Dagadtos kolléga noha az írástól rég visszavonult, de akik olyan vének mint én, azok biztos emlékeznek, nagyszerű írásaira az ősalkeszen. - Sokunk számára számtalan új perspektívát nyitottak meg a borok tágabb univerzumai felé. Köztudomású, hogy időnként saját gyűjteményéből és kedves ismerősei által máig gyakorta raknak össze klubkóstolókat egy elhagyott, félhomályos pesti helyiség mélyén, méghozzá igazán különleges csemegékből, a világ távoli borvidékeiből és olykor-olykor magyar ritkaságokból válogatva. Az élmény mindig különleges, s a kóstolás pedig többnyire vakon megy. Ha jól emlékszem, tavaly édesek szerepeltek egy hasonló roncsderbin, és akkor nem volt meglepő, hogy Tokaj szépen leiskolázgatta a mezőnyt, de hogy ilyesmi szárazban is előfordulhatna....(arról ma már csak álmodni merünk).

Vannak borsorok melyekhez nagy ívű felvezetés nem szükséges. Ha pedig riesling sorról van szó, kár elaprózni. Tar Ferinél ismét katartikus ívet sikerült húzni a műfajon belül. Ezúttal Rüdesheim egyik legnagyobb becsben tartott termőhelyéről, a Berg Schlossberg vára alóli meredek, 60 %-os lejtőjű rieslingjeiből kóstoltuk meg több évjáratból. A kvarcit és pala alapkőzetű terület mindössze másfél hektár, három borászat készít róla borokat, jellemzően jóval 50 év feletti korú tőkékről. Papírforma szerint a VDP-tag Leitz a nagyobb név (némileg behízelgőbb, femininebb, parfümösebb borokkal), Georg Breuer inkább újító titán (fickósabb, csontosabb szerkezettel). Őket kóstoltuk most össze meg vissza, egy-két igazi kuriózummal a sor végén (megéri tehát a végéig görgetni). Papírforma szerint a páros évek a hűvösebbek (közülük 2014, ami kemelkedik), míg a páratlanok melegebbek, közülük pedig 2015-öt tartják a riesling-rajongók igen nagyra. Nézzük, mi igaz mindebből, s a két nagy név közül melyik teljesített most a jobban a végére...:

Köztudott, hogy ha Pesten járok, és megtehetem, akkor Tar Ferinél, a Carpe Diem borbárba örömmel térek be, kiváltképp, ha valami izgi tematikus este van. Jó érzés tudni, hogy ez a hely immár három esztendeje nyújt teret azok számára, akik eddig megszerzett boros tapasztalataikat elmélyítenék olyan egyedi szelekció és borsorok mentén, melyet egy szakavatott személy válogatott össze immár hét évnyi finewines praktizálásból merítve. Isten éltesse Feri és Li borszentélyét. Számomra egyértelműen kultikus és hiánypótló pontja, jelensége a magyar borkultúrának. A helyzet az, hogy lassan szinte minden egyes kóstolójukban érzem az Év Borélménye faktort (különösen, ha rieslingekről van szó), de alighanem ez a szülinapi sor igazán túlszárnyal bármit... Egy valamivel lettem volna talán boldogabb: ha mondjuk láthattam volna a sorbban egy olyan magyar (száraz) bort, ami képes lett volna megugrani ezt a magas lécet, de alighanem érthető a hazaiak távolmaradása ebből a masszív mezőnyből:

A bor egyik legjobb barátja a sajt, szokás mondani. Tóth Tamás Antal pár éve leköltözött Hegyaljára párjával, Krisztával együtt. Sokakkal megesett persze már az, hogy Tokaj hívószavának nem tudta ellenállni. A média világából érkező Tamás azonban sajátos érzékenységgel közelít a hazai gasztronómiához is: ehhez a kóstolóhoz például ő sütötte az áfonyás kenyeret (és nem adja a fel ambícióit helyi pékség vonatkozásában sem), közben pedig szépen csendben sajtboltot üzemeltet Pesten, Zsendice néven a Hold utcában. De a mai történet onnan indul, hogy a tokaji borászok provokációján felbuzdulva a Kakas-dűlőben Tamás rendezett egy sajt-bor kóstolót, ahova meghívta a környék megbecsült borászain túl Ficsor Árpádot Dunaharasztiból és Buzás Attila Sándort, vagyis az Őrségi Ínyesmestert, hogy meséljenek és persze tehén és kecskesajtokkal kóstolhassuk össze a tokajiakat mindenféle kategóriában. S hogy mi illik a furminthoz ha pezsgő, ha csendes, ha édes. Leírjuk szépen sorban:

Stílusról persze sokat lehet/kell vitatkozni, az elmúlt évek kóstolásai alapján viszont egy dologban egyre biztosabb vagyok: a kortárs tokaji színtéren Bodóék készítik a legszebben érlelhető száraz tokaji borokat. Tán még Homonna Attila borait tenném melléjük. Persze erről is lehet/kell vitatkozni megfelelő körökben, de száraz tokajiakkal kapcsolatban (és különösen árazásuk alapján) nekem a legnagyobb feladvány az érlelhetőség kérdésköre. A legnagyobbaknál is rendre csalódnom kell ezen a téren, a furmint eleve hajlamos (pláne, ha fenolosabb a kelleténél) elindulni egy viaszos, kesernyés, zavaró irányba, amiből gyorsan fogyatkoznak a gyümölcsök, miközben felerősödnek a tercier illatok és ízek, nem sok élvezhető ízjegyet hagyva a borban (melyet sok éve drága pénzért vettünk meg). Nos ez az, amiben a Bott Pince messze kiemelkedik a borvidéki átlagból.

Két-három borásznál többet aligha tudnék mondani, aki tényleg igazán mély helyi és geológiai ismeretek mentén tudna mesélni Tokaj-Hegyalja termőhelyeinek gazdag kőzettanáról. Árvay János közülük az egyik, noha eddig csak rendezvényeken volt szerencsém összefutni vele, most végre eljött a napja, hogy személyesen is tudjunk beszélgetni. A *Disznókő hőskorszaka után Sauska Krisztiánnal kezdtek birtokot építeni a 90-es években, aztán 2007 körül szétválással ért véget. Azóta töretlenül Rátkára, a családi pincére helyeződik a hangsúly, immár Szabolcs fiával és Angelika lányával vállvetve. Ilyen tudású emberrel mindig élmény kóstolni.

Berecz Stephanie-nál februárban már kóstolgattam tartályból ezt-azt. Elég valószínű, hogy a borvidék talán legszebb, legelegánsabb (természetes) savait lehet majd kóstolni tőle 2018-ból. A Bűbájos Hétvége vasárnap délutánján nála zártam ezt a remek pár napot. Életemben először hallottam franciául beszélni Stephanie-t, jó volt látni, hogy az Ízműhely teraszán zajlik az élet már áprilisban és erre nem csak a magyar közönség fogékony. Aztán a pincében is megszondáztunk pár készülő tételt.

Íme a tapasztalatok:

A Tarcali Bűbájos Hétvégén idén vettem részt először. Felejthetetlen két napot tölthettem egyik kedvenc hegyaljai településemen: gyönyörű fekvés a Tokaji-hegy lábánál, vendégszerető borászok, akik szinte mind többgeneráció mentén kötődnek Tarcalhoz, de közben nyitottak a korszellemre is. Nincs is jobb települési imázs, mint a helyiek összefogása: legtöbbször nagyokat akarunk álmodni, megváltani egy csapásra az egész világot, pedig lehet, hogy apró, de szívből jövő rezdülésekkel messzebbre jutnánk, melytől hacsak pár napra is, de felpezsdül egy-egy település, sokszínű programokkal, koncertekkel, tábortűzzel, nevetéssel, boros sztorikkal, az időjárástól függetlenül... Ilyen kis dolgokból születhetnek szép és értékes hagyományok, melyeket megtanulhatnánk ápolni. Az biztos, hogy én jövőre is ott leszek. Dorogi István tavaly óta semmilyen szert nem használ a szőlőben. Évek óta nem jártam nála, most legalább erre is sor került Tarcalon, és bizony egy cseppet sem bántam meg....

Újra itt. A könyvbemutatók miatt kimaradt ugyan egy hét, de ez éppen azzal magyarázható, hogy most rengeteg dolog történik a TokajGuideTour19 miatt. A legutóbbi száraz TokajMagicen azonban egy igazán rendkívüli sort sikerült megkóstolnunk együtt. Homonna Attila a mádi, bodrogkeresztúri és tokaji-hegyi száraz referencia borok megjelenése közben elsőként villantotta meg, hogy lehet komoly száraz terroirbort készíteni északon is (2005/2006 tájékán). Az Erdőbénye és Olaszliszka közti Határi-dűlőben, a furmint fajtán keresztül megjelent egy olyan következetes, csiszolt, elegáns borstílus, ami a délebbi termőhelyekre kevéssé jellemző. Azóta a sikerek és a nemzetközi visszajelzések mind igazolták Attila borait. Mégis a legfontosabb érdeme az, hogy bár még a legnagyobbak is sokat változtak azóta az idővel, a Homonna Határik szinte minden évjáratban ugyanúgy viselik magukon a terroir, a fajta és a borász természetes, egyedi kézjegyeit. A kezdetektől napjainkig szinte minden évjáratot sikerült összegyűjteni erre a szép estére:

Mint ismeretes a mezőzombori pince a márciusban bemutatott új TokajKalauzban kapta meg birtokcsillagát. A sorban ötödikként. Ennek apropóján válogattam össze pár ritka kincset aszúik legjavából a múlt pénteki TokajMagicre. A Disznókő tényleg elősorban aszú szempontból fontos. A rendszerváltás utáni borvidéki átrendeződések egyik legnagyobb dilemmája (máig), hogy mi legyen Tokaj fő üzenete, mely borra helyeződjön a hangsúly. Hiába konszolidálódott ugyanis a történelmi kategória, az aszú új stílusa (részben a Disznókő borai nyomán) egy friss, élénkebb, gyümölcsösebb irányba, az ezredfordulóval hirtelen a száraz borokról kezdett szólni minden, ami kicsit átírta a történelmi képleteket. Mád egyértelműen a furmintot kezdte el komoly volumenben (mindenféle árszegmensben) építeni a piacon, s ezt a magatartást részben a jobb jövedelmezőség és a borfogyasztási trendek miatt is sokan követni kezdték (ezeknél a pincéknél az aszú megmaradt a nagy évek ritkaságának). Míg a rendszerváltó nagyborászatok következetesen haladtak tovább az eredeti, 25-30 éve kitűzött üzleti modelljük mentén: a fő termék számukra a legértékesebb tokaji brand, az aszú, a tradíció, az édesség. Ebből készítenek a legtöbbet, magas minőségben. Néhány éve az 1 kg aszúszem+1 liter alapbor szabály átalakult hegyközségi szavazás útján: ma 1 kg aszúszemből 2 L aszú, eszencia és fordítás készíthető, ami annak a piaci modellnek kedvez elsődlegesen mely jövőjét az aszúborra építi (Disznókő, Hétszőlő, Oremus stb).