Eleve mit tudunk szegény szamorodniról? Lengyel szó (ahogy termett), annyira nem ősi elnevezés, mint a hasonló bort jelentő főbor, de azért mégis van hagyománya. Kevésbé intenzíven botritiszes években is remek minőséget ki lehet belőle hozni, noha divatosnak egyáltalán nem lehet mondani már régóta. Arról már nyáron tett Disznókős látogatásomat követően megemlékeztem, hogyan képzelte el a kilencvenes években a Mészáros László vezette, francia illetőségű nagybirtok a csúcsokat jelentő aszú alatti édes kategóriát. Náluk a szamorodni került hamarabb képbe (s csak jóval később jelent meg a késői szüret).

Ahogy tegnap utaltam rá, Újvári Vivien, a pince borásza volt olyan kegyes hozzám, hogy a korábbi napon végigkóstolt hat puttonyosaik maradékát nem titkolta el előlem. Fölajánlott egy igen exkluzív, alaposan dekantált sort kóstolásra, a tegnap bemutatott friss tételeik után. Mondtam volna nemet?

Bodrogkisfalud egyik tradicionális családi pincéjeként ismerjük a Hudácskót. Kevesen tudják (hát most megtudhatja ország-világ), hogy a borászat 2009 óta nem is ezen a néven fut, hanem úgy döntöttek, átkeresztelik magukat a magyarosabb Hangavári Pincére. A birtok 15 h-os. Nagyszülők indították el a borházat huszonöt éve, mely a mai napig folyó borral is szolgál a betérő érdeklődőknek. - Számomra kellemes élmény volt látni, hogy háztól is viszik az emberek a mindennapi betevő bort, kell, hogy az ultraszelektált csúcsminőség mellett működjön ez a szegmens is, meghatározott minőségi keretek közt a petpalackos borok helyett; sok termelőnek jelent plusz bevételt és sok halandó embernek biztos és megfizethető borforrást. Még izgalmasabb volt azonban számomra a felismerés, hogy a pince tételei közt megbújva, új köntösben öltött testet egy kedves, régi ismerős a messzi északról. A palackos tételek közül az alábbiakat kóstoltam meg:

Végre ismét sikerült nem tokaji témát találni! A badacsonyi borászok is gondoltak egyet, egy nagyot, és fölkerekedtek, hogy a New York palota falai közt mutassák be ők is, hol tart most a borvidék. Somlónak van Somlói Tavasz, Tokajnak Nyitány minden évben, ám van egy másik nagyon jó, sőt ha szabad ezt mondani (turisztikai szempontból) még kiemelkedőbb adottságokkal bíró fehérboros borvidékünk, ahol a vulkáni alapkőzet adta termőhelyi talentum mellett a csillagok szerencsés együttállása révén még a látogatókban, turistákban sincs hiány egész évben. Valamiért mégsem hallunk erről a borvidékről, az itteni fehérborokról annyit (Somló és Tokaj mellett). Miért nem?

Mindenki emlékszik még bizonyára a nagy szakításra, amikor a 2008-as szüret után az akkorra villányi vizeken már sikeressé vált Sauska Krisztián és Árvay János útjai elváltak. Ezzel gyakorlatilag meg is szűnt az Árvay és Társa, a.k.a. tokaji Hétfürtös borászat (én csupán akkoriban kezdtem igazán elmélyedni a borok között, úgyhogy kevés élmény fűződik munkáikhoz). Meg kell azonban mondanom, hogy kifelé példamutatóan úriemberek módjára történt meg ez a különválás. Nagy formátumú egyéniségek, bizonyára sok önálló elképzeléssel, elvvel. - Láttunk már nagy hasadásokat (mostanában is). De így is lehet ezt. - Egyszerűen külön folytatják, teszik a dolgukat, drukkolnak egymásnak és láthatóan senkiben nem maradt tüske. Az egyikük megmaradt azóta is nagynak, helyileg továbbra is a tokaji kaszinó falai közt, a másik visszatért övéivel a családi gyökerekhez Rátkára, s még nagyobb szerepet szán a termőhelynek. Amennyit én láttam a változások előtti és utáni borokból, abból nekem az jött le, hogy Árvay úr mint borász egyértelműen a manapság klasszikusnak mondható alapokra építette föl a néhai Hétfürtös szortimentet (igaz a Chardonnay, Sauvignon blanc száraz zempléni borok mást sugallnak); ám fontos, hogy a rendhagyó és dűlős száraz borok mellett legalább ugyanakkora szerepet kaptak anno a különféle édes borok is, úgy mint az Édes Élet cuvée és természetesen az aszúk (főleg 6 puttonyosok). Nem rég láthattuk azt is, hogy a különválás után - külföldi preferenciák alapján is - Sauskáék még nagyobb hangsúlyt kezdtek fektetni a sajátos száraz cuvée-boroknak, ahol természetesen az eredeti koncepció szerint a két világfajta is szóhoz jut a furmint és a hárslevelű mellett.

Hosszan kitolódtak januárra a decemberi borélmények, ezért az összefoglalók csak most jönnének. Az első évad is bővelkedett pazar nedűkben, de ha már ilyen lelkesen írunk borokról, s ilyen szépen bővül a Borkatalógus is, arra gondoltam, az év végi Top 12-es listába is kéne vinni valami (jótékony) szigorítást, koncepciót. - Egy termelőtől csak egy bor szerepelhet ezentúl az éves toplistában (tavaly ugyebár Demeter Zoltán volt a legeredményesebb, s a toplistában is duplázott, több ilyen nem lesz). Borvidékenként pedig maximum 3 bor szerepelhet a listában (ne mondja senki, hogy törekszünk a tokaji dominanciára). Nem szempont az, hogy egy bor friss, máig megvásárolható tétel legyen...az élmény foka az, ami számít, ami az adott bornak, adott helyen, adott időben, állapotban kiváltott hatását jelenti, hiszen ezek a kivételes borélmények azok, melyek tényleg alakítanak, formálnak bennünket. Az igazán nagy borok most is az év első felében kerültek elénk, hisz akkor még talán a borászok is jobban ráérnek (rendezvények, pincelátogatások stb), de összességében is nagyon izgalmas évet zárhatunk, azt hiszem. Ha tarthatnánk egy nagyszabású, évösszegző kóstolót, őket szívesen látnánk egy sorban, kartonban (6 fehér és 6 vörös):

Régen aszúztam már magamban, úgyhogy elérkezettnek láttam az idejét. S ha már így hozta az élet, nem ihatok valami közepes lőrét, biztosra mentem, s jól tettem (pláne mivel kék sajtot is vettem magamnak mellé). Nem rég ráadásul az egyik nagyobb kereskedő elképesztő árakon borszerdázott, úgyhogy pár Weningerrel együtt, ezt a Patriciust is magamévá kellett tennem. Alkonyi is szépeket írt róla, illetve én is több mint elégedett voltam a tokaji pince aszúival, s az idei Nyitány kapcsán már talán elmondtam (de nem árt többször hangsúlyozni), hogy a Patricius ugyan nincs mindig annyira szem előtt, mint más nagyborászatok, de borainak minősége ezt simán indokolná! Tetszetősek az alapok is: Furmint vagy Muskotály…kétezer alatt mindig. Őket követi a piramis közepén egy késői szüret, a Katinka, végül az Oremushoz hasonló módon ők is bíznak a különféle puttonyszámú aszúkban: van nekik 4-es, 5-ös, 6-os is; de szerintem palackoztak már nem egy aszúesszenciát is. Akárhogy is van, 5 puttonyosaik kapták szerintem eddig a legnagyobb visszhangot. - A 2000-es és a 2002-es is sikeres évjárat volt. A tavasszal kóstolt 2007-es (bizonyára még palackérlelésre szoruló, de már most is gyönyörű) 6 puttonyosuk pedig bennem végleg bizonyította, hogy a viszonylag nagy pincészet színvonala simán megüti a populárisabb óriásokét (pl. Oremus, Royal Tokaji). S közben eszembe jut az is, hogy a határozott fellépésű, Tokaj Reneszánszban sokat tevékenykedő borász, Molnár Péter sok időt töltött Bacsó ’Oremus’ András szárnyai alatt is.

Mennyi, de mennyi minden történik mostanában, ami megint csak Tokajjal kapcsolatos, vagyis inkább neki köszönhető. Épp csak pár napja értünk haza a borvidékről (mely kapcsán készül egy egész bejegyzés-ciklus). S rögvest arra jöttünk vissza, hogy itt a fővárosban februárban minden a borvidék fő fajtájáról, a furmintról szól. Ennek kapcsán talán a legkomolyabb rendezvényt Kató András és csapata hozta tető alá, a Terroir Clubbal. Nem csupán hétköznapi furmintokat vonultattak föl, hanem mellettük gigantikus óriásokat is előszedtek, akik azóta a száraz tokaji iskola legendás sarokkövei, mérfölkövei, viszonyítási pontjai lettek az elmúlt fontos évtized alatt. Akinek netán kétségei lennének afelől, hogy a furmint jó eséllyel a világ egyik legsokoldalúbb, legszínpompásabb fehér szőlő fajtája (szárazban, édesben is), javaslom, - akár szép fokozatosan - ismerkedjen meg az alábbi tételek még fellelhető darabjaival!

Színben sötét, mélyrubin, koros, de nem öreg, téglásodó árnyalattal a szélen. Tipikus "nagyboros" illat (bármely villányi megirigyelné), tercier jegyekkel: öblös, mélyen palackbukés, elegáns hordóvanília, mellette bors, fűszerpaprika, fekete ribizli, rengeteg gyümölcs: szilvával, cseresznyével és ribizlivel. Ízben szépséges, gazdag és simogató tanninkészlet, a fa kókuszos, újvilágias érintésével. Bársonyos, zamatos bor, behízelgően friss gyümölcsösséggel terül szét a szájban. Remekül itatja magát, és a legfontosabb, hogy még egyáltalán nem hat öregnek, így 10 év múltán sem. Tipikus, közérthető, telt dél-amerikai vörösbor, melyből egy pillanatra sem lóg ki semmi.

Lement az adventi hajtás, rezignáltan zártam le december 24-én délután a bolttal együtt a lélektelen kereskedői életet, s jöhetett végre a hőn várt magánélet! A jó borissza az ünnepekre tartogatja gyűjteményének legféltettebb kincseit. Karácsony ugyanis nem csak államvallásunk, nem csak a családi együttlét, a szeretet, nem csak az ünneplés és a nyugalom, de az önfeledt evés és ivás kimondott/ki nem mondott ünnepe is. Különös gonddal ügyelek arra, hogy az ünnep minden napján a legszebb boraim közül kortyolgasson a rokonság. Ujjnyit azonban minden palack alján hagyok, hogy kettesben maradhassak a borokkal, s a blogra is jusson valami belőlük.