Egyre többen kérdezgetik, találgatják a médiában is, meg úgy egyébként is, hogy mire lehet számítani ebben az évben a szőlőtermés, majd később a 2010-es borok vonatkozásában. A helyzet nem túl rózsás, többnyire elég kinézni az ablakon. Emlékszem, tavaly nyáron a sok eső okán azt hittem, 2009 sem lesz jó évjárat, és láss csodát a szőlő kihasználta a szép nyári napokat, a kedvező őszi időt, nem utolsó sorban egészséges tudott maradni, és gyönyörű gyümölcsökkel örvendeztettet meg minket. Kár lenne tehát már most, a szüretkor ilyen vagy olyan irányba végkövetkeztetést levonni, a készülő borokra meg különösen igaz ez (pláne, ha valaki szerencsés volt, vagy érzékenyen oda tudott figyelni a szőlőre év közben). Ha 2005-re, 2004-re gondolunk, biztos mindenkinek van kellemes, kellemetlen borélménye egyaránt. De bizony nagyon úgy fest, hogy 4 bő esztendő után talán most egy szűkebb jön.

Najó, ez most már kezd kóros lenni. Lassan minden poszt tokajról és a Királyudvarról szól. Ígérem, ezen hamarosan változtatunk, de ha már megtiszteltek e nagyszerű lehetőséggel, s részt vehettem a Terroir Club és a Királyudvar felejthetetlennek ígérkező közös bemutatóján, akkor miért ne írnék róla... Pláne, ha olyan meglepetések is terítékre kerültek, mint a Lapis aszú 2003-ból és 2006-ból. Az ambiciózusan szerény külföldi befektető, Anthony Hwang volt jelen, s osztotta meg velünk gondolatait. Sok érdekeset mesélt az egyik legnívósabb, legnagyobb reményű tokaji pince titkairól.

Önök milyen viszonyt ápolnak a félédes borokkal? Én pl kicsit úgy vagyok a félédesekkel, mint a Királyudvar borokkal...sokszor nem tudom őket hova tenni. Tetszettek a ’98-ban, nagy reményekkel induló borászat száraz borai, korrektek, nagyon is korrektek, de az átütő siker, az a bizonyos plusz-élmény valahogy várat magára (bizonyára kicsit mélyebbre kéne nyúlnom a zsebemben ha a legkomolyabb boraikra szomjaznék). Ennek ellenére nem adtam föl, sőt! Fölbuzdulva a sokat dícsért tokaji Királyudvar korábbi évjáratú borainak nemzetközi és hazai sikerein, illetve a 2005-ös száraz Furmintjuk pályafutásának szép ívén, majd a Sec/07 kissé „félszec” ígéretein, fogtam magam és (egy nem mindennapi kedvezményes lehetőségnek hála) beszereztem az egyik első osztályú, történelmi hegyaljai termőhely, a Lapis-dűlő 3 fontos évjáratú, ám megannyi kontrasztot mutató Furmintját. Ezek ráadásul nem szárazak... Egycsapásra két, számomra ezidáig „keserédes” témát is érintenék az alábbi bejegyzésben.

Alapavetően nem hiszek a világfajták hazai jelentőségében. Vörösek terén sem, de fehérek terén még úgy se. Nem hiszem, hogy egy magyar Chardonnay vagy Sauvignon Blanc - legyen akármilyen jó – bármiféle áttörést vagy komolyabb visszhangot keltene a hazai vagy pláne a nemzetközi boréletben. Még csak nem is kell Chablis-t vagy Sauternes-t inni, ha etalonra vágyunk... Hisz az alma azóta sokkal messzebb esett a fájától, és olyan új titánok, mint Chile vagy Ausztrália sokszor már most lesöpri az asztalról a legnívósabb óvilági mintákat is. Mégis időről-időre én is belebotlok egy-egy tehetséges hazai borász igazi különlegességébe, melyek mosolyra húzzák a számat és igazolják, hogy a sokat próbált világfajtákban az a jó, hogy mindig tudnak újat mutatni. Ezek bizonyítják, miért is nem kizárólag furmintokból, rizlingekből kell, hogy álljon a képlet. Ilyen nagy föleszmélés volt Takács Lajos édes Sauvignonja, és ilyen a Landord immár második kiadása is.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Azt hisszük, világhírűek vagyunk, és mindenki fejet hajt mindenütt bikavérünk és a tokaji aszúnk előtt. A valóság ennél azért kicsit lesújtóbb. Aztán sok volt a kontárkodás, az imázsrombolás is néha...de persze nincs elveszve semmi. Talán egy kis vérfrissítés, megújulás sokat segíthet borászatunkon. Talán nem kéne kapaszkodnunk úgy minden poros kifejezéshez, technológiához, mint az aszú vagy a szamorodni. Egy igazán rendhagyó, fiatalos lendületű, de letisztult - azóta is változatlan - stílussal útjára indított édes bor hozta meg az áttörést a mára legnagyobbak közt jegyzett tarcali pincének, a Degenfeld Szőlőbirtoknak is. 100 % furmint, 236 g/l maradékcukor. Gondolatok az Andante két évjáratáról.