Aki a közösségi média felületein aktív, bizonyára szembejött vele a hír: James Suckling Magyarországra látogatott, vélhetően egy jól ismert, nagyobb termetű hegyaljai pince ráhatásával, és ha már itt járt, Egerbe is vitte az útja odafelé vagy visszafelé. Balladai homály fedi az okokat, mindenki spekulál (biztos így volt, biztos azért hozzájuk ment), Gál Tibor beszámolója szerint tényleg rejtély, hogy miért éppen az ő pincéjükben és a St. Andreánál kóstoltak, amit Lőrinczék annyival egészítettek ki, hogy korábban bort küldtek ugyan Sucklingnak, írt is róluk, és ennyi. Lényegtelen. Bárhogy is volt, szépen megsorozta mindkét egri pincészet borait 90+ pontokkal, világszínvonalúnak ítélve azokat (korábban is szoktam azért mondani boros körökben, hogy JS mintha 100 helyett 110-es skálán pontozna, jelentsenek azok a 97-98 pontok bármit is, de természetesen ez már csak merő rosszmájúság). Bízzunk benne, hogy valóban sokakhoz elviszi a magyar bor hírét ez a siker; ha valamire, erre mindenképp alkalmasak lehetnek ezek pontszámok. A St. Andrea is felettébb megörült és büszke a nemzetközi feedbacknek, s ha már így alakult, a róluk elkeresztelt pesti borbárban be is mutattak egy izgalmas válogatást a szóban forgó tételekből. Nézzük is ezeket a csúcstámadásokat közelebbről!

A középső bikája a pincének, mely sokunknak nem egyszer tetszett már jobban a csúcsoknál is. Sötét fűszerek, gyógynövények, eredei gyümölcsök és cassis. Széles korty, kerek és enyhe savú, étcsokis, hosszú bor. 2017 alighanem Egerben is meleg lehetett. - Telt, bordói fűszeres, borsos díszek. Korrekt kiadás most is!

Ismét azok fognak örülni ezeknek a soroknak, akiknek már a könyökén jön ki Tokaj. Ma kizárólag hazai vörösökről lesz szó, melyek egytől-egyig a méltán nagybecsű 2013-as évjáratot dicsérik. Azt tudom, hogy Hegyalján kiemelkedő év volt, de elmondható, hogy országszerte egy kiegyensúlyozott, a forró 2011 és 12 után mérsékeltebb klímájú év volt, mely a legtöbb bortípus számára kedvező feltételekkel szolgált. Bernáth Józsi barátunk összegyűjtögetett az évek folyamán jónéhány tételt ebből az évből, és most látta elérkezettnek az időt, hogy 22 tételből kikerüljön a dugó. Lássuk vakon az izgalmas tanulságokat az évjáraton keresztül.

Több éves hagyományokra tekint vissza ez a pesti bikavér seregszemle. Magam sem először kapok meghívást a kurzusok egyikére, melyet Mészáros Gabriella, tanárnő vezetett le 4+4 féle egri és szekszárdi bikavér összekóstolásával. A bikavér az egyik legnehezebb témája, állatorvosi lova is lehetne a magyar borágazat összetett kérdéseinek (Tokaj sem egyszerű, nem állítom), és bár rengeteg szabály hivatott segíteni Egerben, Szekszárdon pedig még védett kivitelű palack is segíti a tisztánlátást, valahogy a bikavérből csak nem tud megszületni a magyar csúcsbrand vörös házasításban. Hogy mi ennek az oka?

Nehéz téma a bikavér. Rögtön egy keserű vallomással kell kedzenem, szinte mindig hiányérzettel gondolkodom a bikavár kapcsán. Kialakult ugyan szabályozás mögötte, de nem tűnik semmilyen szempontból olyannak, amivel az átütő siker garantálható lenne Egerben (vagy akár Szekszárdon). Mert van példásul az egrieknek superior meg grand superior, de érzett már ezek között a kategóriák közt valós színvonalbeli különbségeket bárki? Talán ez a kóstoló eldönti. Az összetétel eleve túl sokféle lehet (ráadásul a magasabb kategóriánál még több fajta bonyolítja a képet). Mindez nagyban megnehezíti, hogy a bornak egységes stílusa, identitása mehessen át a köztudatba.

Nyilván rengeteg dologban jók vagyunk, biztos bármilyen sportban azok is lehetünk később, ha elég milliárdot eltapsolunk rá látványosan, de egy dolog már történelmileg is bizonyított. - Kádárhatalom vagyunk. Akármilyen picik is, de tudnunk kell, hogy a zempléni, mecseki, bakonyi, börzsönyi, mátra-hegyvidéki északi, hűvös, sziklás lejőin a világ talán legkiválóbb hordóalapanyaga tenyészik határainkon belül. A kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) szálszerkezete, szívóssága és remek csersavösszetétele miatt pár éves, szabad ég alatt történő érleléssel (és nem szárítással) világszerte nagybecsű hordókat ad a borászok nagy örömére.
Magam is büszke birtokosa vagyok egy kádár-végzettségnek és maximális örömmel, tisztelettel csodáltam azokat, akik máig űzik ezt a csodálatos mesterséget. A kézi erőt ugyanis mind a mai napig nem lehet kihagyni a hordóból. Persze itt-ott gépesítették, fejlesztettek a technológián, de a humán-háttér ma is nagyon kell a jó hordóhoz. De milyen is a jó hordó? Azért kezdtem el kádárnak tanulni, mert tudtam, hogy egész más a jó hordó egy kádárnak és egész más az ideális érlelőeszköz a borásznak. Hogy ki az, aki ezt a drága technológiát, drága terméket gazdaságossági és piacossági szempontok szerint képes közös nevezővel legyártani a két szakma közt? Kalydy András, a 90 %-ban exportra termelő Kádár Hungary Kft hordók közt és borok közt is magabiztosan mozgó vezetője hívott össze borászokat és borszakírókat egy kis közös kóstolgatásra.

A 2009-es St. Andrea Hangács bikavér életem egyik legszebb bikavér élménye volt. Ez a 11-es egy éve kicsit zárkózott volt , de úgy tűnik, esze ágában sincs úgy maradni. - Édes fűszeres illat, meleg íz, sok vörös szilvával, s alkoholból is akad bőven, de megingás nincs így se a kortyban. Hosszú és telt bikavér, rengeteget fejlődött karácsony óta, s talán még ennél is szebb lehet.

Sokadszorra kóstolom megjelenése óta és még soha nem botlott meg. Még mindig fiatalosan élénk szélű, de mély színű. Szép pikáns fűszerek orrban (paprika, bors), földességgel, elegáns hordókísérettel és érett pirosas gyümölcsökkel üdítve. Semmi közhelyesség, ez tetszik benne a legjobban. Ízben komoly tartalom és feszes elegancia. Nagyon jó állagú savai, cserei teszik kiemelkedővé. Füstölt sonkás, közben egries hűvösség. Porózus szárítás a végén és szépen fás utóíz. Lendületes, nagyszerűen kitöltött korty. Úgy nagy bor, hogy nem esik a túlsúlyosság semmilyen hibájába. Komolyabb húsételek elsőrangú kísérőjét látom benne. Az elmúlt évek egyik legjobb bikája nekem még mindig, újra meg újra...

Van már egynéhány jó, autentikus borászat Magyarországon. Beszélni kell róluk és soha nem szabad többet panaszkodni, mint örülni annak, amink van! Különösen okot ad az örömre egy ilyen rendezvény, ahol a profi szervezés képes összerakni a kép darabkáit, keretbe foglalni azt, s a közönség egy helyen ennyi izgalmas és hiteles borral, borásszal tud kapcsolatba lépni. A furmintokban most sem csalódtam, a vörös kép vegyes volt most is, de talán legjobban egynémely Olaszrizlingekre sikerült rácsodálkoznom. Kóstolási jegyzetek következnek:

A Lőrincz György érzékeny szakmai hozzáállásával jópár éve csúcsra járatott St Andrea pincészet egyike a hazai borászatok sikersztorijainak. Borász, befektető(k), marketing- és kereskedői munka hasonló szintű és eredményű kooperációja extrém ritkaság számba megy idehaza. A csúcsra hágás óta sok esztendő telt el. Az arculat, a szortiment szerteágazódása egyértelműen sokat, de meglátásom szerint a borok stílusa is számottevően változott az elmúlt pár évben. A fa mindenképp háttérbe vonult, ami csakis pozitívum lehet. Voltak borok, melyek mára kikoptak, és az ember szíve vérzik miattuk (a teljesség legkisebb igénye nélkül: a 2005-ös Ferenchegy Chardonnay mérföldkő volt például számunkra, de a 6-os Ferenchegy Pinot a mai napig képes megvillantani, hogy az igazán összetett magyar Pinot a megfelelő termőhelyen képes szárnyalni; s hasonlók mondhatók el a Magyalosokról is). De eközben üdvösnek mondható a letisztulás folyamata is. Eger ugyan burgundiai behatású borrégió, ahol Tokajhoz hasonlóan a sokszínű dűlőknek megvannak a maguk fontos üzenetei. De talán nincs szükség Egerben sem egy birtokról 8 féle (bonyolult fantázianévvel ellátott) dűlős fajtaborra (noha a dűlőfaggatásnál izgalmasabb dolog aligha létezik a borok világában). Persze azt sem lehet állítani, hogy Eger kizárólag a sokfajtás cuvée-k hazája lenne…fajtaborokra is ugyanúgy szükség van, csak ez a kép meg aztán végképp nem tisztult még le Egerben (nemhogy a bikavér vagy akár az egri csillag stílusa).