Kékfrankos, Cabernet Sauvignon és Franc, Merlot, Portugieser, Zweigelt, Blauburger. Tehát benne az összes jelentősebb egri, vörös fajta. Egy nagyon olcsó, mindenki számára elérhető, mégis szép bikavérről van szó. Kerek, lényegretörő, önmagát adó vörösbor, ami megállja a helyét akármilyen szempontból is nézzük. Illata fűszeres, átható, de igen kellemes. Íze szintén harmónikus, a tanninok jelenléte nem zavaró. Igazi jóvétel.

Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.

A hollóvári kalandozás után, Somló másik, kicsit könnyedebb arcát jól leképező pincével folytatnám a borvidék ízlelgetését. Ellentétben Takács Lajossal, Kolonics Károly jóval alacsonyabb részen, egész a bazaltkúp szoknyáján tevékenykedik. Végtelenül kedves borai időtállóak, behízelgően illatosak, sósak, barátkozósak és nagyon jól esik őket inni.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Régi jegyzet, első Szepsy-kóstolóm, ahol egyértelműen új dimenziók nyíltak meg bennem anno a Tokaj száraz és édes oldaláról egyaránt. Volt szerencsém tehát az öreg Szepsy-mester mellett megkóstolni ezt az aszút, melyet a sorsnak hála aztán még két alkalommal is visszakóstolhattam érettebb korában is. Ám ekkor még csupán hordóminta volt, közvetlenül palackozás előtt (2009 elején). Életreszóló élményt jelentett ez nekem akkor. Aszú, ahogy a fogyasztó nem élvezheti. Fiatal, az érlelése még nem zárult le, amikor kóstoltam. 2003 után a következő Szepsy aszú a 2005-ös évből készült el. Káprázatos szín. Maga a gyümölcshús íze és illata, mindent átható aromatikája. "Mintha sárga húsú őszibarackba harapna az ember" - alapvetően ennyit tudtam leírni róla akkoriban, de máig meghatározó borélményt érzékeltek bennem a műszerek. Elképesztően sűrű, és tartalmas ízek, zamatok. Határtalan komplexitás, melynek a fokát addig egyáltalán nem ismertem. (9+)