborok is ugyanúgy maximálisan megérdemlik a világ figyelmét (ld. Matt Kramer 9-es, famentes Veres-élménye). Ezek az emberek pedig saját hazájukban prófétának tekinthetők (persze nem megváltónak). - Ez talán túlzásnak tűnhet elsőre, de ők bizony azzal, hogy leírnak valamit, nem csak egy szűk borimádó réteget tudnak megszólítani, hanem bizony kőkemény, mérhető hatásuk van nemzetük borfogyasztási trendjeire; ha úgy tetszik, nem csak hozzászólnak, ők maguk formálják azt.

Fontos formálódáson esett/esik át a Bormustra, ami azért különösen fontos, mert nem nagyon van borverseny idehaza, mely a csillogó matricák mellé igazán komoly presztízst is nyújtana. Továbbra is ígéretesnek érzem ezt a nemzetközi irányt, mellyel nem csak az idehozott külföldi szakértők segíthetnek népszerűsíteni borainkat (blogjukban és más egyéb felületeken), de felénk is egy olyan tükröt tartanak, melyből idén is rengeteget tanulhatunk (ez persze már rajtunk áll, hogy ezt be tudjuk-e fogadni). Ahogy pedig a köszöntőben Jásdi István is fogalmazott: ha tükörbe nézve nem szép a képünk, akkor nem a tükröt kell összetörni. Mert ha megmarad az elmúlt két esztendő fejlődése, akkor valóban lesz esély rá, hogy a Pannon Bormustra több legyen más hazai borversenyeknél.

A nyolc 8-as aszú után fölocsúdva délután, fináléként pedig kötetlenül lehetett elmerülni, elvegyülni a (tavaly 17, idén) 14 pince tételei közt, átadva magunkat az új tételek okozta meglepetéseknek. Akik rendszeres látogatói a rendezvénynek, azok bizonyára észlelték, hogy a Reneszánszos csapat formálódik. Idén komoly hiányzó Szepsy István (talán nem először lépett ki az egyesületből) és a Royal Tokaji is, akinek az ügyvezetője tavaly még elnökként mutatkozott be ezen a rendezvényen. A borvidék javának egy része jelen volt, de leginkább azok között is jellemzően a nagyobb pincészetek.

Nem csak korrepetálás végett tűnt tanulságos programnak ez a kóstoló. Még a laikusok fejében is az a kép él, hogy egy aszút márpedig nem szabad frissen meginni, azt évekig tárolni kell. Nincs vége a bevezetőposzt kérdéseinek sorának: Milyen ízűek az évtizedekig érlelt új stílusú aszúk? Mennyit veszít vagy nyer ezzel a bor? Egyáltalán meddig tanácsos ezeket tartogatni? Kapom meg sokszor a kérdést vevőktől, akik gyermekeik születési évéből tennének el 18-20 évre friss aszúborokat. Bevallom, én sem igazán tudok erre válaszolni. Arról van képünk, hogy a régi eljárással készülő old-school (szupermarketes) aszúk milyenek lettek évek múltán... A citrusosabb, magasabb savú és cukortartalmú, alacsonyabb alkoholú és oxidáltságú modern aszúk viszont inkább fiatalon varázsolnak el minket (Lehet, hogy ebben piaci kényszerek is benne vannak? Vagy vajon tényleg nem szükséges huzamosabban érlelni hordóban, majd palackban egy aszút a forgalomba kerülés előtt? S vajon mennyire piacos egy friss 6 puttonyos aszú?). Fejlődésük lefutásáról kevés még a tényleges tapasztalatunk. Nagyon kíváncsi voltam, mivé lettek 18 év alatt, felnőtté válva e borok.

Hat aszúbort kóstoltunk most meg '93-ból. A leírások elején dőlt betűkkel szedve Alkonyi László bevezető gondolatait vettem kölcsön (kivételesen diktafonnal is készültem, mert sejteni lehetett, hogy sűrű információáradat fogad).

Első nap tehát két nagyobb területű birtokhoz látogattunk el. Szepsy Istvántól a Fő tér másik oldalára kellett csak átsétálnunk (közben a azért a patinás Mádi Kúriában elfogyasztottunk némi finom, meleg ételt is). A ma több mint 100 hektáros Royal Tokaji nagyjából 1991-ben indult. Áts Károly komponálja a borokat, Hugh Johnson némileg háttérben mozgatja a szálakat, teszi hozzá a szükséges nemzetközi szemléletet, hogy a méltán híres, színvonalasan elkészített (zömmel dűlős aszú)borok eljuthassanak a megfelelő nyugati piacokra is. Áts Cuvée, birtokfurmint, illetve (részben vásárolt szőlőből) készülő birtokaszúk biztosítják az állandó mennyiséget a megfelelő piacok alsóbb polcainak maradéktalan kielégítéséhez, de ezúttal betekinthettünk készítésük részleteibe is.