Somló régi/új szerelem. Szeretném Somlót a lehető legjobban körbejárni, ami mellett csak pozitív érvek szólnak. Elég csak néhány pincét említeni ilyen érvként, s máris tódulnak az izgalmasabbnál izgalmasabb borok. A Somlói Apátsági Pince már az új generációs miniborászatok táborát erősíti (akárcsak Takács Lajos vagy Spiegelberg Stefán). Ezeknek a kispincéknek a közös jellemzője, hogy sajátos filozófiát és többnyire természethű, haladó borászati szemlélet vetőmagját hozták a termékeny talajú borvidékre, ezzel fontos és üdítő színfoltokkal gazdagítva annak spektrumát. Hitelesség, természetes tisztaság, sallangmentesség, kompromisszumok kerülése. Nagyon fontos bástyáknak érzem ezeket a borászegyéniségeket, s jó lenne, ha a Somló jövőbeli történetének írásában minél nagyobb részt tudnának vállalni.

Szeretjük a Tőkéseket. Még mindig. Mert tiszták, hitelesek, józanok és őszinték. Ahogy a boraik is. Ezzel pedig a lehető legjobb mederbe próbálják terelni ennek a hatalmas (változatos) sokféle múlttal rendelkező, kissé elfeledett borvidéknek a jövőjét. Lassan hagyománnyá kezd válni, hogy a három borász keze nem csak saját maga, hanem a borvidéki közösség felé is határozott mozdulattal hajlik, így magukon kívül elhoztak Budapestre néhány hasonlóan meggyőző, hasonlóan átlátható birtokméretű helyi borászt is. Van abban valami megnyugtatóan bizsergető érzés, mikor egy apjuk korabeli helikopter-vezető meséli csillogó szemekkel, hogy ő ezeknek a fiatal borászoknak a lelkes szavait hallgatva határozta el, hogy akkor holnaptól ő is szép mátrai borokat fog készíteni.

Elfogulatlanul mondhatjuk, hogy az Olaszrizling a legtöbb magyar borkedvelő szíve csücske. De legalábbis minimum az egyik, melyre büszke, melyet megvéd bárkivel és bármivel szemben, hisz gyakorlatilag csak a mienk, de legalábbis hungarikumként tekintünk rá. Véleményem szerint nincs ez másképp borászaink szerint sem: sokoldalú fajta, mely a hazai körülményekhez edződött, azaz megbízható, emellett a termőhely erényeit is képes megvillantani. De beszélünk-e róla eleget? Foglalkozunk-e a fajta jó hírének kibontakoztatásával eleget? Kap-e akkora figyelmet, mint mondjuk a Furmint (mert az nyilván nem lehet kérdés, hogy szeretjük-e annyira, mint a Furmintot)? Hol tart ma a magyar Olasz?

Somló az egyik legizgalmasabb, legegyedibb termőhely a világon. Ezt hivatott hirdetni 'Somlóiak' sorozatunk is. Egy kedves társasággal múlt héten el is látogattam ide. Ismét kisebb szégyenérzettel kell beismernem azt is, hogy amióta borok körül sündörgök, azóta ez az első látogatásom ezen a hegyen. A többieknek már volt némi helyismerete, sőt dolgoztak is pincénél Somlón, úgyhogy ők javasolták baráti hangulatú hétvégének helyszínként. Az első találkozások egy hellyel mindig nagyon meghatározóak, és úgy bevésődnek az ember emlékei közé, ahogy talán egyik későbbi, kapcsolódó élmény sem. Nyári napsütésben érkeztünk. Délután azonban szinte egyik percről a másikra elkomorult az egész hegy. A szieszta után fölkelve zord és hideg hellyé változott körülöttünk minden, mely ólmos felhőkbe, esőbe burkolózik. Sötétszürke kövei csak még drámaibbá tették hűvösen zord hangulatát és olyan érzésem volt, hogy hazai borvidékeink közt a legjobb helyszín lenne a vízvezeték és közvilágítás nélküli, elszigetelt világ egy melankolikus, megrázó művészfilmhez. Szombat éjjel hazafelé megmászva a hegy déli oldalát ránk szakadt az ég út közben. Nulla világítás, csak a földig is leérő villámok világították meg másodpercenként az utat és annak két oldalán a bazaltból rakott embermagasságú támfalakat. Természetesen ronggyá áztunk, de a misztikus olümposzi hangulatú, viharos hegy egy nagyon sajátos élménnyel tett gazdagabbá. Az északi oldal állítólag még ennél is lidércesebb... A hegyet azonban nem istenei miatt ismerjük (persze az emberek sok helyen szeretnek Istent játszani; a borvidékeken sincs ez másképp). Meglátogattunk pár pincét, ha már erre jártunk.