Mád egy kissé elfeledett ősbirtoka a hőskorszakból a Classic, mely klasszikusan szintén azok közé a pincék közé tartozik, akik a magyar piaci harcok megvívása helyett a külföldi kapcsolataikra bízták magukat. Nem is bánták meg. A három tulajdonos közül kettő német, a harmadik magyar. Ő pécsi, komolyzenével foglalkozik, s a rendszerváltás után tért csak vissza Magyarországra. Pécs környéki kísérletek után úgy döntött, hogy a klasszikus zenéhez egy klasszikus borvidék passzol igazán, így Tokaj környékén kezdett önálló birtokot építeni. Aztán 93-94-ben a bátyja is bekapcsolódott a területek felkutatásába, így végül 7 hektárra tettek szert az első osztályú Királyban és a Betsekben, 0,7 hektárra a Juharosban (besorolatlan terület, Szarka Dénesnek készülnek innen izgalmas borai). A hozam 30-35 mázsa/ha körül mozog. A birtok az édesorientáltságú pincék közé sorolandó. Néhány éve kevés száraz bor mellett alapvetően a cuvée-ben és az aszúban próbálnak minden évben domborítani.  Aszúból évente két féle készül, melyek 3, 5 vagy 6 puttonyosok, illetve aszúesszenciák lettek.

Champagne-ból sosem elég. Kevés borvidék van a Földön, ahol a viszonylag szerény adottságok ellenére akkora kultúra és hagyomány tudott lerakódni egy speciális bortípus köré, mint Reims és Epernay környékén. A champagne hosszú idők óta, jópár gazdasági válság és történelmi viszontagság ellenére is meg tudta őrizni luxustermék mivoltát, és tudjuk, hogy az ilyesmiben a franciák verhetetlenek (Bordeux, Burgundia, Cognac stb). Számos elhivatott  pezsgőház ház és pezsgőkészítő dinasztia tudta megszilárdítani pozícióit a mindenkori piaci trendek közepette. A Billacert Salmon is egy közülük Mareuil-Sur-Ay-ból. A történetük 1818-ban kezdődött, Nicolas Francois Billecart és Elizabeth Salmon házasságkötésével.

A világ nagy borvidékein már mindenütt eljutottak oda, hogy a fajta réges régen nem meghatározó paramétere egy bornak. Mármint olyan értelemben releváns csak, mint a maradékcukor-tartalom vagy a bor színe mondjuk. Egy bordói vagy egy burgundi vörös esetében már nagyon régóta nem a fajták közti különbség a fontos üzenet, hanem az hogy a borász a fajtán, az évjáraton, az apró fogásokon keresztül mit tud megvillantani a borvidék és annak szűkebb termőhelyének jellegéből. A szobor anyaga a fajta, de amit a szobor ábrázol az a termőhely egy megnyilvánulása adott évben.

A Moet alighanem a legpopulárisabb epernay-i pezsgőműhely. Nincs divatmagazin egész oldalas, szép Moet-reklám nélkül (többnyire Scarlett Johansonnal), mely hatásosan hirdeti a Champagne-életérzést. De a populáris jelleg szerintem a pezsgők stílusában is kitapintható szépen. Brut pezsgőikben (főleg a rosékban) szinte mindig érezni némi maradékcukros édességet, amitől nyilván közérthetőbb, jobban iható lesz egy száraz pezsgő (bevallhatom, nem csak a hölgyek számára). A nagyszabású rendezvény szervezőiről kaptam egy kedves telefonhívást a hét elején, hogy ha akarok, mehetek erre a VinCE kurzusra, melyet a Moet 10 borásza közül az egyik, Elise Losfelt tartott meg a korán kelő hazai közönségnek.

Sokminden történt 2012-ben. - Rengeteg változás, alakulás, fomálódás kísérte az évet. - Kívül is, belül is…persze jó volt ez így (mégis abban bízom, hogy 2013 valamiféle stabilitást, kis révbe érést hoz majd magával a sok hullámzás után). De addig is, ahogy 2008 óta minden esztendőben, úgy idén is próbáltam módszeresen a lehető legjobb borokból nyitni a családnak a meghitt ünnepre. A tányérokon hal, mákosguba, bejgli stb. A poharakban pedig…

Rendben van, értem én, hogy Furmint-Február, és hogy most már mindenki (dűlős) fajtaborokra asszociál, ha Tokaj száraz borairól hall, de biztos vannak még páran, akik emlékeznek a földtörténeti középkorból a száraz szamorodnikra is. Sokan még a szánkban érezzük a kilencvenes évekből a kerházas, erősen oxidált Brontosaurusokat, melyek gondolatától azóta is összehúzódik a szánk minden szeglete. Mi történt azóta ezzel a borkategóriával? Tényleg ennyire nincs rá igény? Tényleg ennyire nehéz elkészíteni (jól)? A hosszú érleléssel ennyire nem igazítható a piac mai elvárásaihoz? Vagy csak egyszerűen már nem trendi, nincs rá szükség?

A Nyitányról szóló kis tudósítást ott hagytam abba, hogy igen kövér ívet sikerült körbe ölelni a 2007-es aszúk szenzációs sorával. Csillagzápor, 10 ponthoz közelítő élmények sora! Ezen ív legemlékezetesebb pontja számomra a Dobogó 6 puttonyosa volt; de valamennyi aszú erősítette bennem a sajátos, kimagasló, 5 csillagos évjárat világos képét! Csak ajánlani tudom tehát őket mindenkinek, némelyikük - a borászok szerint is - szép kilátásoknak néz elébe, melyeket akár évtizedekben mérhetnénk. Az elképesztő aszúk után hibátlan folytatás volt levezetésként a gasztronómiai kalandozás, egy igazi nemzetközi szaktekintély eszmefuttatásaival. - Ronn Wiegand neve bizonyára sokaknak csenghet ismerősen: master of wine és master sommelier egyszerre (s talán ő volt ebben az első a világon, én pl még általánosba sem jártam, amikor neki már megvolt mindkét cím). Nem minden nap találkozom én sem hasonló színvonalon kóstoló személyiségekkel. De talán még érdekesebb volt egyúttal, hogy nem egy tokaji borász, vagy magyar séf beszélt a sajtok és tokajiak párosításának titkairól, hanem betekintést nyerhettünk abba, hogy a szakma egyik csúcsa külföldről hogyan is értelmezi világhírű borainkat sajtok mellett. (Sokszor elhangzik ugyanis, hogy a tokaji borok, különösen a nagyon édesek, aszúk nehezen illeszthetők napjaink nyugat-európai gasztronómiai normájának megszokott ételei mellé.)

November végén kaptam a meghívást erre az exkluzív bemutatóra, ahol ezidáig gondosan titkolt csúcsvöröseket lepleztek le napjaink talán legígéretesebb dél-pannon borászatától, a Sauska Pincétől. Mikor először a címet olvastam: ’Sauska Korai’, naívan azt hittem, ez biztos valami laza, „útómártonnapi”, 2010-es kis ízelítő lesz, aztán a linkre kattintva olvastam, a pince fiatalos hangvételű blogján, hogy ezzel bizony eléggé mellélőttem....egész pontosan 8-10 évvel mellé.

Fontos évtizedet zárunk nem sokára. Nagy dolgok állnak mögöttünk, de érzem a zsigereimben, hogy még nagyobbak előtt állunk. Sokminden történt az elmúlt esztendőkben, sok fontos, tanulsággal teli esemény. Voltak tragikus veszteségek, de még nagyobb a biztató, fiatal utánpótlás szőlész-borászaink körében. Így még az új, 2011-es év előtt kicsit rendhagyó írással jelentkeznénk. Lehet sírni, keseregni, milyen rossz nekünk, milyen siralmas állapotok uralkodnak hazánkban. Én nem fogok így neki indulni ennek az évnek (sem). Nézzék el nekem, de nem tudok, nem bizakodó lenni az új évezred első évtizede végén! Kis seregszemle az elmúlt esztendők eredményeiről.

Annyit egy borvidékünk sem fejlődött az elmúlt 10-20 évben, mint Tokaj. Vitathatatlanul a legnagyobb (jelentőségű) borrégiónk lett mind hazai, mind lassacskán nemzetközi értelmezésben is. Se szeri se száma az új pincészetek által képviselt új iskola ígéretes bortípusainak. Ma már minden borászat készít legalább egy édes cuvée-t, mely külsőre modernebb, az épp aktuális trendek szerint bármikor, bármilyenre formálható, illetve gazdaságosabban, a birtok ízlésének, filozófiájának megfelelően elkészíthető. E késői szüretelésű birtokborok - szemben a hagyományos aszúval, szamorodnival, fordítással és a többiekkel - szintén nem új keletű dolgok, de épp plasztikusságuk révén egyre jobban megszerzik közönségüket, egyre nagyobb preferenciát kezdenek élvezni mind a borkészítők, mind a borivók körében. Érezhetően elmozdultak valamerre, önállósultak egy kicsit a piacon, s már nem csak a háttérből hódítanak mint választékbővítő, elérhető árú desszertborok, melyek az aszúnál, szamorodninál talán jobban illeszkednek a modern hétköznapjainkba.