Ahogy arról már előzetesen hírt adtunk mi is, szeptemberben idén is sikerült összerántani a legfontosabb löszön ténykedő pincéket. Ezúttal azonban (bár a főszereplő most is Tokaj Hegyalja volt) Szekszárdról és Pannonhalmáról is érkeztek kóstolásra váró borok a Magyar Borok Házába.
A tavalyi rendezvényen is megtudhattuk, hogy a lösz mint alapkőzet teszi igazán szigetszerűvé és specifikussá a Tokaji-hegyet a borvidéken belül. A Tarcaltól délkelet felé egészen Tokajig található dűlők adják a tokaji első osztályú termőhelyek jelentős részét. Geológiai értekezés keretein belül pedig kiderült, hogy különféle ásványokban sem szegényebb talajforma a lösz a talán jobban megbecsült vulkanikus területeknél. A kulcsszó számomra mindig a kecsesség, az elegancia ezeknél a tételeknél. A zsírosabb, masszívabb mádi vagy még északabbi boroknál a löszösek mindig kedvesebbek, érzékenyebbek. A legfőbb tanulság a szinte kivétel nélkül 2011-es száraz borok kapcsán, hogy az évjárat példás egyensúlyú borokat szült (bennük trükkösen érvényesülő analitikai adatokkal). A maradékcukor gyakori, ám a jó savakkal sincs gond a legtöbb helyen, s ami a legüdvösebb, hogy kilógó alkohollal és fával sehol nem találkoztam. Főszerepbe került tehát a termőhely.

A rendezvényt Kovács Tibor, a monopol, löszös, első osztályú területet is lefedő Hétszőlő birtokigazgatója nyitotta meg most is.

Nem nagy dicsőség, de a három év alatt először sikerült eljutnom a Nagy Furmint Február kóstolóra. Örültem, hogy ezúttal sikerült; - a legjobb, legpozitívabb hazai boros kezdeményezések közt említendő az egész FF-mozgalom, melybe egyre több és több étterem, kereskedő kapcsolódik be. Nagyon szeretem a fajtát én is (kell is szeretni), a blogon is sokat írunk róla, - ezen a rendezvényen nagyjából 55 borász aktuális furmintját lehetett összevetni: Tokajból, Somlóról, Mátrából, Zalából, Köveskálról és Ausztriából. Ennyi furmintot szinte képtelenség objektíven összemérni egy ilyen tömegrendezvényen. Bevallom, ilyenkor én mindig az elejére veszem a legizgalmasabbnak ígérkezőket, hogy aztán mire kissé elfáradnék, a tömeg is megjelenik, nehezebb figyelni, akkor se maradjak le semmi fontosról. Új, tudatos koncepció alapján próbáltam fölépíteni a kóstolósort. A helyszín az illusztris Mezőgazdasági Múzeum volt a Vajdahunyad Várban, mely már sokadik boros rendezvény esetében bizonyul jó választásnak. Most kevesebbet kóstoltam (kb. 30 félét), kicsit többet beszélgettem, amíg meg nem jelent a rengeteg furmintra szomjazó ember. Rövid benyomások:

Kevéssé előtérbe tolt, hazai nemesítésű fajta. Tokaj kapcsán egyre több borásztól, szakírótól halljuk, hogy burgundiai mintára Tokajban is valójában 2-3, igaz termőhelyközvetítő fajtára (átláthatóságra) lenne szükség. Szegényebbek lennénk Kövérszőlők, Zéták és Kabarok nélkül? Számomra ez közel sem triviális kérdés (még?). De bajban lennék mondjuk akkor is, ha valaki azt kérdené, miben is állnak a Zéta fajtajegyei? A Hímesudvartól kóstoltam Zétát nem rég. Meglepően illatos, légies volt. Ez a Balassa-féle sokkal súlyosabb darab (vannak, akik szerint a legtöbb Balassa bor nem annyira az eleganciáról, inkább a túlérett jegyek súlyáról szól; én kedvelem a stílusukat). A kedvező évjárat novemberének elején szüretelték. Tömény és jellemzően késői szüretes az illata: érett, kukoricás jegyek mellett egészen barackos, aszús, illetve érződik még a bor legmélyén valami érdesebb ásványosság is. Ízében a late harvest műfajhoz képest hosszú és krémes. A szakavatott társaságból némelyek 5 puttonyos szintet harsognak, s valóban: a honlap szerint 197 g/l (!) a maradékcukra; én mondjuk érzetre 120-at mondtam volna, de akkor ezért érezni mégis hosszúnak. Az egyensúly néha valóban elmegy picit az édesség irányába (néha meg a 8,1-es sav, azért nem kevés). Összességében tetszett.

Nem rég volt egy céges kóstoló, ahol újdonságokat néztünk végig. Szerencsémre tokajiak voltak többségben, ezért gondoltam, leírom a tapasztalatokat szépen sorjában. Régi kedvencem, Balassa István borai voltak köztük is a legszebbek, legnívósabbak. Zömmel 2009-es borok kerültek a talpaspoharakba, és egységesen elmondható, hogy nagyon szép dűlőjegyekkel rendelkező száraz borokat sikerült ebből a remek évjáratból a palackokba zárni a borásznak. A megszokott széles szerkezet, hatalmas potenciál, tiszta egyensúly a borokban (érdekes volt ugyanazon a napon megismerkedni két ennyire eltérő szortimenttel, mint a világfajták felé húzódó Sauska és az abszolút limitált szériás, hagyományos elveket szépen követő, dűlős Balassa borok). A kis pince Mézes Mály Furmintjára úgy tűnik, mindig érdemes odafigyelni! De nem ő az egyetlen... Kivételesen rövid, érintőleges benyomások következnek.

Bodrogkeresztúr és Bodrogkisfalud az a része a Tokaji borvidéknek, melynek hangulatához nagyban hozzájárul, hogy nem főútvonal mentén helyezkedik el, kicsit kiesik a látómezőből (a 37-esről Tarcal után leágazó 38-ason keressük). Ez kellő romantikát, meghitt hangulatot ad ezeknek a kis takaros, eldugott településeknek, ahol ezen túlmenően rengeteg kiváló adottságú terület, történelmileg is jelentős dűlő található. Elég csak a Lapisra, Barakonyira, Henyére gondolni. Tudjuk, számos fontos borászatnak van erre területe, ám a legtöbben nem itt élnek, nem is itt készítik boraikat. A helyi nagyok közül a Dereszla és a Patricius a legjelentősebbek, de zömében a kis családi pincéké a főszerep errefelé, melyeket az év minden szakában érdemes meglátogatni jó borért, jó szóért. Ahogy már pár hete beharangoztuk: október 8-9-én Mindszenthavi Mulatságot rendezett a környék néhány aktív borásza és barátaik.

A Nyitányról szóló kis tudósítást ott hagytam abba, hogy igen kövér ívet sikerült körbe ölelni a 2007-es aszúk szenzációs sorával. Csillagzápor, 10 ponthoz közelítő élmények sora! Ezen ív legemlékezetesebb pontja számomra a Dobogó 6 puttonyosa volt; de valamennyi aszú erősítette bennem a sajátos, kimagasló, 5 csillagos évjárat világos képét! Csak ajánlani tudom tehát őket mindenkinek, némelyikük - a borászok szerint is - szép kilátásoknak néz elébe, melyeket akár évtizedekben mérhetnénk. Az elképesztő aszúk után hibátlan folytatás volt levezetésként a gasztronómiai kalandozás, egy igazi nemzetközi szaktekintély eszmefuttatásaival. - Ronn Wiegand neve bizonyára sokaknak csenghet ismerősen: master of wine és master sommelier egyszerre (s talán ő volt ebben az első a világon, én pl még általánosba sem jártam, amikor neki már megvolt mindkét cím). Nem minden nap találkozom én sem hasonló színvonalon kóstoló személyiségekkel. De talán még érdekesebb volt egyúttal, hogy nem egy tokaji borász, vagy magyar séf beszélt a sajtok és tokajiak párosításának titkairól, hanem betekintést nyerhettünk abba, hogy a szakma egyik csúcsa külföldről hogyan is értelmezi világhírű borainkat sajtok mellett. (Sokszor elhangzik ugyanis, hogy a tokaji borok, különösen a nagyon édesek, aszúk nehezen illeszthetők napjaink nyugat-európai gasztronómiai normájának megszokott ételei mellé.)

Első nap tehát két nagyobb területű birtokhoz látogattunk el. Szepsy Istvántól a Fő tér másik oldalára kellett csak átsétálnunk (közben a azért a patinás Mádi Kúriában elfogyasztottunk némi finom, meleg ételt is). A ma több mint 100 hektáros Royal Tokaji nagyjából 1991-ben indult. Áts Károly komponálja a borokat, Hugh Johnson némileg háttérben mozgatja a szálakat, teszi hozzá a szükséges nemzetközi szemléletet, hogy a méltán híres, színvonalasan elkészített (zömmel dűlős aszú)borok eljuthassanak a megfelelő nyugati piacokra is. Áts Cuvée, birtokfurmint, illetve (részben vásárolt szőlőből) készülő birtokaszúk biztosítják az állandó mennyiséget a megfelelő piacok alsóbb polcainak maradéktalan kielégítéséhez, de ezúttal betekinthettünk készítésük részleteibe is.

Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.