Furmint, hárslevelű...igazi hungarikumok. Ma már többnyire csak az utóbbi évtizedekben nemesített klónjaikat termesztik. Pontusi-balcanica fajtakör, amiből egyenesen következik, hogy fagyérzékenyek, késői érésűek, és kedvező évjáratokban képesek a borkészítés egyik legvagányabb trükkjére, az aszúsodásra. Ám, ha kicsit félretesszük nagy hírű aszúinkat, desszertborainkat, most már ott vannak a nagy tokaji szárazak is. Jó cukorgyűjtő képességüknek, sajátos illatuknak (hárslevelű) és markáns savösszetételüknek (furmint) hála, magas alkoholtartalmú, egyedi, férfias karakterű szárazborokat köszönhetünk nekik. Egyúttal kiválóan alkalmasak a borvidék s annak dűlöinek, mineralitásának megszólaltatására, méghozzá nem alsó hangon.
Ezek az alaptulajdonságok avatják őket utánozhatatlan borokká. Nem véletlen tehát, hogy a legnevesebb tokaji nagyágyúk „A száraz fehérbor” sziluettjét vélték fölfedezni bennük az utóbbi néhány mozgalmas év során. Büszkeségre, sőt nemzetközi kiugrási lehetőségre nyújthatnak alapokat, hisz ha vannak sajátosan eredeti boraink, melyekre igazán büszkék lehetünk, hát a tokajiak azok. Egy szép folyamat elején/közepén járunk még tehát.

Alapavetően nem hiszek a világfajták hazai jelentőségében. Vörösek terén sem, de fehérek terén még úgy se. Nem hiszem, hogy egy magyar Chardonnay vagy Sauvignon Blanc - legyen akármilyen jó – bármiféle áttörést vagy komolyabb visszhangot keltene a hazai vagy pláne a nemzetközi boréletben. Még csak nem is kell Chablis-t vagy Sauternes-t inni, ha etalonra vágyunk... Hisz az alma azóta sokkal messzebb esett a fájától, és olyan új titánok, mint Chile vagy Ausztrália sokszor már most lesöpri az asztalról a legnívósabb óvilági mintákat is. Mégis időről-időre én is belebotlok egy-egy tehetséges hazai borász igazi különlegességébe, melyek mosolyra húzzák a számat és igazolják, hogy a sokat próbált világfajtákban az a jó, hogy mindig tudnak újat mutatni. Ezek bizonyítják, miért is nem kizárólag furmintokból, rizlingekből kell, hogy álljon a képlet. Ilyen nagy föleszmélés volt Takács Lajos édes Sauvignonja, és ilyen a Landord immár második kiadása is.

Mészáros Pál és fia, Péter a csöndben, háttérben meghúzódó szekszárdi tehetségek táborát erősítik. Nem akarnak túlharsogni senkit, miért is tennék? Nem kapcsolódnak be a nagy nevek harcába, nem szeretnének divatoknak megfelelni, egyszerűen csak teszik a dolgukat, szimpatikus szerénységgel csinálják, amihez a legjobban értenek. Ezek pedig a szép, fajtajelleges és eltéveszthetetlenül szekszárdias borok, melyek a megfelelő úton járnak, a jó cél irányába, legyen szó akár egyszerű kadarkáról, akár csúcsvörösről... - Érdemes végigzongorázni mindet. Bizonyára sokat fogunk még hallani róluk.

2008-ban az év borásza Konyári János lett. Valóban rengeteg érdemet tudhat magáénak utóbbi 20 évnyi borászati munkásságának révén. Többek közt a barrikhordó hazai elterjesztésében is kulcsszerepet játszott, ami vörösboraiban is igen szép árnyalt formában tettenérhető; de a ’90-es évek elején, önálló, családi kézből kikerülő palackos borai is újdonságszámba mentek még, nem beszélve dél-balatoni, nagy tesű vörösborairól, melyekre manapság már nem legyintenek úgy a nagy(ra értékelt) villányi, szekszárdi, de esetenként a külföldi kollégák sem. Bejárta az egész borvilágot nyomdokain járó fia, Dániel, akiről általában mindenütt csak annyit említenek meg, hogy a barrikhordós érlelésből írta szakdolgozatát, de begyűjtött már jónéhány külföldi tapasztalatot is. Bizonyára tisztában van a külföldi borászati trendekkel, melyekkel egyelőre nem nagyon tudunk még lépést tartani, mégis a tapasztalatok hazahozása, itteni értelmezése elengedhetetlen a fejlődéshez, a kemény, hosszú távú borászati fejlesztési munkák „megtermékenyítéséhez”.

