Sosem találkoztam még Polgár Zoltánnal. De még képen sem láttam, ami azért az internet világában igencsak furcsa. Hiszen mégiscsak a villányi ősbirtokok, nagy öregek egyike. Év borásza is volt, sőt egy másik érámban árultam is a borát. Mit jelentsen akkor ez? – Annyit biztosan, hogy Polgár Zoltán kerüli a felhajtást, nem az a borceleb alkat és ez nekem per pillanat inkább szimpatikus egy olyan korban, amikor egy új borászgeneráció több képviselője kezd átmenni facebook-hősbe: ha épp beborul/kisüt a nap/lemegy a nap a pincénél, muszáj leglább egy instagramos szelfimontázst közölnie.

A klasszikus 10 euró alatti édes tokaji. Fiatalos, botritisztől mentesebb, tiszta tropikális illat, propolisszal, mézes teával, birssel, körtekompóttal. Ízre inkább édes, de hosszú. A cukor elég tekintélyes, közben húsos, nektáros édes bor. Ananász, mangó, érett gyümölcsösségben tobzódik.  Nem kimondottan komplex, lehetne kifejezőbb a sav is, a citrusosság is, de így is elmondja a lényeget nagy vonalakban Tokajról. 

Izraeli cuvée dél-európai fajtákkal. Biztos, hogy nagyon meleg helyről, érett alapanyagból készült. Intenzív illat, édes és érett sötét húsú gyümölcsökkel. Szilva, meggy, szeder. Vastag, telt, testes bor. Nagyon jó, bársonyos tannin. Hosszú íz, szép hordó. A Shiraz teltsége és a Sangiovese friss savai is benne vannak. Sok gyümölcsöt ad bele a shiraz. Édeskés tónusokkal.

Ungváry Krisztián talán sosem tartozott a reflektorfényt vonzó, sem a reflektorfényre repülő borászok közé. Néhány évvel ezelőtt többet láthattuk, kóstolhattuk borait, de limitált mennyiségük okán sem lehetett könnyedén összeismerkedni velük. Pár éve aztán arculatváltás állt be a címkék dizájnjában. A karddal átszúrt körte helyett metszetek állatai vették át a főszerepet rajtuk. A végső Vayi-paletta mára örömtelien letisztult lett: muskotály, egy 100 éves névre keresztelt száraz bor, édes cuvée és egy denevér mögé rejtett pinot noir is egyre gyakrabban színezi a sort. Az aszúról később még lesz szó. Egy történésszel kóstolni, aki ráadásul bort is készít, amellett, hogy nyilván komoly külföldi referenciák adják borízlésének alapjait is, mindenképp egyedi világba enged betekintést. Egyben jelzi számunkra, micsoda mélységei vannak Hegyaljának, ha egész más profilú emberek is ilyen mélyen alámerülnek benne. Ráadásul a hírhedt Olaszliszka bugyrait gyakorta érintve.

Az első évjárat volt, melyből kimaradt a hajdani borász, Áts Károly vezetékneve. Számomra máig érthetetlen az elővigyázatlan vakmerőség egy angol tulajdonú pincétől, hogy a borászáról nevez el egy márkát. Kicsit visszafelé sült el az amúgy példás sikerű márkaépítés. Az arculat és a brand persze jellegében nem sokat változik: követi a jól bevált recepteket (három helyi fajta, szinte nulla hordó, frissesség, örömbor, megfizethető áron, gyorsan).
Gyümölcsös illat, egy pofonegyszerű, bonyolításmentes late harvest buké. Ízre kellően komplex és telt, életteli, van benne némi krémesség és tartalom is. Egyensúlya is épp rendben van, bár azért a cukor irányába hajlik kissé az évjárat. Most is hozza az elvárható erényeket, bonyolítások nélkül.

Ha valakinek az édes tokajiról csak aránytalanul drága borok és csakis az ünnepi alkalmak jutnak eszébe. Íme egy remek cáfolat. Abszolút hársas jegyek: mézes tea, érett, lédús gyümölcsök. Gazdag édes bor. Sok cukor, a meleg évjáratra jellemzően nagyon, de nagyon kevés sav emeli ki némileg az édességet.

Mád egy kissé elfeledett ősbirtoka a hőskorszakból a Classic, mely klasszikusan szintén azok közé a pincék közé tartozik, akik a magyar piaci harcok megvívása helyett a külföldi kapcsolataikra bízták magukat. Nem is bánták meg. A három tulajdonos közül kettő német, a harmadik magyar. Ő pécsi, komolyzenével foglalkozik, s a rendszerváltás után tért csak vissza Magyarországra. Pécs környéki kísérletek után úgy döntött, hogy a klasszikus zenéhez egy klasszikus borvidék passzol igazán, így Tokaj környékén kezdett önálló birtokot építeni. Aztán 93-94-ben a bátyja is bekapcsolódott a területek felkutatásába, így végül 7 hektárra tettek szert az első osztályú Királyban és a Betsekben, 0,7 hektárra a Juharosban (besorolatlan terület, Szarka Dénesnek készülnek innen izgalmas borai). A hozam 30-35 mázsa/ha körül mozog. A birtok az édesorientáltságú pincék közé sorolandó. Néhány éve kevés száraz bor mellett alapvetően a cuvée-ben és az aszúban próbálnak minden évben domborítani.  Aszúból évente két féle készül, melyek 3, 5 vagy 6 puttonyosok, illetve aszúesszenciák lettek.

Még egy régóta tervezett látogatást sikerült leszerveznem Mádra a plusz egy hegyaljai napomon. Szarka Dénes fontos szepelője a mádi közösségnek. Egyre több szerepet vállal. Amellett, hogy ő készíti a Pelle borokat, a Gusteau Kulináris Élményműhely üzletvezetője és persze saját borokat is készít néhány éve a fiatal borász, méghozzá igen jó érzékkel, amint látni is fogjuk. A feltörekvő mádi tehetségek fontos képviselője, ami nem kis szó, hiszen Mádon talán a legnagyobb az egy négyzetkilométerre jutó jegyzett borászok száma Hegyalján. Amellett, hogy elkészítette 2009 legjobb aszúját (bezsebelve a Pannon Bormusta Champion díját) nagyon tiszta és világos szemlétettel közelít a borkészíteshez; azzal a szélesebb látókörrel, nyitottsággal, ami szerencsére az egész borvidéken kezd terjedni a fiatal tehetségek körében. A beépült újabb és újabb élmények, tapasztalatok, az évjáratok kihívásai mind-mind meglátszanak borainak magabiztos stílusán, egyfajta izgalmas fejlődést, csiszolódást mutatva (márkában, arculatban úgyszintén). A kiemelt termőhely a Juharos.
A kalauzban is leírtam: a környék egyik legígéretesebb tálentuma a borász, akire oda kell figyelni.

Hónapokkal ezelőtt már kóstoltam. Barnásodik a széle, de máskülönben a kor nem hagyott még rajta mély nyomokat. Illatában szárazra aszalt szilva, tarpai szilvalekvár (az a vághatóan sűrű, kemény típus), mellette szedresen sötét színek, bőr. Ízre hosszú, nagytestű, meleg, délies jelenség. Erősíti bennem az érzést, hogy sok forró évjárat közt a mérsékeltebb 2008-as üdítően hat. Ízben is sok a szilva, mellette jó minőségű tanninokkal. Mélységgel, vadsággal, harapós tüzességgel. Délies jellege, alkoholja kivehető, de nem lesz darabos vagy nehézkes. Szép formában van még most is.

A Lőrincz György érzékeny szakmai hozzáállásával jópár éve csúcsra járatott St Andrea pincészet egyike a hazai borászatok sikersztorijainak. Borász, befektető(k), marketing- és kereskedői munka hasonló szintű és eredményű kooperációja extrém ritkaság számba megy idehaza. A csúcsra hágás óta sok esztendő telt el. Az arculat, a szortiment szerteágazódása egyértelműen sokat, de meglátásom szerint a borok stílusa is számottevően változott az elmúlt pár évben. A fa mindenképp háttérbe vonult, ami csakis pozitívum lehet. Voltak borok, melyek mára kikoptak, és az ember szíve vérzik miattuk (a teljesség legkisebb igénye nélkül: a 2005-ös Ferenchegy Chardonnay mérföldkő volt például számunkra, de a 6-os Ferenchegy Pinot a mai napig képes megvillantani, hogy az igazán összetett magyar Pinot a megfelelő termőhelyen képes szárnyalni; s hasonlók mondhatók el a Magyalosokról is). De eközben üdvösnek mondható a letisztulás folyamata is. Eger ugyan burgundiai behatású borrégió, ahol Tokajhoz hasonlóan a sokszínű dűlőknek megvannak a maguk fontos üzenetei. De talán nincs szükség Egerben sem egy birtokról 8 féle (bonyolult fantázianévvel ellátott) dűlős fajtaborra (noha a dűlőfaggatásnál izgalmasabb dolog aligha létezik a borok világában). Persze azt sem lehet állítani, hogy Eger kizárólag a sokfajtás cuvée-k hazája lenne…fajtaborokra is ugyanúgy szükség van, csak ez a kép meg aztán végképp nem tisztult még le Egerben (nemhogy a bikavér vagy akár az egri csillag stílusa).