Mivel komolyabb boros események nem nagyon történnek most, így írni sem nagyon van miről (de egy szép évvégi meglepetés most hétvégén várható, és ha a vírus nem szól közbe, ígérem, megírom jövő héten). Közben pár éve Veszprémben tanítok hajópincéreknek boros ismereteket, alapszintű sommelier-képzés keretein belül. Kisebb 6-8 fős csapatokról van szó (ami tehát még a coviddal is összeegyeztethető), a csapat körében többnyire mérsékelt fogalmakkal a borok kapcsán, kb. 18 órás képzésben (3 vagy 6 alkalom). A szükséges oktatási segédanyagot persze igyekszem úgy összeállítani, hogy a legfontosabb szőlőfajták, termőhelyek és stílusok megmutatkozzanak a pohárban, lehetőleg olyan formában, hogy az érthető, egyértelmű legyen. A múlt szombati utolsó óra végeztével azokat a maradékokat, amiket a hallgatóság nem kapott a hóna alá, hazahoztam én Pestre és kicsit ismerkedtünk a nappaliban a töredékes tananyaggal (holnap vizsga):

Rengeteg jegyzet szunnyad a füzetemben, ami csak arra vár, hogy kiszabaduljon. Igyekszem mindenhonnan, mindenkiről, régi és új pincékről is hírt adni, amennyire időm engedi a készülő friss kiadás, a rendezvények és sokminden közepette. Szüntelenül kutatom továbbra is a meggyőző minőséget a hegyaljai pincék méylén (is). Ma a tehetséges és fiatal Varkoly Ádámról lesz szó, aki dicséretesen egyre inkább a hajdani mulató épülete alatti családi borászatra, az Árpád-hegyre összpontosít Szerencsen. Jó látni, hogy hozzá megérkezve mindig azonnal érezni, hogy tudja mit csinál: legutóbb, 2015 körül egy fél napos, nagyon tanulságos dűlőbejáráson találtam magam Tarcal és Mád között, most pedig egy spontán, de magabiztos pincebejárásra és kóstolóba kapcsolódtunk be Ádámnál. Lássuk mi történt náluk 5 év alatt:

Pár hete volt egy írás itt arról, mennyire fel van adva a lecke mostanság Hegyalján, ha az ember kulináris kalandozásba kezdene (vagy csak szimplán megéhezne napi három pince savai után). Nagyban adódik ez abból is, hogy a borvidék centrumában, Mádon sajnos több fontos bisztró is bezárt, melyek bizony vastagon színesítették a felhozatalt. Ám szerencsére új is van a nap alatt: a Szarkaláb Bisztró a COVID első hulláma idején nyitotta meg kapuit a Magyar utca tetején és Szarka Dénes, illetve felesége Enikő azóta is lankadatlan mosollyal, kedvességgel várják a vendégeket a hangulatos, családias, bensőséges egységbe. Szemközt az Úrágya és Urbán parcelláiban gyönyörködhet a szem. Dénes vendéglátós tapasztalata mellett nyáron kinn az udvaron, télen néhány asztal erejéig a belső térben tudják leültetni a vendégeket: egyszerű, de frappánsan tálalt fogásokkal, helyi alapanyagokkal és persze a mindenkori saját borokkal teljessé téve az élményt. Utóbbiakat most külön posztban mutatjuk be.

Hercegkúton régen kóstoltam, itt volt már az ideje és augusztus 20-án összefutottam egy pesti rendezvényen Naár Ferenccel és sógorával Stumpf Balázzsal, akik ezt jól a szememre is hányták. Igazuk van, mert Hercegkúton a borvidék délebbi részeihez képest talán kevésbé látványosan zajlik a közösségi szerveződés, mégis újra és újra rácsodálkozom, hogy a sváboknál a közösség mégis mennyire szépen tud működni: a férfiak összeverődnek és együtt kaszálják le a pincesoron a füvet, épp a múlt hétvégén Boros Kőporos néven közösen települtek ki, van két rendezett és gyönyörű pincesoruk: egyik a Kőporos, másik a Gomboshegyi és, ha az ember a Gomboshegyről szétnéz, akkor a Zemplén alatt, a Király-heggyel szemközt olyan meredek kitettségeket lát, amik bár sosem voltak a legfelkapottabbak közt jegyezve, de miért ne lehetne egyszer azokban is Határi vagy Budaházy szintű potenciál…?

Ritkán van mostanában poszt, de akkor legalább hosszú... Tokaji Március ugyan idén az ismert okoból elmaradt, de az Intercontinentalban ebben az esztendőben is tokaji pezsgővel ment a koccintás augusztus 20 alkalmából. A háttérben a tűzijáték ugyancsak elmaradt 2020-ban, a felhozatal is igen sokféle volt (kicsi, alig ismert pincétől a közkedvelt slágerekig), de ha már arra volt dolgom hivatalból végigszondáztam néhány pincét (közben archív árveréses tokajiakból tartottam egy pop up kóstolót, arról külön poszt lesz a héten). De akadt számomra is kellemes meglepetés, eddig ismeretlen gyöngyszem. Jöjjenek is a jegyzetek:

Újabb realtime nyáresti poszt. Természetesen gyöngyöző, és tisztán muskotály, és félszáraz, ami mondjuk nem feltétlen zsánerem bubis borokban, de alapvetően működik ez az előbbi képlet. Virágos, szappanos, parfümös, löszösen púderes muskotályosság orrban. Szép gyöngyözés a pohárban, és ez aztán ízben is kifejező. - Frissítő bubik, elég vastag cukor fedi be az ízt és teszi nagyon kerekded borrá. Jól esne némi finesz és sav, így egy kissé populáris, nőies és behízelgő az összhatás, de tetszik, hogy tiszta, fajtajelleges és igazi vidám, közérthető tétel az ilyen augusztusi estékre, amikor csakúgy innánk valami hideget... 

Várhelyiékről mindig elhangzik, hogy elsőként nyitottak borboltot a borvidék fővárosában, Tokajban. Évtizedek óta foglalkoznak családi vendéglátással, évente ezernyi borszerető ember találkozik az általuk kínált hegyaljai minőséggel a világ legkülönfélébb pontjairól érkezve. Hímesudvar Tokaj ősi megnevezése volt, ahogy Anonymous Gestajában is olvashatjuk. Az jut eszembe erről, mennyire jó látni, hogy bár életben maradni tudjuk, sosem könnyű….mégis vannak állandósuló értékek a borvidéken, akik kis birtokméret (3 ha) is képesek életben maradni, megújulni és minőséget alkotni (trükközések és petpalackozás nélkül). Azt gondolom, ez a tény önmagában többet mond ezer okfejtő cikknél és szócséplésnél: a Hímesudvar 1992 óta a bizonyíték a realitásra, melyről az a sokszáz kisebb és középvallalkozás csak álmodik, amikor úgy dönt, vesz pár hektár szőlőt és onnan olyan borokat fog készíteni, amilyenben örömét leli, helyben eladja kedves vendégeinek (megfeszülős nagykereskedői izmozások nélkül). A kihívásokról, nehézségekről, démonokról persze Várhelyi Péter is tudna órákat mesélni az elmúlt közel 30 évből; én most azt tudom megerősíteni, mennyire fontos végvára volt Hegyaljának és a megújulásnak ez a birtok első remek aszúival, majd löszös száraz furmintjaival. S hogy milyenek 2020-ban kapható boraik…?

A karantén-kóstolásaink friss epizódja igen szép meglepetésekkel szolgált. Az előző felvonásban tárgyalt Homonna Édes Hármas 2013 elvérzett, de most látni fogjuk, hogy még a helytelen tárolás közepette is van esélye egy palacknak a túlélésre, hovatovább a dugó alatt micsoda palackvariancia fordulhat elő (pláne mostoha körülmények közt). Abaújszántóról egy kevéssé közismert, fiatal pincének a kiváló borai is bemutatásra kerülnek, de pár régebbi évjáratból is kaptunk meglepetéseket. Ezúttal pedig csillagokban sem szűkölködtünk. Köszönjük a borászoknak a felajánlott palackokat a szokásos többnapos ismerkedéshez (konklúziók édesborok terén a poszt végén):

Van még borászat Hegyalján, aminek a létezéséről én is alig-alig tudok. Ahogy az persze elő is van írva, én is otthoni üzemmódra álltam át itt Pesten minden lehetséges téren. Hetente max egyszer mozdulok ki, akkor viszont a munkám és hivatásom a Tokaji borvidékre visz. Hogy ez ne csak az én megélhetésemről szóljon, úgy voltam vele március végétől, hogy támogassuk egymást a nehéz időkben: ha Hegyaljára kell mennem, segítek a borászoknak a pesti kiszállításban (térítésmentesen). Soha nem volt még ekkora szükségük ugyanis arra, hogy online rendeljenek tőlük. Rengeteg pince a helyi eladásból él, ami egy hónapja pár nap alatt teljesen befagyott. Így akinek volt már része tokaji pincetúrán, azok azért, akinek nem volt még azok azért álljanak oda kedvenc pincéjük mellé; ki-ki a saját favoritjait támogassa rendeléssel, mert csak így tudnak majd életben maradni! Könyveket vittem tehát Tokajba, és borokkal, címekkel tértem vissza a fővárosba, de hazafelé jövet beugrottam Szerencsre, a Budányi-fivérekhez, hisz ahogy az elején is utaltam rá, eddig kiestek a látómezőmből.

Egy borrajongó történész nyilvánvalóan sajátos látásmóddal közelít a borkészítéshez. S noha a Vayi Borászat nem tartozott soha a legtöbbet idézett hegyaljai pincészetek közé, jó történész módjára mégis hű tudott maradni az elveihez húsz év után is az az Ungváry Krisztián, aki 1997 óta készít borokat, természetesen a történelmi Tokaji borvidéken. A liszkai Vayi-dűlőben (a Meszes alatt keressük a dűlőtérképeken, van ahol külön nem is szerepel) található máig a 2,5 hektáros birtok, 100 éves tőkékkel; míg a pince Erdőbénye főutcáján egy patinás épületben kapott helyet. Ahogy említettem, ritkán botlik bele az ember Vayi borba, pedig érdemes: TokajDry, TokajSweet, tokaji aszú, de még Pinot noir is akad a sorban. Öt év kihagyás után, most a szobafogság ideje alatt le is teszteltem a Vayi borokat elejétől a végéig… Vannak még borászok, akik teljesen szerelemből csinálnak borokat Tokaj-Hegyalján: