Stílusról persze sokat lehet/kell vitatkozni, az elmúlt évek kóstolásai alapján viszont egy dologban egyre biztosabb vagyok: a kortárs tokaji színtéren Bodóék készítik a legszebben érlelhető száraz tokaji borokat. Tán még Homonna Attila borait tenném melléjük. Persze erről is lehet/kell vitatkozni megfelelő körökben, de száraz tokajiakkal kapcsolatban (és különösen árazásuk alapján) nekem a legnagyobb feladvány az érlelhetőség kérdésköre. A legnagyobbaknál is rendre csalódnom kell ezen a téren, a furmint eleve hajlamos (pláne, ha fenolosabb a kelleténél) elindulni egy viaszos, kesernyés, zavaró irányba, amiből gyorsan fogyatkoznak a gyümölcsök, miközben felerősödnek a tercier illatok és ízek, nem sok élvezhető ízjegyet hagyva a borban (melyet sok éve drága pénzért vettünk meg). Nos ez az, amiben a Bott Pince messze kiemelkedik a borvidéki átlagból.

Egyik kedvenc témám az ezredforduló környéki Tokaj villanásai különféle bortípusokban. Betiltják az avinálást 1991-ben és 1999-re az aszú minőségét minden tekintetben sikerült is kimaxolni (megjelennek a dűlős aszúk: Lapis, Kapi és a nagy formátumú eszenciák). Elindulhatott hát az aszú alatti műfajok definiálása. Többek közt ekkor jelent meg az a bor is, mely egyértelműen a száraz terroirborok felé irányította figyelmet (Királyudvar Úrágya 2000), de ekkor indult meg az alternatív édes borokkal is a gondolkodás: mindkét borkategória ugyanazt a célt szolgálta, sikeresnek lenni a piacon (ami láthatóan aszúval akkor még egyáltalán nem volt könnyű).

Ennek az édes álomnak a mentén két irány eszkalálódott: a hagyományos kategóriákkal való minőségi munka: Szamorodni (Disznókő, Oremus), majd a Főbor (Demeter Zoltán); illetve az ezekkel való engedélyezési nehézségek okán megjelent két freestyle irányzat, a késői szüret (Hétszőlő) és a cuvée, melyet Szepsy István saját pincéjében és a Királyudvarban (Ilona Cuvée) kezdett csiszolgatni.