Érett sötét húsú gyümölcsök, finom fűszerek. Délies, mediterrán, közepes test, arányos, finom édes fűszerek, szép, populárisra hangolt balatoni vörös, melyet bármikor (bármivel) öröm fogyasztani. (6+)

Felettébb izgalmas kóstolót volt szerencsém megtartani a Borkollégiumban múlt pénteken. Az idei Winelovers Top 100 legszebb édes borai kerültek terítékre, melyek közt számos váratlan meglepetés is helyet kapott. Az idén nemzetközileg és itthon elismert szakértőkből verbúvált zsűriben én is helyet kaphattam. A mi panelünk csak édeseket kóstolt (szegény szerb hölgy mellettem a végén már úgy szuszogott, fujtatott a sok cukortól), elnökünk pedig Lenka Sedlackova MW volt; öröm volt látni (később), hogy a legtöbb bornál hasonló értékeléseket adtunk. Elképesztő, hogy milyen keveset ismerünk az édes borok stílusai közül, pedig mennyi színt, mennyi árnyalatot lehet találni a műfajon belül akár csak ebben a honi merítésben. A legnagyobb meglepetések persze most is Tokajból jöttek, de bizony a Balaton-felvidékről, sőt Aldebrőről is érkezett a pohárba eleddig számomra ismeretlen érdekesség. Lássuk is, hogy honnan!

A bordói fajták körüli hype eljutott idehaza arra a nyugvópontra, hogy mi magyarok szakmán belül kiemeltünk közülük magunknak egyet. Nem akarok rosszmájú lenni, de mintha lenne benne valami kizárásos alap is: a kaberné túl éles, a merlot gyakorta túl lekváros, ha drága bort akarunk készíteni belőle. A franc viszont mindig megmarad szolidan középen. Nehéz rajta fogást találni, minden évjáratban biztonságosnak tűnik. Bevallhatom, hogy én soha nem voltam a fajta elvakult rajongója. Sőt, ahogy telik-múlik az idő gyakorta vélem érteni, miért lett a kemény cabernet sauvignon a világsiker, s egyúttal nagyon tudom szeretni a merlot testét, gyümölcseit is. Ám a franc valahogy nehezen győz meg. Pedig tényleg sokkal disztingváltabb két fiatalabb bordói rokonánál, melyek amellett, hogy örököltek tőle tehetséget, mindketten képesek voltak valamire, amire a franc nem: egyéniségek lettek a világban fajtaborként is. A Cabernet franc a biztonságra utazik. Fűszerei, gyümölcsei is finomak, de épp visszafogottsága miatt nagyon-nagyon ritkán kapok tőle igazán maradandó élményt, amiért nem csak pár percig vagyok képes rajongani. No, de majd nekünk magyaroknak sikerül! Sikerül?

Ahogy az előző poszt elején is taglaltam, azért jó, hogy külföldi borszakértők jönnek bírálni hazánkba, mert rengeteget tanulhatunk a benyomásaikból, ha hagyjuk, hogy az eljusson hozzánk. Sokszor szóba kerül a ’magyar száj’, mely valóban nagyon fontos, hogy tényleg szeresse a magyar borokat, de nem szabad, hogy elhomályosítsa értékítéletünket, s azt gondoljuk, hogy borászatilag, sőt fogyasztói kultúrában sincs hova fejlődnünk! A tavalyi bormustrán a lekváros, magas alkoholú (sokszor igen magas polchoz árazott) vöröseinket vetették össztűz alá (valójában most sem volt ez másképp). Az Olaszrizling is kapott egy sokat kritizált kritikát (mely szerintem végső soron, biztos, hogy épít). S szóba került, hogy Tokajban a száraz terroirborok is ugyanúgy maximálisan megérdemlik a világ figyelmét (ld. Matt Kramer 9-es, famentes Veres-élménye). Ezek az emberek pedig saját hazájukban prófétának tekinthetők (persze nem megváltónak). - Ez talán túlzásnak tűnhet elsőre, de ők bizony azzal, hogy leírnak valamit, nem csak egy szűk borimádó réteget tudnak megszólítani, hanem bizony kőkemény, mérhető hatásuk van nemzetük borfogyasztási trendjeire; ha úgy tetszik, nem csak hozzászólnak, ők maguk formálják azt.

A fajtára és a rozékra jellemző jó kedvű, szamócás-málnás-fűszeres illatözön egyből derűt és mosolyt visz a társaságba. Az aromákra szépen rímelő gyümölcsös ízben ismét feltűnik az erdei szamóca édeskés fanyarsága és a primőrborok frissessége. Mindenképp a különleges magyar rozék táborát erősíti.