Nézzük, mely borokkal érdemelte ki a (kissé megtépázott presztizsű, de mégis) legnagyobb elsimertségű hazai borászati elismerést.

A hollóvári kalandozás után, Somló másik, kicsit könnyedebb arcát jól leképező pincével folytatnám a borvidék ízlelgetését. Ellentétben Takács Lajossal, Kolonics Károly jóval alacsonyabb részen, egész a bazaltkúp szoknyáján tevékenykedik. Végtelenül kedves borai időtállóak, behízelgően illatosak, sósak, barátkozósak és nagyon jól esik őket inni.

Bevallom, teljesen el voltam ragadtatva, mikor megtudtam, hogy Kató András kollégámtól (Terroir Club) Takács Lajos kóstoltatására kaptam meghívást, aki Somlón egész magasan, a hollók lakta bazaltformációk lábánál vetette meg lábát, alig 10 éve (ám ez a néhány esztendő elég is volt neki ahhoz, hogy A hegy legjobbjai közé vésse be nevét szenzációs boraival). Két részben kívánnék foglalkozni Somlóval, két merőben eltérő borászati stíluson át. Az első köztük tehát a Hollóvár lesz. Izgalmasan gejl illatú, túlcsordulóan minerális, feszes savszerkezetű, tökös, sűrű anyagot vártam e pincétől. Lássuk végül mi igazolódott be mindebből!

Borokkal foglalkozni többek közt azért is nagyon izgalmas szakma, mert az ember eleinte a borokon keresztül próbálja kiismerni a borászt, majd a szerencsés kóstolás közepette alkalom nyílhat a borászon keresztül megismerni a borait. Hazánk igen sok és sokféle borászegyéniséggel büszkélkedhet, melyek története általában számos hasonlóság (a természet és a környezet tisztelete, a terroirhoz való kötődés, valamiféle tökéletesség keresése) mellett rengeteg sajátosságot is mutatnak. Van aki még a korábbi rendszerben szerzett pozíciói vagy büszkeségre kevésébé okot adó „borászati” tevékenységének köszönheti mai sikereit; van akinek fölmenői évszázadokkal ezelőtt is borkészítéssel foglalkoztak; volt, akinek elege lett a főváros csitíthatatlan zajából, és leköltözött hegyaljára, hogy a szőlők közt keresse a válaszokat; olyan is akad, aki a nagyok mellett tanult itthon és külföldön, majd szép lassan önállósodott; és ott van Ráspi József, aki amellett, hogy az egyik legmélyebb tiszteletnek örvendő hazai étteremvezető, egyik nap elhatározta, hogy sajátos hozzállását az élethez, a gasztronómiához mint hivatásához, a borkészítésben is kamatoztathja.

Azt hisszük, világhírűek vagyunk, és mindenki fejet hajt mindenütt bikavérünk és a tokaji aszúnk előtt. A valóság ennél azért kicsit lesújtóbb. Aztán sok volt a kontárkodás, az imázsrombolás is néha...de persze nincs elveszve semmi. Talán egy kis vérfrissítés, megújulás sokat segíthet borászatunkon. Talán nem kéne kapaszkodnunk úgy minden poros kifejezéshez, technológiához, mint az aszú vagy a szamorodni. Egy igazán rendhagyó, fiatalos lendületű, de letisztult - azóta is változatlan - stílussal útjára indított édes bor hozta meg az áttörést a mára legnagyobbak közt jegyzett tarcali pincének, a Degenfeld Szőlőbirtoknak is. 100 % furmint, 236 g/l maradékcukor. Gondolatok az Andante két évjáratáról.

A nem túl fantáziadús cím ellenére egy nagyon kellemes délutánt sikerült eltöltenünk Losonci Bálinték gyöngyöspatai házában. Öröm látni, ahogy egy borvidék felébred csipkerózsika-álmából…jó, hogy ennyi borászunk van Mátraalján, akik komolyan gondolják, amit csinálnak. Egyikük Losonci Bálint.