Tállya pionír kortárs birtokától ez az első aszú, amit kóstolok. Intenzív, mézes illat, nektáros, nagyon tiszta, főként töppedt jegyekkel. Nagyon édes a korty, mégis egyensúlyos. Nem túl hosszú íz, ám csordultig tele van buja déli gyümölcsökkel. Jó egyensúlyú, koncentrált, kerek. Magas szintű egyensúly. Még igen fiatal aszú.

Takács Lajos a mai magyar borszíntér egyik legfurább, legsajátosabb figurája. Úgy beszél a borról, ahogy senki más: kicsit flegmán, kicsit naívan, kicsit lazán, kicsit szerényen, kicsit alázattal, de mindig kendőzetlenül és tömören. Nem misztifikál túl semmit, nincsenek lózungok és nagyotmondások, s a borai is ilyen tiszták és őszinték. Aki ismeri ezt az embert, tudja, milyen egyedi nyelvet is beszél. Ma már kevésbé van hírértéke a ténynek, hogy Takács Lajos, a somlói kultborász, elhagyta azt a termőhelyet, ahol együtt élt évekig a szőlőjével, s melyet ő épített, s mely talán őt is halhatatlanná tette. Nem érdekli már Somló. A területek szétszóródtak, a ház pedig gyermekeire vár, hogy majd örökségként döntsenek a sorsáról. Immár viszaköltözött szülőföldjére, Hegyaljára. De mit is csinál ott és milyenek ma ritkaság számba menő somlói borai? Elmeséljük szépen sorban.

Bele is csapunk a Furmint hónapjába így a Nemzetközi Furmint Dayen! Valószínű, többen észrevették, hogy idén nem jelenik meg TokajKalauz, de ami késik, nem múlik.... Kiadványunk előző (2o16) kiadásából kiamaradt pár olyan pince, mely nemhogy létezett már akkor, de már tudatos és nagyon szép, hiteles munka érlelődött ki (nem volt viszont fogalmam a boraikról akkoriban). Tállyán tudjuk, hogy 4-5 éve elég komoly rezgésekkel éledtek az újabb és újabb birtokok. Alkonyi László mellett/nyomán számos pince kezdte el az alapkövek lerakását. Egy tősgyökeres tállyai borászhölggyel és férjével indult el a csendesen Szóló Pince, mely klasszikus családi borászat, autentikus, mai gondolkodásmóddal. Bott Judit és Bodó József sokat segédkezett a borászati alapok elsajátításánál, a helyismerettel rendelkező anyós pedig a területek kiválasztásánál, aztán csakhamar saját hangot talált magának a Szóló Pince. Éless Tímea és férje, a mindig beszédes Tamás törekszenek annyira természetesen borászkodni, amennyire csak lehetséges, s a végeredmény valóban olyan, ami teljesen önmaga definiciója, s kóstoláskor a megszokott tokaji mátrixból, komfortzónából maximálisan kimozdít minket. Mondhatjuk azt is, hogy szembemegy a fősodorral, viszont ezek a borok is napnál világosabban igazolják a borvidék egyediségét.

Alkonyi László a 2013-as évjárattal mutatkozott be borászként. Borszakírói pályájáról már számos korábbi posztban és interjúban szót ejtettünk, és Kalákás munkásságát is nagy figyelemmel követi az egész szakma. Alkonyi László nagyon fontos igazságokra világított rá hajdani írásaival. Az a fajta radikális hang volt ő, amely kendőzetlenül tárt fel szakmai problémákat, mellyel a rendszerváltás utáni borágazat küzdött. Ezt persze számos borász igen rosszul fogadta, a háborúskodásból pedig az lett, hogy mostanra ez a hang borokban próbál kifejeződést találni inkább, mégpedig Tállyán. Az összes forgalmi boráról beszámoltunk korábban.

Alkonyi László írásos hagyatéka elévülhetetlen, sok örökrévényű igazságot hagyva ránk. De az írott szó elapadt pár évvel ezelőtt. Fájó, de valahol talán lehet, hogy így van jól: ez az ember ugyanis megírt nekünk mindent, amit tudott vagy tudni vélt. Innentől pedig az utókorra van bízva, hogy ha ma (felkészületlenségünk vagy rövidtávú piaci érdekeink, esendőségünk miatt) nem is, de később képes legyen értelmezni nem csak a Szabadság Bora szintű tájleíró alapműveket, de olyan sokkal markánsabb, megosztó és elsőre talán radikálisnak ható munkákat, mint a HetedHétHatár dűlőklasszifikációs térkép. Nem titok, hogy a TokajKalauz írásakor a szikra Alkonyi László Iránytűje volt, mégis egészen biztos vagyok abban, hogy a felsoroltak közül a klasszifikációs dűlőtérkép a legfontosabb és leginkább formabontó ügy, melyért Alkonyi László valaha is szót emelt. Néhányunk szívében még talán él a remény, hogy mindennek alapjaként egyszer fog tudni működni egy masszív tokaji dűlőbesorolás, ahogy működik és megalapoz mindent Burgundiában, Bordóban, Champagne-ban, de német borvidékeken is.

Talán tényleg igaz, hogy nem mi választjuk a hivatásunkat, hanem kicsit inkább a küldetésünk választ minket. Hegyalja esetlben gyakorta érzek így. Noha a TR Műveket alapító három vagány fiatalembernek a szakmája nagyon távol áll a bortól, mégis úgy döntöttek, hogy belefognak az egyik legkeservesebb vállalkozásba, ami csak létezik Magyarországon: borászatot indítanak. Együtt szívni persze sokkal jobb, mint külön utakon, s ahogy mondani szokás az elején bizonyára fogalmuk sem volt, mire is vállalkoznak. Mindössze szerették a tokaji bort, az újhullámos szárazakat, melyek elindították őket egy úton. A választásuk Tállyára esett, itt vettek területeket, amíg még nem szöktek fel az árak, a településtől keletre, a hanyagul művelt Palota-dűlőben (2,5 ha, ami mára 3,5 ha lett) és a most még parlagon heverő Siposban (4,5 ha). Se pince, se felszerelés, se szaktudás. Valahogy így indult 2012 utolsó havában a Tállya Radicals szorija.

Talán mégsem keresem hiába pár éve a nagy Vineum bort. Zsadányi mint Tállya egyik főszerepőlője már Alkonyi Lászlónál is téma volt, akkor amikor a szakíró rövid időre online borzsurnalisztának szegődött (2010). Azóta keresem a nagy tállyai bort, melyet elsőként Vineum név alatt kezdtek el boncolgatni (a vaskos tállyai lőrekészítési korszak után). Íme egy jó fajta, egy jó évjárat s valószínűleg egy jó termőhely, melynek végre sikerül valamit megvillantani, mitől lehetett Tállya már évszázadokkal ezelőtt is jegyzett termőhely.
És ezt úgy éri el, hogy az emlékeimet használja: az első nagy száraz tokaji élményeim ugranak be erről a borról. Az az édeskés, sárga gyümölcsös, tűzköves, komplex, mély illat van benne, mint a 2006-os nagy száraz tokajiakban (főként mádiakban), melyekre anno felkaptam a fejem, s melyre oly sokan használtuk előszeretettel a mára elkoptatott minerális kifejezést. Ízre nagyon zamatgazdag és hosszú, száraz és érett, finom savakban lecsengve. Kiválóan feliserhető benne Tokaj (a fajta talán kevésbé). Kissé csonots vázat adnak az évjárat savai, de egyensúlyos, tartalmas és rendkívül szépen feldíszített bor. Még fiatal is, de már most kibontakozott szépsége. Bomba vétel (Borfalu). 
(2016 karácsonyán kóstololva egy másik palackot viszont ugyanekkora méretben ért csalódás, korai öregedés, üresedés, oxidáció jeleivel.)

Elsőre visszafogott tropikális illattal köszön be, enyhén petrolos palackbukéval. Aztán friss és citrusos, szellőzve egészen narancsos illat, sokat fejlődik (fiatal). Ízre a rövid és kellemesnek ígérkező felütés után, gyakorlatilag azonnal a kérlelhetetlen sav adja a főszólamot, ami sajnos el is nyom minden mást. A romboló savak kérem valósággal hasítanak, citrompótlóban zárulva. Le sem tagadhatná, hogy 2014-es. Napokig szellőztetve szelídül a bor egy kicsit, de azoknak ajánlom első sorban, akiknek kellően vastag a fogzománcuk. Szigorúan aperitif bor és/vagy étel mellé javallott.

Az idei FurmintFebruárt kezdjük az elmúlt években új energiákkal lendületbe kerülő Tállyán! A mádiakhoz hasonlóan itt is készül már az exkluzív falubor, mely önmaga próbálja hírét vinni a világban a village-nak. Sós, fás, nehéz illat. Mély ízében leginkább a fásság a főszereplő, kesernyével, cseres tapadással kiegészülve. Vaníliás lecsengéssel búcsúzik a hordó, de alapvetően nem közhelyes fahasználat ez. - Profizmus és igényesség is érezhető rajta.

Hegyalján több minden is működik Bodnár név alatt. Kezdjük mindjárt ennek a kérdésnek az rendbetételével, ha lehet. A Mádi Sajtost már bizonyára többen ismerik (akár a Hegyalja Piacról, akár rendezvényekről, akárhonnan…). Van Sátoraljaújhelyen is Bodnár Pince és van egy Mádon is. Utóbbiról lesz ma szó.
A TokajKalauzban is meséltem róluk, de komolyabban, személyesen máig nem volt lehetőségem megismerni őket. De most végre igen. Az Alkonyi László féle HetedHétHatár sétáló kóstolóján botlottam bele Bodnárék Érintés Cuvée-jébe, ott csillagoztam meg borukat először jegyzeteim közt.