Pár hete egy interjúban azt kérdezték tőlem, hogyan tudnám megfogalmazni a tokaji életérzést. Elsőre meglepett a kérdés (valószínű, nincs olyan, hogy tokaji életérzés), aztán igazából szinte azonnal be is ugrott, hogy ha valami igazán egyedivé teszi az itt élő borászok gondolkodásmódját, akkor az talán a dűlő szinten egyedi értelmezése a borkészítésnek. A héten két olyan nagyposzt is lesz, mely adott, ígéretes tokaji termőhely értékeit mutatja majd be, persze borokon keresztül. Alkonyi László is kifejtette korábban, hogy egy dűlő akkor igazán érdekes és értékes, ha egyszerre többen művelik, többen próbálják meg borban megfogalmazni, ezáltal több oldalról, többdéle arcát lehet megismerni a terroirnak (ld. Betsek, Szent Tamás, Mézes Mály).

Egyik kedvenc témám az ezredforduló környéki Tokaj villanásai különféle bortípusokban. Betiltják az avinálást 1991-ben és 1999-re az aszú minőségét minden tekintetben sikerült is kimaxolni (megjelennek a dűlős aszúk: Lapis, Kapi és a nagy formátumú eszenciák). Elindulhatott hát az aszú alatti műfajok definiálása. Többek közt ekkor jelent meg az a bor is, mely egyértelműen a száraz terroirborok felé irányította figyelmet (Királyudvar Úrágya 2000), de ekkor indult meg az alternatív édes borokkal is a gondolkodás: mindkét borkategória ugyanazt a célt szolgálta, sikeresnek lenni a piacon (ami láthatóan aszúval akkor még egyáltalán nem volt könnyű).

Ennek az édes álomnak a mentén két irány eszkalálódott: a hagyományos kategóriákkal való minőségi munka: Szamorodni (Disznókő, Oremus), majd a Főbor (Demeter Zoltán); illetve az ezekkel való engedélyezési nehézségek okán megjelent két freestyle irányzat, a késői szüret (Hétszőlő) és a cuvée, melyet Szepsy István saját pincéjében és a Királyudvarban (Ilona Cuvée) kezdett csiszolgatni.

Javában zajlik a 2019-es TokajKalauz bemutató turnéja, melynek utolsó kelet-magyarországi állomásához múlt vasárnap érkeztem. Három éve is volt egy remek premier a Tokajhegyalja Piac keretén belül, a Sárga Borház emeletén, melyet mindenképp szerettem volna idén is megismételni, ha már a friss Guide újonnan megcsillagozott birtoka egyébként is a *Disznókő Szőlőbirtok lett. Ez az idei most annyira szépen sikerült, hogy terveim szerint két év múlva egyetlen egy borvidéki premier lesz, ugyanitt. Mészáros László és csapatának nyitottsága révén nem is akármilyen sorral lett megtámogatva az idei bemutató (amiért ezúton is óriási köszönet). Három száraz bor és egy szamorodni után igen komoly aszúsorban lehetett része a 30-40 szerencsés résztvevőnek (mindenkinek nagyon köszönöm, aki eljött):

Bálint Lacit bizonyára többen ismerik a boros szcénából, hisz sok éve itt mozog közöttünk: tanít és bírál borokat, ír is róluk (ráadásul printben), de elég gyorsan beszippantotta őt is Tokaj nagyszerűsége. Azóta Furmintokat visz az USA-ba, s kellően határozott véleménye van bármiről, ami bor. Azt talán kevesebben tudhatják, hogy egyébként van neki saját bora is, melyet egy neves mádi pincében nevelget a mindenkori borász (egykoron Homonna Attila, jelenleg Ujvári Vivien). A Suba-dűlőben található egy kisebb furmint területet, melyből a lehető legtermészetesebb, legegyszerűbb módon készít bort többnyire a saját és családja örömére. Amolyan #10yearschallenge felkiáltással elhozta most Budapestre a tíz első évjáratát, melyek egészen találó asszociációk mentén lettek elnevezve és amit furmintból el lehet készíteni, azt bizony be is mutatta teljes spektrumban:

A Furmint Februrárt egy elég szép édes stílusgyakorlattal kezdtük, ahol félszáraztól eszenciáig végigvettük, mitől lett ez a fajta klönleges a világban. Miközben sok törekvés és sok borászat kommunikációja által egyre hangsúlyosabban a szőlőfajtára irányul a figyelem (közben már a szlovénok, horvátok, osztrákok is siponoznak, furmintoznak javában), ne feledjük, hogy a legfontosabb érték, ami az egyediséget, utánozhatlanságot hordozza, az a termőhely vagy terroir. Ezt pedig a borvidékeken és dűlőkön keresztül a furmint is remekül közvetíti. Sőt alapvetően ezt is kellene megmutatnunk, néhány termelő pedig szerencsére ebben gondolkodik, igényes munka mentén.
Bodó Judit és Józsi borászata a TokajKalauz 2016-os kiadásában kapta meg birtokcsillagát. Egyrészt kívülről is minden igaz rájuk, ami miatt a szívünkhöz nő egy pince: remek borok, tisztán végzett munka, szimpatikus emberek, alázat, törődés, de nem csupán a borral és egymással, hanem a szűkebb és tágabb értelembe vett környezet, közösség felé is. Kicsit jobban árnyalva a képet, a borok, melyek jelentős részben sajnos külföldön fogynak el olyan krisztálytiszta és megnyerő formában mutatják be a dűlőket szárazban, Tokajt, a borvidéket magát pedig édesekben, hogy az ember több, mint egy évtizede csak ámul, ahogy ez a két csallóközi ember együtt csodákat művel Hegyalján. A borok minősége mellett egyébként elkészült a Csontos Présház, a hajdani bodrogkeresztúri kerámiagyárban pedig épül a birtokközpont (vendégfogadó, étterem, kóstolóterem stb). 

Kézdy Dániellel nem rég megjelent egy méltató cikk a Forbes online hasábjain. Stella cikke kétségkívül helyén van, sokban egyetértek, de én teljesen más szemszögből vagy „rokon-szenv” oldaláról látom Danit (minthogy szimplán a gazdagok és a gyűjtők kereskedője). Kézdy Dani borpiaci szerepe és hatása a mai magyar borkörforgásban egészen máshol csapódik le véleményem szerint. Az hogy ő komoly borokat, akár nagyobb tételben megvesz, elhoz magyar borászoktól (éveken át) szinte mint magánszemély, azt gondolom, példaértékű mecénási szerepvállalás is egyben (nincs igazán felnőtt fogyasztói kultúrája ugyanis ennek az attitűdnek idehaza annál a rétegnél, aki ezt megtehetné). Aszú Day, Aszú Prime kezdeményezése Tokaj és a tokaji borászok számára egyaránt nagyon pozitív hozadékokkal bír. Segítségnyújtás is sok kisebb pince számára, új megjelenési felület is, és nem utolsó sorban a legfontosabb tokaji márkát, az aszút is helyzetbe hozza/hozhatja, ami régóta megoldatlan gordiuszi csomója  a borvidéknek. Ezek a szándékok jutnak eszembe nekem először, ha Kézdy Dánielre gondolok. 

Először is boldog újesztendőt minden kedves olvasónak itt is. Nekünk mindenképpen az lesz. - Elindul egy sor új projekt, készül a friss TokajKalauz, szabadúszó Tokaj-követként folytatom az életemet (de azt hiszem ez az, amivel mindig is foglalkozni akartam). Útjára indítottam a TokajMagic kóstolósorozatot, mely egy kis borklub lenne tulajdonképpen nagy borokkal, izgalmas tokaji témákra felfűzve. Újra és újra szeretnék veletek olyan borokat közvetlenül is megosztani Tokajból, amiknek óriási történetük van. Azt hiszem, sikerült ezt méltó felütéssel elkezdeni: amikor december 14-re meghirdettem az Úrágya kóstolót, nem hittem volna, hogy pár óra múlva kétszeres túljelentkezés lesz, de ilyesfajta ritkaságoknál és ekkora kultboroknál ez talán nem is oly meglepő. Ahogy az sem, hogy a legszebb tételekből nyilván nem maradt a kóstoló végére (az mindenképp kegy a sorstól, hogy a dugós palackok elkerültek bennünket, bárcsak így lenne mindig). Hazatérvén a nem teljesen kiszáradt palackok aljáról próbáltam összecsepegtetve megörökíteni valamit Szepsy István legendás dűlős furmintjaiból, s abból mi maradt a hőskor klasszisaiból: 

Az Olaszrországban nevelkedett, világlátott Zwack Izabella gyerekkori álma valósult meg 1995-ben, amikor a Dobogó pincészet története elindult. Röviddel az alapítás után társtulajdonosként csatlakozott a borász, Domonkos Attila, s a borvidék egyik legszebben működő szimbiózisa, produktív közös munkája indult el kettejük együttműködése nyomán. A kis, 5 hektáros birtok Hegyalja legjobb dűlőinek (Betsek, Úrágya, Szent Tamás) termését dolgozza föl és száraz birtokfurmintjuk rögtön a csoda 2003-as évjáratból remek fogadtatással debütált a borszeretők körében. Izabella elmondása szerint nagyon izgultak, mikor az a bor kiröppent szárnyaik alól. Most pedig, tizenöt esztendő múltán már itt van a tizenötödik palackos évjárat Dobogó Furmintja, mely Tokaj egyik legelegánsabb, legszebb, legmegbízhatób száraz furmint brandjévé érett mostanra. Tudatos,következetes és kompromisszummentes, profi munka. Nemzetközi elvárások mentén. Nagyon izgalmas volt egyben visszanézni őket egy szép ünnepi esemény keretein belül:

A Bodrog Borműhely két egyetemi jóbarát kellemes története. - A hegyaljai Hajdu János és a pesti Farkas Krisztián közös projektje, akiknek a sorsa annak idején az Oremusnál töltött szakmai gyakorlat során pecsételődött meg. - A tolcsvai kultpincében az erjedési hőmérsékleteket méregetve határozták el, hogy ezt ők is megpróbálják saját és bérelt területeken, kicsiben, műhelymunka jelleggel. Ahogy az lenni szokott a hasonló szívből születő kooperációk esetében, mindketten szépen kiegészítik ezt a közös kis történetet a saját boros érkezettségükkel, saját képességeikkel, de mégis közös nyelv, közös ízlés mentén megálmodva a borminőségeket. Jani a borász, Krisztián a tapasztalt borértékesítő: más-más megközelítés, mégis milyen fontos mindkettő! Pár napja a My Wine borbárban olyan régiségeket mutattak be együtt, amikből ők maguk is csak ritkán bontanak. Tanulságok, sztorik, remek hangulatú este.

Egyértelműen Dereszlás stílus. Már illatban érezhető a hordó, mely nagyon jellemző a pince akturális aszúira. A sárgás, túlérett, kandírozott gyümölcsök, kajszi, méz mellett kifejezetten herbális, kamillás jelleg. Selymes textúra. Koncentrált íz, magas cukor, nagyon kéne még mellé ellensúly, így igen halk sav rezonál mellette. A kortyban szintén megjelenik a hordó: vaníliás, vastag, zsíros aszú, virágos, birses, fügés, zöldfűszeres díszekkel.