A 2007-es kutyafájátnak készült egy második verziója is, amely egészen más összetételben és egészen másképp jellemezhető, mint nagy reményű eredetije, ami akkor mindent vitt. Mondhatnám úgy is, hogy kissé imázsrombolóra sikerült. Azok után, amekkorát az igazi kutya szólt ez a bor eleve 5 perc hátránnyal indul. Belekóstolunk és nyoma sincs annak a kedves, gyümölcsös pinot noiros közvetlenségnek, melegségnek, amit az elődjénél tapasztaltunk. Szép vörös színe ellenére teljesen „szürke” bort kapunk. Semmi különös St. Andreás érzékenység, kedvesség nem érezhető a borban.

Úgy indultam el a Borjour-ra, hogy főként fehéreket fogok kóstolni, pillanatnyi érdeklődésemet és ízlésemet kielégítve. Aztán egyszer csak megkívántam egy vöröset, majd a másikat és még vagy harmincat…mégis a fehérek nyertek. Viszonylag keveset járok ehhez hasonló kóstolókra, borfesztiválokra. Egyrészt szeretek a borral kettesben maradni (vagy hármasban, négyesben), mert így ismerem meg igazán és nem csak egy futó találkozás, ami akárcsak az embereknél, itt is mindkét fél erényeit és hibáit eltakarva a feledés homályába vész.

Egy korrekt rosé, amiben most már évek óta nem lehet csalódni. Parfümös, de nagyon diszkrét, szinte alig elkapható illat. Zamataiban is hasonlóan visszafogott, nem túl intenzív, melynek íze is most, még frissen igazán ropogós és kellemesen (szén)savas, kellemesen rozés.

Egy egyszerű bor, amiben senki nem csalódhat, aki igazi, magyar, fehér primőrborra vágyik. Nyers, friss és ropogós. Vágott zöld füves illatok. Erőteljes, reduktív savgerinc, kis szénsavassággal megbolondítva, ami azonban nem bonyolítja túl az életünket: bármikor jól iható, de a legjobb most, behűtve, az év 333. napján fogyasztva. Akár fröccsnek is.

2008-ban az év borásza Konyári János lett. Valóban rengeteg érdemet tudhat magáénak utóbbi 20 évnyi borászati munkásságának révén. Többek közt a barrikhordó hazai elterjesztésében is kulcsszerepet játszott, ami vörösboraiban is igen szép árnyalt formában tettenérhető; de a ’90-es évek elején, önálló, családi kézből kikerülő palackos borai is újdonságszámba mentek még, nem beszélve dél-balatoni, nagy tesű vörösborairól, melyekre manapság már nem legyintenek úgy a nagy(ra értékelt) villányi, szekszárdi, de esetenként a külföldi kollégák sem. Bejárta az egész borvilágot nyomdokain járó fia, Dániel, akiről általában mindenütt csak annyit említenek meg, hogy a barrikhordós érlelésből írta szakdolgozatát, de begyűjtött már jónéhány külföldi tapasztalatot is. Bizonyára tisztában van a külföldi borászati trendekkel, melyekkel egyelőre nem nagyon tudunk még lépést tartani, mégis a tapasztalatok hazahozása, itteni értelmezése elengedhetetlen a fejlődéshez, a kemény, hosszú távú borászati fejlesztési munkák „megtermékenyítéséhez”.

Nézzük, mely borokkal érdemelte ki a (kissé megtépázott presztizsű, de mégis) legnagyobb elsimertségű hazai borászati elismerést.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Borokkal foglalkozni többek közt azért is nagyon izgalmas szakma, mert az ember eleinte a borokon keresztül próbálja kiismerni a borászt, majd a szerencsés kóstolás közepette alkalom nyílhat a borászon keresztül megismerni a borait. Hazánk igen sok és sokféle borászegyéniséggel büszkélkedhet, melyek története általában számos hasonlóság (a természet és a környezet tisztelete, a terroirhoz való kötődés, valamiféle tökéletesség keresése) mellett rengeteg sajátosságot is mutatnak. Van aki még a korábbi rendszerben szerzett pozíciói vagy büszkeségre kevésébé okot adó „borászati” tevékenységének köszönheti mai sikereit; van akinek fölmenői évszázadokkal ezelőtt is borkészítéssel foglalkoztak; volt, akinek elege lett a főváros csitíthatatlan zajából, és leköltözött hegyaljára, hogy a szőlők közt keresse a válaszokat; olyan is akad, aki a nagyok mellett tanult itthon és külföldön, majd szép lassan önállósodott; és ott van Ráspi József, aki amellett, hogy az egyik legmélyebb tiszteletnek örvendő hazai étteremvezető, egyik nap elhatározta, hogy sajátos hozzállását az élethez, a gasztronómiához mint hivatásához, a borkészítésben is kamatoztathja.

A nem túl fantáziadús cím ellenére egy nagyon kellemes délutánt sikerült eltöltenünk Losonci Bálinték gyöngyöspatai házában. Öröm látni, ahogy egy borvidék felébred csipkerózsika-álmából…jó, hogy ennyi borászunk van Mátraalján, akik komolyan gondolják, amit csinálnak. Egyikük Losonci Bálint.