Az előző posztban egy évszázadok óta klasszis terroirt jártunk körül Mádon. A Király nagyságához történelmileg kétség nem férhet; más kérdés, hogy az a száraz sor igen vegyes képet mutatott, a jelen kor tehát még keresi az értelmezését a múltbéli nagyságnak. A mai dűlőnkkel éppen fordított a helyzet: a borok már most nagyon ígéretesek, noha a történelmi múlt ezt kevésbé alapozta meg úgy, mint a Király esetében. Ma a Rány aranyát keressük.

Pár hete egy interjúban azt kérdezték tőlem, hogyan tudnám megfogalmazni a tokaji életérzést. Elsőre meglepett a kérdés (valószínű, nincs olyan, hogy tokaji életérzés), aztán igazából szinte azonnal be is ugrott, hogy ha valami igazán egyedivé teszi az itt élő borászok gondolkodásmódját, akkor az talán a dűlő szinten egyedi értelmezése a borkészítésnek. A héten két olyan nagyposzt is lesz, mely adott, ígéretes tokaji termőhely értékeit mutatja majd be, persze borokon keresztül. Alkonyi László is kifejtette korábban, hogy egy dűlő akkor igazán érdekes és értékes, ha egyszerre többen művelik, többen próbálják meg borban megfogalmazni, ezáltal több oldalról, többdéle arcát lehet megismerni a terroirnak (ld. Betsek, Szent Tamás, Mézes Mály).

Enikőhöz és Robihoz azért szeretek járni, mert egészen biztosan nem hétköznapi élményben lesz részem náluk, bármikor is megyek. Ez igaz a borokra és az emberi tapasztalásokra is. Sose lehet tudni, kibe botlik az ember náluk, ezúttal egy kaliforniai párba botlottam, majd egy fiatal magyar társaság csatlakozott be. Az amerika fiú borásznak készül (különleges vonzódással minden felé, ami natúr megoldás, így Grúzia, Szlovénia kiváltképp érdekli), a lány pedig fotóz és kutatja a zsidó konyha sajátosságait, járják hazánkat ezekben a napokban is; Eger, aztán Pest. Tokaj legeldugottabb szegletében is mennyire valószerűtlen multikulturális kavalkádba tud belefutni az ember, hihetetlen.