A furmint jegyében egész februárban rengeteg izgalmas, tokaji poszttal készülünk, kevésbé felfedezett pincékkel. Született Komlóskán, Erdőbényétől 15 km-re egy lány, akit aztán az élet papírformának megfelelően elsodort a szűkös lehetőségeket kínáló borvidékről, de felnőtt korára, házassága után mégis visszatért a borhoz és Bényéhez is. Rácz Erika nem borász, de a szülőfalujában való birtoképítés előtti években kialakult benne az a világlátás és érzékenység, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy Hegyalján egy eldugott településen kiugró színvonal keljen életre egy pincében. Ez árad a lassanként épülő-szépülő birtok minden négyzetcentiméteréből: a ház belső tereiből, a berendezés ízléséből, az alatta található (átmeneti) pince tisztaságából, a feldolgozó patikarendjéből, a borok címkéjéből, a borkészítési filozófia tisztaságából és természetesen, ami a legfontosabb: a borokból is. A falu felvégén munkálkodó garázsborász figura, Péter Robi (Ábrahám Pince) segített a borászati alapfolyamatok átlátásában az első években, de a borok tanuskodnak róla, hogy kezd kiforrni Erika önálló hangszíne is ebben a sanzonban:

Bele is csapunk a Furmint hónapjába így a Nemzetközi Furmint Dayen! Valószínű, többen észrevették, hogy idén nem jelenik meg TokajKalauz, de ami késik, nem múlik.... Kiadványunk előző (2o16) kiadásából kiamaradt pár olyan pince, mely nemhogy létezett már akkor, de már tudatos és nagyon szép, hiteles munka érlelődött ki (nem volt viszont fogalmam a boraikról akkoriban). Tállyán tudjuk, hogy 4-5 éve elég komoly rezgésekkel éledtek az újabb és újabb birtokok. Alkonyi László mellett/nyomán számos pince kezdte el az alapkövek lerakását. Egy tősgyökeres tállyai borászhölggyel és férjével indult el a csendesen Szóló Pince, mely klasszikus családi borászat, autentikus, mai gondolkodásmóddal. Bott Judit és Bodó József sokat segédkezett a borászati alapok elsajátításánál, a helyismerettel rendelkező anyós pedig a területek kiválasztásánál, aztán csakhamar saját hangot talált magának a Szóló Pince. Éless Tímea és férje, a mindig beszédes Tamás törekszenek annyira természetesen borászkodni, amennyire csak lehetséges, s a végeredmény valóban olyan, ami teljesen önmaga definiciója, s kóstoláskor a megszokott tokaji mátrixból, komfortzónából maximálisan kimozdít minket. Mondhatjuk azt is, hogy szembemegy a fősodorral, viszont ezek a borok is napnál világosabban igazolják a borvidék egyediségét.

Az a baleset történt egy szerda estén, hogy a jó Tar Feri rámírt messengeren, hogy előző este véletlen kinyílt húsz üveg rajnai innen-onnan. (Hol máshol, mint a Carpe Diemben.) És az alábbi “gyengébbekből” megmaradt 1-2 deci. Aki kapja-marja, egységáron kóstolhatók, amíg tart. Tegye fel a kezét, aki erre nemet tudna mondani! Ők azért olvassanak tovább, mert akkor talán épp most változik majd meg a véleményük a rieslingekről. Aki pedig tudja, mit jelent egy ilyen lehetőség, az tartson velem a Rajna-menti utazásban:

Azok közül a hegyaljai pincék közül, ahol az aszút tűzték a szakmai munka és a kommunikáció zászlajára, a Disznókő tán a leginkább tudatos és stílusformáló borászat. A lankadatlan ívű 25 éves történetet már több ízben körbejártuk alaposan. Decemberben pedig az év legmagasabb, 10-es pontszámú borát is tőlük kóstolhattam, a 2005-ös eszencia formájában. Kezd az új aszú-szabályok mentén többféle vélekedés kialakulni arról, milyennek is kellene lenni a tokaji aszúnak, s hova is kéne pozícinálni: extrém beltartalommal a legmagasabb, szinte elérhetetlen univerzumokba vagy épp hogy közelebb hozva a fogyasztókhoz az elegancia révén. Más és más rétegződés figyelhető meg a pincék szortimentjében édes fronton. Köztük a Disznókő egyértelműen az ihatóságot, a borszerűséget és a gyümölcsös eleganciát helyezi aszús gondolkodása középpontjába. S ha ezt onnan nézem, hogy ehhez képest eszenciájuk (vagy Kapi-dűlős aszújuk) maga a tökéletesség, a határtalan mélység szobra kíván lenni, akkor ez egy logikus elvszerűségnek tűnik.