Sok újdonságot nem árulok el az olvasóknak azzal, hogy a Carpe Diem az egyik legfontosabb boros törzshelyem volt az elmúlt néhány évben. Akkor is, ha nem sokat voltam épp Pesten, akkor is, ha nem feltétlen az én pénztárcámhoz lett szabva teljesen a szortiment, akkor is, ha Tokajjal foglalkozom, s arról írok az időm nagy részében. Ez a hely fontos volt. Itt lehetett megkóstolni olyan borokat, amelyekről többnyire a hazai borkedvelő csak angol nyelven olvashat vagy az instagramon láthat fotókat, megrendelheti távoli országokból, aztán vagy megérkezik egyben, vagy nem. De legalábbis rengeteg olyan bor jutott el a FineWines.hu-n és Ferin keresztül a poharainkba, amik idehaza elérhetetlenek. A múlt idő azért indokolt, mert a Capre Diem 2o2o-tól csendesebb üzemmódra vált, s novemberben be fog zárni. Addig is (fix nyitvatartás helyett) csak akkor nyit majd ki, ha tematikus események lesznek (többek közt oktatás is). Egy korszak lezárul, s ezt december 30-án egy méltó sorral, kellemes társasággal igyekezett búcsúztatni Tar Ferenc, tulajdonos.

Köztudott, hogy ha Pesten járok, és megtehetem, akkor Tar Ferinél, a Carpe Diem borbárba örömmel térek be, kiváltképp, ha valami izgi tematikus este van. Jó érzés tudni, hogy ez a hely immár három esztendeje nyújt teret azok számára, akik eddig megszerzett boros tapasztalataikat elmélyítenék olyan egyedi szelekció és borsorok mentén, melyet egy szakavatott személy válogatott össze immár hét évnyi finewines praktizálásból merítve. Isten éltesse Feri és Li borszentélyét. Számomra egyértelműen kultikus és hiánypótló pontja, jelensége a magyar borkultúrának. A helyzet az, hogy lassan szinte minden egyes kóstolójukban érzem az Év Borélménye faktort (különösen, ha rieslingekről van szó), de alighanem ez a szülinapi sor igazán túlszárnyal bármit... Egy valamivel lettem volna talán boldogabb: ha mondjuk láthattam volna a sorbban egy olyan magyar (száraz) bort, ami képes lett volna megugrani ezt a magas lécet, de alighanem érthető a hazaiak távolmaradása ebből a masszív mezőnyből:

Egyik kedvenc témám az ezredforduló környéki Tokaj villanásai különféle bortípusokban. Betiltják az avinálást 1991-ben és 1999-re az aszú minőségét minden tekintetben sikerült is kimaxolni (megjelennek a dűlős aszúk: Lapis, Kapi és a nagy formátumú eszenciák). Elindulhatott hát az aszú alatti műfajok definiálása. Többek közt ekkor jelent meg az a bor is, mely egyértelműen a száraz terroirborok felé irányította figyelmet (Királyudvar Úrágya 2000), de ekkor indult meg az alternatív édes borokkal is a gondolkodás: mindkét borkategória ugyanazt a célt szolgálta, sikeresnek lenni a piacon (ami láthatóan aszúval akkor még egyáltalán nem volt könnyű).

Ennek az édes álomnak a mentén két irány eszkalálódott: a hagyományos kategóriákkal való minőségi munka: Szamorodni (Disznókő, Oremus), majd a Főbor (Demeter Zoltán); illetve az ezekkel való engedélyezési nehézségek okán megjelent két freestyle irányzat, a késői szüret (Hétszőlő) és a cuvée, melyet Szepsy István saját pincéjében és a Királyudvarban (Ilona Cuvée) kezdett csiszolgatni.

Úgy látszik, ez most egy ilyen aszús trip, amin épp ülök, ismét Tokaj legösszetettebb, legsokfélébben megélt boráról fog szólni egy poszt. - Aki emlékszik még a 90-es évekre, tudja, mekkora ívet húzott akkor az aszú minősége 99-re. Aki emlékszik még a 2000-es évekre, az tudja, mekkorát szóltak az első Nagy Tokaji Szárazak. Emiatt kicsit akkor kevésbé figyeltünk talán az édesekre, a klasszikus tokajiakra, pedig volt ott egy pár évjárat, ami ékes példája annak, Tokaj mennyire nagyszerű minőségre képes például aszúban. Ilyen volt 2006 is.

Újra itt. A könyvbemutatók miatt kimaradt ugyan egy hét, de ez éppen azzal magyarázható, hogy most rengeteg dolog történik a TokajGuideTour19 miatt. A legutóbbi száraz TokajMagicen azonban egy igazán rendkívüli sort sikerült megkóstolnunk együtt. Homonna Attila a mádi, bodrogkeresztúri és tokaji-hegyi száraz referencia borok megjelenése közben elsőként villantotta meg, hogy lehet komoly száraz terroirbort készíteni északon is (2005/2006 tájékán). Az Erdőbénye és Olaszliszka közti Határi-dűlőben, a furmint fajtán keresztül megjelent egy olyan következetes, csiszolt, elegáns borstílus, ami a délebbi termőhelyekre kevéssé jellemző. Azóta a sikerek és a nemzetközi visszajelzések mind igazolták Attila borait. Mégis a legfontosabb érdeme az, hogy bár még a legnagyobbak is sokat változtak azóta az idővel, a Homonna Határik szinte minden évjáratban ugyanúgy viselik magukon a terroir, a fajta és a borász természetes, egyedi kézjegyeit. A kezdetektől napjainkig szinte minden évjáratot sikerült összegyűjteni erre a szép estére:

Matyisák Gábornál 2015-ben jártam először. Azon kevés tokaji pincék egyike, melynek létezéséről országos borverseny eredményei révén értesültem (ilyen is van). Lertam akkor is, hogy csendes, szerény figurája a tarcali közösségnek, lassan építgeti birtokát, de tele van szép tervekkel. S amellett, hogy hordókat és más szép kádár termékeket is készít, az eszencia készítésében, gyűjtésében találta meg az örömeit, céljait Hegyalján. Csak saját eszenciából 14 évjárata van, s ezek nagyrészt még elérhetőek nála (konvencionális alapborai egyértelműen alá vannak rendelve a legmagasabb minőségű aszúkülönlegességeknek). Szakmájából fakadóan talán nem lep meg senkit, hogy szereti hordóban érlelni borait, melyre pár extrém 99-es kísérletet mindjárt be is mutatunk. Eszencián belül pedig szűrt és szűretlen verziókat is kóstolhatunk nála, ha szerencsénk van:

A tarcali székhelyű *Királyudvarelsők közt kapta meg csillagát a TokajKalauz legelső kiadásában (2014). Az akkor már javában biodinamikus és javában Szepsy, de már javában Demeter Zoltán (és Noel Pinguet – Dom. Huet) nélkül működő borászat minden változás és zajos fordulat ellenére egyértelműen érdemelte ki ezt a kitüntetést. A hőskorszak mérföldkövei persze igen súlyosak: 1999-2007 között az egyik legkomolyabb borműhely működött a királyi udvarház megmentett, felújított falai közt, a borvidék legjobb, említett szakembereinek közreműködésével tehát nem meglepő az a csillag. Azok a borok tényleg grandiózus egyéniségek voltak, sajátos portfólió mentén elkészítve (Sec, Demi Sec, Ilona Cuvée, Lapis aszú). Persze a stílusváltozás nyomonkövetése sem egyszerű. A borok jelentős része, mostanra 90 %-ban külföldön kerül értékesítésre, az eleve kis palackszám (40-45 ezer/év) töredéke pedig a Terroir Clubon keresztül úgyszintén a csúcsgasztró porondján fogy el (zömében vélhetően ugyancsak nem hazai közönség révén). 

Először is boldog újesztendőt minden kedves olvasónak itt is. Nekünk mindenképpen az lesz. - Elindul egy sor új projekt, készül a friss TokajKalauz, szabadúszó Tokaj-követként folytatom az életemet (de azt hiszem ez az, amivel mindig is foglalkozni akartam). Útjára indítottam a TokajMagic kóstolósorozatot, mely egy kis borklub lenne tulajdonképpen nagy borokkal, izgalmas tokaji témákra felfűzve. Újra és újra szeretnék veletek olyan borokat közvetlenül is megosztani Tokajból, amiknek óriási történetük van. Azt hiszem, sikerült ezt méltó felütéssel elkezdeni: amikor december 14-re meghirdettem az Úrágya kóstolót, nem hittem volna, hogy pár óra múlva kétszeres túljelentkezés lesz, de ilyesfajta ritkaságoknál és ekkora kultboroknál ez talán nem is oly meglepő. Ahogy az sem, hogy a legszebb tételekből nyilván nem maradt a kóstoló végére (az mindenképp kegy a sorstól, hogy a dugós palackok elkerültek bennünket, bárcsak így lenne mindig). Hazatérvén a nem teljesen kiszáradt palackok aljáról próbáltam összecsepegtetve megörökíteni valamit Szepsy István legendás dűlős furmintjaiból, s abból mi maradt a hőskor klasszisaiból: 

Demeter Zoltán Főbor-törekvése egy olyasfajta féltő értékmegőrzésről tanúskodik, ami idehaza kivételes jelenségnek számít. Vannak ugyanis értékeink, amik már csak a levéltári és könyvtári adatokban keresehtők ki, de hála Istennek mindig akad valaki, aki kikutatja és foglalkozik vele. Zoltán 2003 és 2008 között, öt éven át küzdött, hogy a borvidék felismerje, újra felfedezze magának ez az igen ősi (1570) megnevezést. Az aszúszemek dézsmájának 1655-ös országgyűlésen való eltörlése után jött az aszú reneszánsza, mely háttérbe szorított az egész fürtösen szüretelt főbort. Mire az aszúszemeket újra elkezdték adóztatni a 19. század elején, addigra a főbor nemesi fénye egészen elhalványult, és a szegényebb lengyel piacokra szánva új termékkategória jelent meg az aszú alatti édes kategóriában, melynek útját Mária Terézia is egyengette, ukrán vagy lengyel kifejezésből szamorodni lett ennek a bortípusnak a neve. 

Az Olaszrországban nevelkedett, világlátott Zwack Izabella gyerekkori álma valósult meg 1995-ben, amikor a Dobogó pincészet története elindult. Röviddel az alapítás után társtulajdonosként csatlakozott a borász, Domonkos Attila, s a borvidék egyik legszebben működő szimbiózisa, produktív közös munkája indult el kettejük együttműködése nyomán. A kis, 5 hektáros birtok Hegyalja legjobb dűlőinek (Betsek, Úrágya, Szent Tamás) termését dolgozza föl és száraz birtokfurmintjuk rögtön a csoda 2003-as évjáratból remek fogadtatással debütált a borszeretők körében. Izabella elmondása szerint nagyon izgultak, mikor az a bor kiröppent szárnyaik alól. Most pedig, tizenöt esztendő múltán már itt van a tizenötödik palackos évjárat Dobogó Furmintja, mely Tokaj egyik legelegánsabb, legszebb, legmegbízhatób száraz furmint brandjévé érett mostanra. Tudatos,következetes és kompromisszummentes, profi munka. Nemzetközi elvárások mentén. Nagyon izgalmas volt egyben visszanézni őket egy szép ünnepi esemény keretein belül: