Izgalmas felkérésnek tettem eleget pár napja a Borkollégiumban. A 3 órás mesterkurzus célja az volt, hogy a világ különféle természetes édesboros technológiáit kóstoljuk össze (az erősítetteket tehát most kihagytuk). Jól tudjuk, hogy ez a piaci szegmens micsoda kihívásokkal küzd eladhatóság és rentábilitás terén, nem csak Tokajban. Mégis megdöbbentő volt azt látni e 21 borral, mennyire sok országban becsülik nagyra a termelők az édesség limitált kincseit mint a természet ritka ajándékát.
Kitartó, apró, hosszan, intenzíven felfutó buborékozás. Illatban fiatalos, friss, fehér virágos elegancia, egy kis piritítt brióssal, péksütivel, nagyon enyhe érési jeggyel. Ízben is modern, oxi mentes, friss, üde, kerek Champagne. Nem túl száraz, és nem is túl testes, komplex vagy hosszú. Mégis pont követlensége tetszik, és a patentul eltalált dosage. Üde, laza és nagyon egyensúlyos kedvesség árad belőle. Puhán krémes, fehér húsú gyümölcsös, végtelenül elegáns jelenség, a végén kis sóssággal.
Ha nyár, akkor pezsgő! De nem mindegy azért ilyenkor sem, mivel kényeztetjük érzékszerveinket. Tar Feri testvérünk pedig erre való tekintettel össze is csemegézett néhányat a kedvencei közül, hogy ebben a rendszerben hiba ne essék. Míg a Carpe Diem kicsit a végnapjait éli, az év második felében azért készülődés van meglepetésekre is. Igazából én nem is tudom, utána hol tud majd az ember hasonlókat kóstolni, ha ez a hely megszűnik. Így egyfajta vígasztalódásképp is jól esett ezt a sort közösen elfogyasztani. Ezen a remek estén többnyire nagyszerű, kisszériás Champagne-ok játszották a főszerepet, amolyan reflektorfényen kívüli stílusgyakorlat jelleggel (szép hazai felvezetéssel):
Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.
Egy világfajta, mely okkal lehet kedvencünk, de akár olyan fajta is, amit sokan messzire elkerülünk. A Chardonnay vélhetően inkább szőlősz-borász oldalról szolgált rá a világsikerre, hisz tényleg nagyon adaptív, jól teljesít mindenféle klímán, termőhelyen, nagy biztonsággal termeszthető szinte a világ bármely borvidékén (itthon is) és a gasztronómiában is mindig megvolt a fontos szerepe. Ideális sokféle borkategróiához: magas minőségű pezsgőtől, a laza reduktívakon át a grand cru palackba zárásáig. Fogyasztói oldalról közben pedig évek óta az egyik leginkább mellőzött fajta; kivéve érthető módon Burgundiában, s önmagában ezutóbbi jelenség is oly sok mindent megmagyaráz nem csak a Chardonnay-anomáliák körül.... Egyrészt megvilágítja a középszerűségbe süppedés veszélyét és okait a világ chardonnay-inak minimum 80 %-a esetében, másfelől az eredetiség, a történelmiség és a termőhelyiség fontosságát a burgundi chardonnay örökérvényű kultuszát is megérthetjük egy hasonló, vegyes sort kóstolva. Egy fajta, mely képes volt műfajában a legnagyobb presztízsre és a legnagyobb középszerre is. A Borkoliban nem rég a világból számos szép példát megkóstolhattam. A végkövetkeztetések előtt jöjjenek előbb a jegyzetek.
Köztudott, hogy ha Pesten járok, és megtehetem, akkor Tar Ferinél, a Carpe Diem borbárba örömmel térek be, kiváltképp, ha valami izgi tematikus este van. Jó érzés tudni, hogy ez a hely immár három esztendeje nyújt teret azok számára, akik eddig megszerzett boros tapasztalataikat elmélyítenék olyan egyedi szelekció és borsorok mentén, melyet egy szakavatott személy válogatott össze immár hét évnyi finewines praktizálásból merítve. Isten éltesse Feri és Li borszentélyét. Számomra egyértelműen kultikus és hiánypótló pontja, jelensége a magyar borkultúrának. A helyzet az, hogy lassan szinte minden egyes kóstolójukban érzem az Év Borélménye faktort (különösen, ha rieslingekről van szó), de alighanem ez a szülinapi sor igazán túlszárnyal bármit... Egy valamivel lettem volna talán boldogabb: ha mondjuk láthattam volna a sorbban egy olyan magyar (száraz) bort, ami képes lett volna megugrani ezt a magas lécet, de alighanem érthető a hazaiak távolmaradása ebből a masszív mezőnyből:
Hogyan lesz valamibőla világ legjobb száraz fehérbora? Egy termőhelyből, aztán egy brandből, esetleg a fajtából? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az élvonalba, mit kell ahhoz tudnia egy bornak? Mielőtt ma végigvennénk néhányat a világ fehér csúcsborai közül, akaratlanul is számba veszi az ember, milyen erényekkel bírnak az előttünk járók. - Sauvignon/Loire: fűszeres, de moderált, csiszolt, feszes; sauvignon/Bordó: fás, de intelligensen, miközben élő savú és gyümölcsös is; sauvignon/Új-Zéland: mindenben intenzív - erős illat, ízben gyümölcsözön; rajnai/német: savvezérelt, de közben komplex, feszes, csiszolt; rajnai/osztrák: könnyebb, egyensúlyos, sima, mégis egyenes, élő savú; és végül chardonnay/burgundia: minőségi fa, végtelen komplexitás, termőhelyiség, vitalitás. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeket az erényeket a legtöbb évjáratban és a legtöbb termelőnél megtaláljuk az adott régióban. Ugyancsak fontos, hogy ezek a régiók noha általában fajtaborokat készítenek, ahogy fent is látjuk, ám alapvetően mégsem fajtáról kommunikálnak, hanem sokkal inkább termőhelyről (többnyire a dűlőt is megnevezve, franciáknál a besorolással együtt). Ez azért fontos, mert hazánkban ez nem tűnik közmegegyezés tárgyának ennyi év után sem (sajnos), hanem sokan még mindig fajták (indokolatlan?) kiemelésén munkálkodnak.
Néha megtaláljuk, többnyire keressük egy életen át
Merthogy az én véleményem az, hogy a titok az, hogy maga az örökös kincskeresés teszi igazán romantikussá a borkedvelő közönség számára a Burgundi-legendát. A világ legfontosabb borvidéke (a szakértők értékrendje szerint), ahol a termőhelyi gondolkodás éteri magasságokig jutott, ahol összeállt minden körülmény, amitől egy borvidék évszázadokon át izgalmas és keresett lehet. Ahova csak a beavatottak érezhetik úgy egyszer-egyszer az életben, hogy megérkezhettek. Burgundia sikere ma is töretlen, a termelők és borászatok szinte bármilyen árért el tudják adni portékájukat, hisz eleve kis palackszámban készülnek a borok és óriási a kereslet erre a legendára.
A német eredetvédelmi rendszer messze földön híres pontosságáról, logikus és mindenekelőtt házon belül és a piacon is életképes felépítéséről. Erről már több ízben is zengett poszt hasábjainkon idén. A mai posztban nem is aprózzuk el a rajnai-témát. Nagyon leegyszerűsítve: Németországban a legjobb dűlők, a grand cru-k kapták a Grosses Gewachs megjelölést. Tar Feri, a Carpe Diem borszentélyben idén már többször megörvendeztette a stílus és a fajta rajongóit egy-egy masszív rizling-sorral. Ezúttal a 2016-os évjáratnak és a legnevesebb termelők, legjobb GG rieslingjeinek szentelt egy estét, amikoris boldog születésnapot nekem (mondhatnám azt is, hogy szebben nem is lehetett volna időzíteni ezt a kóstolót).
Az elmúlt év, s egyben a Táncoló Medve első Best Of...Top 12-es borválogatását összeállítani hálás és egyúttal nehéz kihívás. Próbál az ember igazságos lenni, objektíven nézni a – szerencsére - sok kiváló bort, próbálom én is a kedvenceimet (tokajiakat, száraz fehéreket) kicsit leépíteni egy ésszerű, limitált keretbe, hogy mellettük még más remek borászok is szerepelhessenek. Lássuk a medvét!
Azok, akik közelről figyelték a tokaji ikon munkásságát, biztosan emlékeznek még, hogy volt pár évjárat, amikor Demeter Zoltán Egerből (Nagytálya) vásárolt egy helyi termelőtől kékszőlőt, amit aztán saját pincéjében készített el. A szőlő természetesen a maximalista borász kívánalmai szerint lett művelve, beérlelve, szüretelve, hogy a nagyratörő vízióknak megfelelő minőség születhessen meg belőle (a név kötelez). Élénken él bennem a 2009-es első élmény (16 v/v %), de volt egy vékonyabb évjárat, aztán ismét tetszett az ugyancsak vastag 2013-as is, most pedig két olyan évjáratot fogunk megnézni, mely ékes példája annak, hogy az elmúlt 30 év két legviszontagságosabb évjáratában is lehetett izgalmas, időtálló vörösborokat készíteni… Nézzük is meg őket közelebbről:
Március végén Tar Feri barátunk jóvoltából ismét részesülhettem egy kis külföldi merülésben. Különösebb válogatás nélkül rakott össze FineWines.hu újdonságokat innen is, onnan is Európán belülről, ami nekem mindig izgalmas frissítése az ismereteknek, inspirációknak (megelőzve azt is, hogy nagyon “berozsdásodjanak” az ízlelőbimbók a kevesebb tesztelés, felfedezőút és a több otthonlét közepette). Rég nem látott ismerősök következnek Moselből, Rheingauból, az Etnáról és Rhone-ból!
A múltkori furmintfannál kóstolt Alionok margójára annyi információt ehhez a poszthoz azért muszáj átkötnöm, hogy a kóstoló alapvetően *Balassa István 2017-es tételeiről szólt. Legalábbis így indult, így futott neki a társaság: nagy évjárat, tehetséges tokaji borász műhelyéből. Aztán hogy, hogy nem, az élet átírta a forgatókönyvet és lelkiismeretes házigazdánk éppen azért kapott borhűtőjébe hirtelen a biztos sikerrel kecsegtető spanyol sztárok után, mert a Balassa szárazak bizony váratlanul nagy csalódást keltettek a poharakban. Ki kell mondani: egyöntetűen és mindenki…sokat várt a dűlős furmintoktól, és aztán igen keveset kapott gyümölcsből, szépségből, szerkezetből. Úgy határoztam, hogy ezt megírni tán nincs is értelme, ahogy azt is kár lenne fejtegetni, hogy a tárolás közben történt-e valami a palackokkal, vagy más palackok is így viselkednek-e. Ha egyszer tudok, utánajárok. Addig is….
Furmintfan-szomszéd jóvoltából februárban volt módom egyszerre három ALIONt is megkóstolni a legendás Vega Sicilia “művektől”. Az ikonikus spanyol borászat elmúlt évtizedekben elért sikereiről, érdemeiről, az *Oremus hegyaljai szerepéről ebben a posztban most kevesebb szó fog esni, de mivel olyan sokat emlegetjük referenciaként a sztárpincészet csúcsborait (a Pintiával, az Unico-val együtt), így a mai írásban pár érdekes adalékot szeretnék megosztani az Alion kapcsán, hogy aztán 3 szép évjárat jegyzetei meséljenek a sokat idézett minőségről. Tudtad például, hogy….
A pénteki száraz sor után még volt idő, kedv és persze hűtött palack néhány különlegesség erejéig. Nem csak tokajiak, külföldi borok is kerültek a pohárba. Lássuk, édesben mennyire sikerült szóra bírni a nehéz 2014-et...:
