Sokat kerülgetett téma ez, pedig mennyire sokszor előjön… Gróf Buttler, Laposa Pince, Árvay és Társa, Királyudvar, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. A fenti pincékben az a közös, hogy a mai napig léteznek, de a kezdeti fölálláshoz képest igen jelentős szakadások jellemzik pályájukat. Szükségtelen konkrét példákhoz ragaszkodni, belátható, hogy a birtok tulajdonosának (befektetőnek) és borászának a szimbiózisa sokszor (mindig?) csak látszatra vagy a borok alapján mondható kiegyensúlyozottnak.

Közben nézegetem az exceltáblát, melyben eddig itt az oldalon kiosztott csillagok alapján összesítettem a birtokokat. Azt látom, hogy a borok minősége és a birtok tulajdonviszonyai közt valós összefüggés nem mutatkozik (szerencsére). Vagyis egy családi pince és egy nagytőke által alkalmazott borász is képes hasonlóképp teljesíteni. Mégis, ha az ember elmegy mondjuk Tokajba, akkor azt látja, hogy az igazán fontos borászegyéniségek karrierje az alábbi papírformát követi: tanulmányaik után egyre komolyabb pincéknél egyre komolyabb borászati tevékenységet folytatnak, majd mintha szükségszerűen önálló birtokot kéne alapítaniuk, egyszer csak elrugaszkodnak és függetlenednek. S gyakorlatilag (akikkel én tartom a kapcsolatot) egyikük sem bánta meg, sőt mintha már az első önállósodott napon föllélegeztek volna. Semmi nem változott látszólag: ugyanazt csinálják szőlősorok és hordók között, csak annyi a különbség, hogy nem csörög a főnökök részéről non-stop a mobil, nincs folyamatos nyomás a borászon, beszámolási kötelezettség, helyzetjelentési kötelezettség stb. Pedig nyilván nem sétagalopp saját lábra állni, a biztos egzisztenciát, fizetést, egy komoly beosztást, még fejlődő borokat hátrahagyni és egyszercsak azt mondani: mostantól egyedül fogom csinálni mindezt, a saját birtokomon. Az így kialakult hegyaljai pincék nagy része számomra többnyire sikersztorinak mondható, melyért persze nagyon-nagyon sokat kell küzdeni és állni a sarat (így happy end, megnyugvás tulajdonképpen soha nincs, csak apró örömök, visszajelzések, melyekből épülniük kell, folyamatosan). Nem egy mértékadó családi borászat alakult meg így, és vélhetően nem is Tokaj az egyetlen, ahol ez tendencia.
Egy ideje azonban foglalkoztat a címben megjelölt kérdés. Vajon ugyanazt a teljesítményt nyújtja egy borász, hogy ha saját maga osztja be a termését és építi fel szortimentjét, mint ha befektetők felé elszámolási kötelezettsége lenne (akik szükségszerűen rövidebb, talán anyagiasabb időben és térben gondolkoznak…)? Erre a kérdésre az eddigi borértékelések alapján láthatóan nehéz megadni a teljes választ, ám ha a legfrissebb személyes tapasztalataimat nézem, akkor a válasz szerintem az, hogy nem. (És ezért szükséges személyesen kapcsolatba lépni borászokkal…a hitelesség ott van a szemekben, honlapon és hátcímkén is, de ott szemtől-szemben nem lehet mismásolni; a pinceromantikán túllépve elegendő pár kérdés, gondolat, hogy kiderüljön, mennyire hiteles, sőt nagy hatású, akár történelem formáló egy borász.)
Egy olyan borász, aki maga osztja be az éves termést, a saját nevét viszi minden egyes fölcímkézett palackkal a vásárra, saját érzékszerveivel fogadja be a különféle termőhelyek üzeneteit (amit hiába is próbálna emberi nyelven magyarazni másoknak), egyszerűen nem gondolkozhat cash-flow szemléletben. Remek fokmérce a 2010-es év által fölmerülő kérdésekre adott válaszok: Meddig hagyjuk kinn a termést, milyen borminőséget célozzunk meg a silányabb gyümölcsminőséggel, milyen borokra lehet mindez elég? A többség számára nem sok opció kínálkozott, de azok valahogy így néztek ki: nem palackoznak szinte semmit vagy csak prémium kategóriát palackoznak, ami rossz évben is tud minőséget adni vagy egy korrekt minőségű birtokborba teszik azt a maradék termést, ami rendelkezésre áll. Az így kikerülő borok mára méltó bizonyítékai lettek annak, hogy nincs rossz évjárat, csak helytelen/bizonytalan döntéseket hozó borász.
Eszemben sincs lekicsinyelni a borász alkalmazottakat, mert a munkájuk és a megszerzett tapasztalataik bizonyára tényleg mindenki javát szolgálják. Hatalmas lehet rajtuk a felelősség és a nyomás, sokszor több tíz fős csapatok, sok hektár szőlő munkáját kell összehangolniuk, s a végeredményhez minden tehetségükre szükségük is van. Biztos, van köztük nem egy olyan, aki soha nem váltana, - révbe ért ott, ahol épp van, a borok pedig, igen, azok is lehetnek végül tökéletesek. Ám számomra nincs szebb pillanat a borokkal való ismerkedés közepette, mint amikor egy borász a saját pincéjében csillogó szemmel mutatja az egyik féltve őrzött, aprócska üvegballonnyi kincset, melyet extrém időben szüreteltek (analitikája több helyen a mérhető intervallumokon kívül esett), extrém kísérlettel az érlelése, extrém limitált és extrém minőségű végeredménnyel.