A szerteágazó St. Andrea sor egyik fehér csúcsa. Zeller, kukorica, mélység és súly van az illatában. Egyértelműen édes illat. Szotyi, krémesség az ízben. Szénsavas, zamatos korty, kevés sav, szép fahordó, arányos, finom, kicsit talán ellustul, nehézkessé válik a vége. Komolyabb fehérbor, érlelési potenciál terén sok lehet benne.
Ellentmondások közt az igaz utat keresve
A Lőrincz György érzékeny szakmai hozzáállásával jópár éve csúcsra járatott St Andrea pincészet egyike a hazai borászatok sikersztorijainak. Borász, befektető(k), marketing- és kereskedői munka hasonló szintű és eredményű kooperációja extrém ritkaság számba megy idehaza. A csúcsra hágás óta sok esztendő telt el. Az arculat, a szortiment szerteágazódása egyértelműen sokat, de meglátásom szerint a borok stílusa is számottevően változott az elmúlt pár évben. A fa mindenképp háttérbe vonult, ami csakis pozitívum lehet. Voltak borok, melyek mára kikoptak, és az ember szíve vérzik miattuk (a teljesség legkisebb igénye nélkül: a 2005-ös Ferenchegy Chardonnay mérföldkő volt például számunkra, de a 6-os Ferenchegy Pinot a mai napig képes megvillantani, hogy az igazán összetett magyar Pinot a megfelelő termőhelyen képes szárnyalni; s hasonlók mondhatók el a Magyalosokról is). De eközben üdvösnek mondható a letisztulás folyamata is. Eger ugyan burgundiai behatású borrégió, ahol Tokajhoz hasonlóan a sokszínű dűlőknek megvannak a maguk fontos üzenetei. De talán nincs szükség Egerben sem egy birtokról 8 féle (bonyolult fantázianévvel ellátott) dűlős fajtaborra (noha a dűlőfaggatásnál izgalmasabb dolog aligha létezik a borok világában). Persze azt sem lehet állítani, hogy Eger kizárólag a sokfajtás cuvée-k hazája lenne…fajtaborokra is ugyanúgy szükség van, csak ez a kép meg aztán végképp nem tisztult még le Egerben (nemhogy a bikavér vagy akár az egri csillag stílusa).
Meglepett ez a szépen érett bor (pedig kb. harmadszorra kóstolom). Azt hiszem, épp a csúcsa tájékán sikerült megbontani egy időre magára hagyott butellát belőle. Koros, de mégsem túl idős még (fiatalon egész más volt, frissebb, finom gyöngyökkel, zabolátlanabb savakkal a pohárban). Színben már aranyló jelleg, illatban is meglett barackos, aszalt, túlérett trópusi gyümölcsök és az engem érett furmintokra/hársakra emlékeztető visszafogott kukorica. Meg nem mondanám ezek alapján, hogy egri bor (sőt a családi ebédkor volt akinek egyértelműen furmint-élmények ugrottak be a bortól, s attól tartok, én is hamarabb tippeltem volna száraz tokajira a szép, gazdag illat, palackbuké alapján). Ízben gömbölyded, kellően testes fehérbor, még épp elegendő savval. A hegyalját idéző barack és kukorica ismét fölbukkan benne, egyensúlya teljében van, szép kesernyével a lecsengésben. Fa nem zavar be. Minden ízében remek, markáns fehérbor. Igazi élményt nyújt (citromos-tejfölös, sült tengeri hal mellett nagyszerűen működött közre). (7+)
Két nehéz évjárat vizsgázik
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Tar Feri kóstolója nyitja meg a tavaszt
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
Keserédes, felemás élmények
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
8 érdekesség és 3 évjárat a spanyol legendával
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
Egy viszontagságos év édesei 10 év után
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...: