Szepsy István a 90-es években elkezdte átírni Hegyalja történelmét. Kétségkívül a legnagyobb hatású vátesze a borvidéknek, aki sokat tett, még többeket inspirált és a mai napog formálja a borvidék képét. Munkássága halhatatlan ikonná teszik, de ma is szüntelen dolgozik, finomít az általa kijárt képleteken. Száraz borban is maradandót alkotott, de alighanem az aszúboraiban elért mélység, tisztaság és komplexitás az, amivel az első forradalmait indította a tokaji borminőség zászlaja alatt. Az aszúkirály, aki talán először ért el zajos sikereket hazánkon kívül is szigorú szabályok szerint készített édes boraival. Elindulunk ennek a legandának a nyomában, merthogy én is kóstoltam számos régi és újabb Szepsy aszút, de abban egészen biztos vagyok, hogy mindig a borvidékben rejlő értékekek legmélyére nyerhettem bepillantást általuk egy-egy pillanatra.

Gyakran eltűnődöm, ha már ennyit írok Tokajról: vajon hányan ihattak az olvasók közül mondjuk az elmúlt hónapban édes bort...? De akárhol járunk a világ jelentős édesboros borvidékei közt, így vagy úgy a felszín alatt ott kísérti a pincéket korunk, a mai piaci trend anomáliája: nagyon magas árszínvonalon is sokféle édes bor készül, de mégsincs igazán kereslet rájuk. Elképesztő tradíciók, hihetetlen izgalmas (és drága) technológiák nyomán kerülnek a boltok polcaira, de a többség mégsem kíváncsi rá. A cukor kommersz ellenség, fehér méreg kategóriába került párszáz év leforgása alatt. Azt szoktam viszont mondani, nyilván főként Tokaj kapcsán, hogy ezek a borok tipikusan azok, melyeket meg kell érteni, melyekhez kicsit meg kell érni. Egyszerűen más tudatállapotot követel tőlünk és ebben nem demokratikusak. Ám ha egyszer becsípődik egy tokajinak az íze vagy egy téli estén van szerencsénk egy igazán komoly portóihoz, akkor biztosan nem felejtjük el az ízét soha többé. Ilyet azért a technológiai borok nagytöbbsége nem tud: meddig emlékszünk egy ezer forintos bornak az illatára, zamatára? Talán percekig, egy-két napig? Tokaj, Mosel, Rheingau, Sherry, Sauternes sok száz éve ejti rabul az értő közönséget, rang jelentett fogyasztásuk. Márpedig érteni valamit, érteni valamihez, az önmagában olyan kincs, ami ranggal, intellektussal jár.

Pár napja Demeter Zoltán aszúi kapcsán, februárban pedig Mészáros Lászlóval interjúban már beszéltünk róla, mennyire fontos Tokaj kapcsán az aszúval külön is foglalkozni. Szóba került az is, hogy ebben a műfajban több szempontból is hátrányos piaci pozícióból indul a borvidék: a száraz borok kapnak egyre nagyobb figyelmet, aktivitást, méltatlanul ritkán bontunk édes bort, s a borvidék élmezőnye ebben a kategóriában szinte mindig 90+ pont körüli szinten teljesít; viszont ha már ezek a borok ennyire komolyak, muszáj őket időről-időre bemutatni. A Holdvölgy pince mozgását nem volt könnyű nyomonkövetni a kezdetek óta. Demkó Pascal és mindenkori csapata sok fordulat után jelent meg a magyar piacon. Úgy kellett nyomoznom utánuk folyton. Berecz Stephaniet Gincsai Tamás váltotta borászfronton. Kezdetben a borok csak külföldön kerültek eladásra és a többség csak hallott valakiről, aki kóstolt már Moonvalley (majd később Holdvölgy) borokat. Mindenesetre a pince gyönyörű, a felszín fölött hipermodern mind építészetileg, mind pedig technológiailag; a földfelszín alatt pedig Mád egyik leghosszabb hagyományos érlelőpincéjét találjuk (melyen végig is vezetik a kíváncsi látogatót, he szeretné). Fontos továbbá megjegyezni, hogy a borvidék egyik legtapasztaltabb szőlésze is a csapatukat erősíti. Hogy az angol termékelnevezések a magyar piacon mennyire mentek át a fogyasztóknál, szintén nehéz megállapítani. De van nekik egy Culture márkanévre hallgató aszúboruk, melynek a 2006-os évjáratára évekkel ezelőtt kaptam föl a fejem. Az volt az első igazán maradandó élményem a Holdvölgytől.

Hogyan lesz valamiből a világ legjobb száraz fehérbora? Egy termőhelyből, aztán egy brandből, esetleg a fajtából? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni az élvonalba, mit kell ahhoz tudnia egy bornak? Mielőtt ma  végigvennénk néhányat a világ fehér csúcsborai közül, akaratlanul is számba veszi az ember, milyen erényekkel bírnak az előttünk járók. - Sauvignon/Loire: fűszeres, de moderált, csiszolt, feszes; sauvignon/Bordó: fás, de intelligensen, miközben élő savú és gyümölcsös is; sauvignon/Új-Zéland: mindenben intenzív - erős illat, ízben gyümölcsözön; rajnai/német: savvezérelt, de közben komplex, feszes, csiszolt; rajnai/osztrák: könnyebb, egyensúlyos, sima, mégis egyenes, élő savú; és végül chardonnay/burgundia: minőségi fa, végtelen komplexitás, termőhelyiség, vitalitás. Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezeket az erényeket a legtöbb évjáratban és a legtöbb termelőnél megtaláljuk az adott régióban. Ugyancsak fontos, hogy ezek a régiók noha általában fajtaborokat készítenek, ahogy fent is látjuk, ám alapvetően mégsem fajtáról kommunikálnak, hanem sokkal inkább termőhelyről (többnyire a dűlőt is megnevezve, franciáknál a besorolással együtt). Ez azért fontos, mert hazánkban ez nem tűnik közmegegyezés tárgyának ennyi év után sem (sajnos), hanem sokan még mindig fajták (indokolatlan?) kiemelésén munkálkodnak.

Még decemberben vettem részt a Pannon Karácsony nevű eseményen (meghívásos rendezvény a Pannon Bormíves Céh szervezésében). Van valami kellemes nosztalgikus hangulat abban, amikor az ember tényleg a szakma nagy öregjeivel kóstolhat. Az első generációs, ma is élő rendszerváltó borászok mind ott voltak személyesen és a többi nagy boros eseményhez képest a közönség összetétele, még a rendezvény fotósa is ezt a hangulatot követte le. Gere Attila is kulcsfigurája ennek a rendszerváltó közösségnek. Kopár csúcsbora stílust teremtett, s noha szakmáját tekintve nem borász, jó érzékkel vette észre még a rendszerváltás előtt: van lehetőség a villányi borban és nem csak 15 Ft-ért eladva literjét az állami cégnek. Apósáék őrültnek tartották, hogy 35 Ft-ért kezdte árulni literjét szegedi halászcsárdáknak. Első évben még csak 30 hektot, következő években már Gere Tamásékét, majd a szomszédokét is. Ott is hagyta az erdészetet és nejével letették a Gere Pince alapjait.

Nos az Ábrahám borok sem olyanok, amiket gyorsan kéne megítélni, kutyafuttában. S Péter Robival is órákat lehet beszélni olyasmikről, amikről az ember sosem hinné, hogy valaha is beszélgetni fog, ráadásul pont egy olyan valakivel, akivel életében max kétszer találkozott. Elképesztő egy fazon, az biztos. Szintén az ösztönös borászok táborát erősíti, aki ugyancsak rátalált egy olyan egyedi ízvilágra, melyet nem lehet semmi máshoz sem mérni: olyan savak és olyan sósság van az Ábrahám borokban, amit csak náluk találunk meg. Kicsit olyan ez, mintha lenne nekik egy olyan hangszerük, ami senki másnak nincs a világon és azon keresztül játszanák a dalokat. Más hangulata is lesz tőle a furmintoknak, szamorodniknak, aszúknak. A garázs forgatagában megnéztünk pár mintát, aztán a régi parasztház konyhájában kóstolgattuk Hegyalja kevésbé szabálykövető árnyalatait: 

Takács Lajos a mai magyar borszíntér egyik legfurább, legsajátosabb figurája. Úgy beszél a borról, ahogy senki más: kicsit flegmán, kicsit naívan, kicsit lazán, kicsit szerényen, kicsit alázattal, de mindig kendőzetlenül és tömören. Nem misztifikál túl semmit, nincsenek lózungok és nagyotmondások, s a borai is ilyen tiszták és őszinték. Aki ismeri ezt az embert, tudja, milyen egyedi nyelvet is beszél. Ma már kevésbé van hírértéke a ténynek, hogy Takács Lajos, a somlói kultborász, elhagyta azt a termőhelyet, ahol együtt élt évekig a szőlőjével, s melyet ő épített, s mely talán őt is halhatatlanná tette. Nem érdekli már Somló. A területek szétszóródtak, a ház pedig gyermekeire vár, hogy majd örökségként döntsenek a sorsáról. Immár viszaköltözött szülőföldjére, Hegyaljára. De mit is csinál ott és milyenek ma ritkaság számba menő somlói borai? Elmeséljük szépen sorban.

A cím nem éppen szerencsés. Lenkey Géza borait ugyanis nem szabad gyorsan kóstolni. Meg kell adni nekik a türelmet. Érlelt tokajiak, melyek eleve maguk is hosszan készülnek, hosszú időt töltenek hordóban, míg a borász türelmesen vár (némileg szembemenve a piac elvárásaival). Vállaltan és büszkén készíti ezeket a borokat, melyet részben talán épp a piac, talán a családi változások alakítottak így: egyrészt ugyebár Gézának egy hirtelen életmódváltást jelentett a mádi birtok (édesapja halálával), de úgy döntött nem adja fel ezt a hagytékot, másfelől pedig Géza nem is szeretné elkapkodni a borok piacra dobását. Más a cél, más az ember is, mint a legtöbb pincénél. Most először jártam Gézánál, s kibe botlik nála a látogató, hát nem a jó Takács Lajosba?

Munkámból adódóan 2017 is úgy alakult, mint 2016 (s ahogy 2018 is fog): a legtöbb hétvégi boros eseményt ki kellett hagynom. Mégsem sajnálom, hogy  ennyire kevés kóstolóra jutottam el. Van ugyanis egy ivó, ahol mindig sikerült a pultnál vígasztalódni, ha Pesten lehettem. A Carpe Diem Borbár légkörét egész évben szomjazta a szervezetem és lassan talán azt is elmondhatom, hogy fővárosi törzshelyemmé kezd válni a kis borszentély. Számos 2017-es poszt köszönhető Tar Feri izgalmas kóstolóinak. Amíg az ember borkereskedésnél dolgozik, addig a kóstolás gyakorlása nem jelent gondot, de ma gyakorlatilag ez az egyetlen hely, ahol alkalmam nyílik trenírozni magamat borok terén.

Eljött az évvége. Ilyenkor bőven van ok a közös borozgatásokra. A bor közösségformáló szerepe ilyenkor különösen jól érvényesül: összejövünk, kicsit ünnepi hangulatban, mégis kötetlenül, s mindenki hoz valamit, bármit, amit szívesen megmutatna a barátoknak. Milotta Laci (furmintfan) barátomnál több ízben is összeültünk idén, hogy különféle témák mentén kóstoljunk (ölelés érte neki); lesz ebből még egy poszt a fiók mélyéről hamarosan (lehet, hogy 2018-ra tolódik). Rszabi, Hegyi úr, Bernát Józsi és jómagam az alábbiakkal vezettük le a fordulatos 2017-es évet: