A közelgő hűvösebb napokkal talán a desszertborokra is jobban rászomjazhatunk.
Eleinte muskotályos hízelgés az egész. Percek múlva, amikor fölszáll ez a köd, kitisztul az egész és előbújnak szépen a bor igazi erényei: csupa érett, dzsemes kajszi jelenik meg, a létező legmegnyerőbb, legfinomabb, szinte tapintható hitelességgel. Ízben aztán elmarad az illat okozta sokk. Jók a savak, magas a cukor, de az alkohollal, meg egymással sem tudnak igazán összekapcsolódni szépen. Közepes hossz, sok szép gyümölcs, profi kivitelezés (ezeknek szól a csillag is), de végül valahogy az egész nem mutat igazán (elvárt) nagy dolgokat… A pince erőssége érzésem szerint továbbra is az aszú- (és szamorodni) készítés.

Fontos formálódáson esett/esik át a Bormustra, ami azért különösen fontos, mert nem nagyon van borverseny idehaza, mely a csillogó matricák mellé igazán komoly presztízst is nyújtana. Továbbra is ígéretesnek érzem ezt a nemzetközi irányt, mellyel nem csak az idehozott külföldi szakértők segíthetnek népszerűsíteni borainkat (blogjukban és más egyéb felületeken), de felénk is egy olyan tükröt tartanak, melyből idén is rengeteget tanulhatunk (ez persze már rajtunk áll, hogy ezt be tudjuk-e fogadni). Ahogy pedig a köszöntőben Jásdi István is fogalmazott: ha tükörbe nézve nem szép a képünk, akkor nem a tükröt kell összetörni. Mert ha megmarad az elmúlt két esztendő fejlődése, akkor valóban lesz esély rá, hogy a Pannon Bormustra több legyen más hazai borversenyeknél.

Intenzív, mély szín, mely messze nem tükrösen kristályos, inkább opálosba hajlik már. Persze nem kell az ilyesmitől Dunának menni, a címke is tanúsítja, hogy egy teljes egészében kézműves hagyományos elven készülő bor: kézi csömöszölés, nyitott kádas erjesztés majd préselés nélküli fahordókba színelés, végül 15 hónap után, szűrés nélkül palackozás (2830 palack). Elsőre elég tartózkodó, sőt szigorú, szúrós illat. Ám a szellőzés kifejezetten előnyére válik, fiatal még: lassan-lassan bújnak csak elő Eger buja gyümölcsei: cseresznyével, kompóttal és határozott, kissé szemcsés földességgel. Kemény karakterű bor, nem az a könnyed, közérthető innivaló, de nem is bárdolatlan vagy durva. Kicsit inkább elvont, mégis pont ezért izgalmas. Előző évjárata is sűrű volt és árához képest meglepően masszív és hömpölygő testű. Etekintetben ő sem marad el sokban. Sajátos élmény ez a bor. Néha ilyen is kell.

Meglepett ez a szépen érett bor (pedig kb. harmadszorra kóstolom). Azt hiszem, épp a csúcsa tájékán sikerült megbontani egy időre magára hagyott butellát belőle. Koros, de mégsem túl idős még (fiatalon egész más volt, frissebb, finom gyöngyökkel, zabolátlanabb savakkal a pohárban). Színben már aranyló jelleg, illatban is meglett barackos, aszalt, túlérett trópusi gyümölcsök és az engem érett furmintokra/hársakra emlékeztető visszafogott kukorica.  Meg nem mondanám ezek alapján, hogy egri bor (sőt a családi ebédkor volt akinek egyértelműen furmint-élmények ugrottak be a bortól, s attól tartok, én is hamarabb tippeltem volna száraz tokajira a szép, gazdag illat, palackbuké alapján). Ízben gömbölyded, kellően testes fehérbor, még épp elegendő savval. A hegyalját idéző barack és kukorica ismét fölbukkan benne, egyensúlya teljében van, szép kesernyével a lecsengésben. Fa nem zavar be. Minden ízében remek, markáns fehérbor. Igazi élményt nyújt (citromos-tejfölös, sült tengeri hal mellett nagyszerűen működött közre). (7+)

Szeretem Sauskáékat, ők pedig szerették 2007-et, s annak borait (még jobban bíznak bennük, mint a szenzációs 2006-osokban). Színe mély, átlátszatlan cseresznyés. Illata eleinte zárkózott, lassan mélyülő tejszínes, klasszikus, villányias felhangok, mediterrán hangulat, gyümölcsökkel, a másik oldalon némi finom kis hordófűszer. Ez ízben is fölbukkan vaniliás jegyek képében. Szűretlen, derítetlen, elegáns vörösbor, érezhetően magas extrakttartalom, főtt gyümölcsösség enyhe fülledtsége (szilva és más csonthéjasok), de mégis annak ellenére, hogy 7-es borról beszélünk, savai és tanninjai határozott, délceg tartást adnak a meglepően feszes érzetű bornak. Emellett persze eléggé öblös és gyümölcsösen zamatos is, kitartó ízzel. Tetszetős, közérthető, délies hangszerelés, profi munka. A 15-ös alkohol néha kicsit ugyan befűt a toroknak, de nem zavaró ez még. Masszív, de egyben okos, szép és fiatal is, úgyhogy könnyű beleszeretni. (Mintha a 2006-ost picivel többre értékeltem volna kiegyensúlyozottsága miatt, két és fél éve...vagy tán csak én lettem szőrösebb szívű.) Akárhogy is van a prímszámos Sauskák közt nekem a 11-es titkos kedvencem. A 13-as ártatlan, naiv gyümölcsösségét is tudtam értékelni, pláne a 7-esek magaslatait, de ezt az arany középutas villányit bármikor szívesen iszom. S talán nem nagy szám, de nekem a legkerekebb szám tőlük a 11. (7)

Szép sötét rubin szín a borászat első, nem 100 % portugieserében (+KFR+CS). Illatban a portugieser fiatalos, pörkölt kávés aromáit lehet fölismerni azonnal (vakon biztos annak mondanám). Mellette kompótos, meggyes, cseresznyés illatok, talán szilva... Sima felszínű, egyszerű, de mégis gömbölyded, gördülékeny vörösbor. Nem az a fajta, amin elmerengünk órák hosszat, meg szálazgatjuk napestig a rétegeit, de világos, hogy nem is olyannak készült. Finom, délies tanninok és visszafogott savak, jóleső, vidám gyümölcsök, közepesnél rövidebb íz. Őt tényleg csak inni kell. Nem szeretem ezt a klisészerű kifejezést, de talán az ilyet szokás beszélgetős bornak hívni (?), vagy csak rezignáltan kortyolgatni belőle párat egy nehéz nap legvégén.

Négy fehér fajta: hárslevelű, olaszrizling, tramini, sauvignon házasítása. Elvileg az előbbi túlsúlyával, ám ez kevéssé hangsúlyos a borban. Jó savak, szép arányok, de talán ezúttal szintén kár volt a kutyát és a fát, mint nevet is bevonni a történetbe. Egyszerű, korrekt bor, de semmi több, és az alap vörös, 2007-es még mindig az igazi. A második vörös testvéréhez képest egy kicsivel többet kapunk, de nem sokkal. Kellemes savak és zamatok, de a St. Andreás báj kicsit hiányzik belőle.

Lőrincz Györggyel kapcsolatban bizony számtalanszor bizonyságot nyert már, hogy rendkívüli érzékenységgel közelít nem csak hivatásához, hanem mindenhez, amihez hozzányúl. Egy igazi kis gyertyaláng az egri borvidék éjszakájában. Egyszerre modern és hagyományszerető, egyszerre tudatos és természetes, egyszerre kedves és erőteljes, határozott. Mi 2005-ös Ferenchegy Chardonnay-ját szerettük meg legelőször...de talán nem hazudnék, nem is túloznék, ha azt mondanám, hogy ez az érzékenység jelen van minden egyes borában. A címkék, a fantázianevek minden laikust levesznek a lábukról (még akkor is, ha néha kicsit erőltettek, néha már kicsit túloznak, de A kutyafáját....Kedvesek is, Boldogságosak is). Ami pedig a borokat illeti, minden borkedvelőt meggyőznek arról, hogy a St. Andrea a szakértelmet és a már említett érzékenységet képes felszínre juttatni a borokon keresztül is. Létezhet igényesség, kiegyensúlyozottság nagy tételben is. A terroir szeretete, a természet felé közölt áhitat, az Istenhit, az alázat és szerénység a többi ember, kolléga, érdeklődő felé mind-mind integrálódott koncepciójukban, mellyel néhány év alatt a legnagyobbak között értek révbe. Majd 2009-ben sokak örömére végre az év borásza címet is ők kapták meg.

Mészáros Pál és fia, Péter a csöndben, háttérben meghúzódó szekszárdi tehetségek táborát erősítik. Nem akarnak túlharsogni senkit, miért is tennék? Nem kapcsolódnak be a nagy nevek harcába, nem szeretnének divatoknak megfelelni, egyszerűen csak teszik a dolgukat, szimpatikus szerénységgel csinálják, amihez a legjobban értenek. Ezek pedig a szép, fajtajelleges és eltéveszthetetlenül szekszárdias borok, melyek a megfelelő úton járnak, a jó cél irányába, legyen szó akár egyszerű kadarkáról, akár csúcsvörösről... - Érdemes végigzongorázni mindet. Bizonyára sokat fogunk még hallani róluk.

2008-ban az év borásza Konyári János lett. Valóban rengeteg érdemet tudhat magáénak utóbbi 20 évnyi borászati munkásságának révén. Többek közt a barrikhordó hazai elterjesztésében is kulcsszerepet játszott, ami vörösboraiban is igen szép árnyalt formában tettenérhető; de a ’90-es évek elején, önálló, családi kézből kikerülő palackos borai is újdonságszámba mentek még, nem beszélve dél-balatoni, nagy tesű vörösborairól, melyekre manapság már nem legyintenek úgy a nagy(ra értékelt) villányi, szekszárdi, de esetenként a külföldi kollégák sem. Bejárta az egész borvilágot nyomdokain járó fia, Dániel, akiről általában mindenütt csak annyit említenek meg, hogy a barrikhordós érlelésből írta szakdolgozatát, de begyűjtött már jónéhány külföldi tapasztalatot is. Bizonyára tisztában van a külföldi borászati trendekkel, melyekkel egyelőre nem nagyon tudunk még lépést tartani, mégis a tapasztalatok hazahozása, itteni értelmezése elengedhetetlen a fejlődéshez, a kemény, hosszú távú borászati fejlesztési munkák „megtermékenyítéséhez”.

Nézzük, mely borokkal érdemelte ki a (kissé megtépázott presztizsű, de mégis) legnagyobb elsimertségű hazai borászati elismerést.