Vajas, kukoricás, pörkölt mogyorós illat, kicsit talán lehetne visszafogottabb is. Tobzódó íz, nem meglepő módon vastag, hosszú és csordultig telt ízek. Nem fogták magukat vissza most sem ezzel a borral Sauskáék súly terén.
Már javában jelennek meg egymás után a 2013-as száraz tokajiak. Mint már oly sokszor elhangzott, ez itt bizony végre egy mérsékeltebb, savasabb évjárat, friss, eleven borokkal, hurrá. Igaz néhol ijesztő paraméterekkel fejezték be a borok a fejlődést: magas sav, magas, alkohol, itt-ott maradékcukorral. Volt pince, ahol a részleges almasavbontás is szükségessé vált, hogy a borok ne legyenek sorjásak. A Gizella borokat már a 2009-es Szilvölgy óta sokan kedvenceink közt tartjuk számon. Tiszta és intelligens módon készített dűlős borok dícsérik Szilágyi Lászó stílusát, mindegyikben sajátos karakterrel. A 13-as évjárat trükkös év, de kellő érzékenyésggel sikerült a borokban a termőhelyet, az évjáratot és a fajtákat is hű módón bemutatni. Néha engem is meglep, mennyire szépen átlátja a hordókban, tartályokban zajló folyamatokat a fiatal és mindig higgadt borász. Olyan érzésem van, mintha a legnagyobb neveknél és a nagy öregeknél is jobb érzékei lennének néha. Vagy talán csak kendőzetlenül és részletesen mesél mindig a mozdulatok hátteréről, és ezért érzem ezt (?). Nála soha nincsenek titkok, mindent elmond, mi miért van úgy, ahogy.
Miközben a Sárga Borházban folyt a kötetlen tárgyalás az ebéd mellett, egyszercsak megjelent a színen Szilágyi László. A jó ég tudja, hogy lehet, de vele valahogy szinte mindig összefutok, ha a Sárgában járok. A mellettünk levő asztalhoz telepedtek le feleségével. „Meddig maradsz Hegyalján? – Holnap délután még van egy fontos találkozóm az Andrássy Rezidencián, aztán este megyek haza Pestre. – Akkor utána elmegyek érted, és megnézzük a 13-asokat.” Legyen. Nem volt ellenvetésem, emiatt szívesen maradna minden épp eszű borszerető pár órával tovább Tokajban. Így alakult, hogy bár nem terveztem, de végül a Gizella Pincéhez is el kellett látogatnom egy spontán kóstolóra. Óvodából hazajövet vettek föl Tarcalon, és irány a pince.
Welcome back! A nyárnak vége és ezernyi teendő vár rám az őszi időszakban (részben emiatt is voltam távol...részletek hamarosan). Nem rég alkalmam nyílt rá, hogy több kiváló 2011-es száraz tokajit összekóstoljak több fontos pincétől. A kóstoló tehát egy időben történt (a pontok így értendők). Az első etapban két olyan pincét fogok áttekinteni, akik az elmúlt években talán a leginkább meg tudták közelíteni az elegancia magasabb fokait (méghozzá elérhető árban, az árérzékenyek kedvéért). Egyikük furmintban, másikuk hársban nagyon erős, de összekacsolja őket az, hogy löszön sokkal több biztató élménnyel szolgáltak eddig.
Nem olyan rég egy délután alkalmával volt lehetőségem végigkóstolni több 2011-es tokajit. Nagyszerűnek érzem azt a változatosságot, amit ez a jónak értékelt száraz boros évjárat elhozott dűlős és alap borok tekintetében! Nem rég a GaultMillaun azonban (bármennyire is rajongója vagyok Tokajnak) már hangot adtam annak, mennyi bizonytalanságtól tudnak szenvedni az alap száraz tokajiak, ha az ember kicsit nem figyel oda (pláne Wachau precizitása mellett volt lesújtó a kép).
Szilágyi László pár hete küldött nekem egy kartont, melyben friss, 2011-es száraz tételek és két aszú kapott helyet. Megkért, hogy kóstoljam meg őket...ahogy nekem tetszik. Nagyon örültem a csomagnak és némi küldetéstudattól vezérelve, megpróbáltam a borokat a lehető legértőbb (s persze elérhető) közönség körében kibontani. A Gault&Millau-s csapatból végül ketten, illetve az iszunk.postr-ről Palack tudott még eljönni.
Szóval úgy indult az egész, hogy már tíz óra körül leértünk Budapestről és a mád melletti körforgalomnál találtuk magunkat. Ám mivel előzetesen nem sikerült olyan pincét találni napokig, akinek alkalmas lett volna az a délelőtt, ezért jobb híján, ha már ott volt kéznél, fölsétáltunk a Disznókőhöz kinyújtózkodni a szikrázó napsütésben. Két kedves könyvelő hölgynek köszönhetően villámlátogatás keretein belül bepillanthatunk a modern és látványos feldolgozóba is. Aztán átmentünk Tokajba. Még 11 óra sem volt, a szállást se foglalhattuk el, de Szilágyi László, a Gizella pincétől épp elérhető volt (a pincékben nincs mindig térerő, ugye) és valami csoda folytán tudott is minket fogadni Demeter Zoltán előtt. Óriási szerencse, hogy így alakult! Köszönjük nekik!
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...: