Van egy soproni borász, akiről keveset beszélünk. Ennek az egyik oka az, hogy Sopronról eleve fájóan kevés szó esik. A másik ok az, hogy Luka Enikő borai még a hazai piacon is elenyésző palackszámban készülnek. Csak jönnek, aztán már mennek is. Bizonyára sokat ad el helyben is, mivel köztudottan sokan és színesen látogatják őt. Borai pedig tiszták, elegánsak és még véletelenül sem állnak be semmilyen sorba, trendbe. S ha mondjuk én valamit szeretek a jegyzett 3-4 soproni borászban, akkor a saját útjuk, stílusuk mindenképpen az (Ráspi, Weninger stb).

Repülnek az évek, lement a tizedik Etyeki Pincefesztivál is nem rég. Mi pedig Lacival most voltunk ott először (erre mondjuk nem vagyunk büszkék). Remekül megszervezett hétvége, ahol a sok fontos borász (Demeter Zoltán, Bott Frigyes, Maurer Oszkár és Balla Géza azért nem megy el minden fesztiválra) mellett gyermekprogramok, komoly neveket fölvonultató koncertek csalogatják egy borvidék szívébe, Etyek legfontosabb csomópontjaihoz a látogatókat. Színvonalas honlap, magyar borászválogatott, fesztiválbuszok, pezsgő mint fő téma. Rókusfalvy Pálék megmutatják, hogyan kell összerántani egy közkedvelt és sikeres borfesztivált.
Persze a főváros közelsége is sokat jelent, a recept pedig valahogy így fest: a helyi pincék, boros helyszínekhez hozzárendelnek néhány Etyeken kívüli pincét, hogy minden pohárba jusson borból ilyen is, olyan is. Következzen néhány töredékes jegyzet a fesztivál boraiból:

Az In Vino Consulting és a Terroir Club újabb közös szervezésű bemutató keretében próbálta méltó módon bemutatni a hazai borászati értékek egy kisebb szeletét. Az őszi Borszalon mellett könnyen lehet, hogy tavasszal egy szűkebb tematika szerint követik a Kékfrankos-napot hasonló színvonalú bemutatók, ahol tehát nem az összes, beválasztott, természetességre és egyediségre filozófiát alapozó borászat vesz részt, mint ősszel, hanem egy kisebb, konkrétabb téma mentén lehet a borokkal ismerkedni. Ezúttal tehát legnagyobb területen termelt (kék)szőlőfajtánk, a Kékfrankos került reflektorfénybe.

Izgalmas képviselőjét ismerhettem meg a Zweigeltnek Matiasékéban nem rég. Új technológia szülötte, melyet Kiss Gábor, a borász fedezett föl külföldön, s melynek lényege tulajdonképpen a magok áztatás előtti hatékony elválasztása. Meglepően halvány szín egy Zweigelthez képest: meggyes bíbor. Nagyon harsány illat, feketeribizlivel, rengeteg bogyós gyümölccsel. Lágy és krémes textúrájú vörösbor, kimondottan puha tanninokkal, újvilági behízelgéssel, közel tökéletes arányérzékkel tálalva. Nem mondanám rá vakon, hogy ez egy fajtajelleges Zweigelt, tele van érzékeny Pinot-s bájjal, miközben mediterrán bujaság is akad benne bőven. Szép vörösbor.

Tavasszal a Bortársaság tartott nagyszabású bortavaszos partnertalálkozót (jóég mennyi minden történt azóta, mintha évek teltek volna el…), decemberben pedig Zwack Izabella és a ZIB borászai mutatták be a Soroksári úton, hogy hazai viszonylatban bizony erre a szortimentre is oda kell figyelni (bevallom, én például életemben először jártam a Zwack-házban). Bár keveset beszélünk az itt föllelhető borokról, de közben olyan borászokat tudhat a kereskedő a maga oldalán, akik neve – azt gondolom – maximálisan önmagáért beszél: Szecskő Tamás, Balogh Zoltán (SAP), Ráspi József (bár nem kizárólagos), hogy csak néhány radikális példát ragadjak ki. Persze a nagykereskedők világa hazánkban megint egy külön, összetett és sokszor nehezen követhető sztori (aki tudja, érti…). Ebből az évből az évben az utolsó előtti komolyabb kóstolásom jegyzetei következnek.

Színe intenzív, fiatalos céklalé szerűen lilás bíbor (gyakorlatilag még a poharat is megfogja, bizonyára a Zweigeltnek köszönhetően). Illatban portugieseres őrölt kávé, lédús erdei gyümölcsök valóságos rengetege. Aztán ízében olyan, mintha ezekből a roppanóan friss gyümölcsökből egy jó marékkal gyömöszölnék a számba. Elképesztően friss és üdítően lágy vörösbor. Finom savak, semmi él, semmi  komolykodás, csak csúszik nagyon, ahogy kell.

A fajtához hű lilás, villanások a színben. Illatában sok-sok csonthéjas gyümölcs, szilva, cseresznye stb. A korty közepesen intenzíven gyümölcsös, enyhe fűszerességgel a háttérben, nem túl testes, de nem is annak készült. Egyszerű, hétköznapi beszélgetős bor.

Illatban mintha Piroska kosarába csöppennénk, ami tele van fekete színű erdei gyümölcsökkel: szeder, fekete ribizli, némi fekete cseresznye. Kóstolás után ezekkel az aromákkal jól harmonizáló gyümölcsös zamatokat kapunk, egy kevés fával, és pörkölt kávéval, melyek békésen meghúzódnak a háttérben. Ugyanakkor a savgerinc is hangsúlyosan jelen van borunkban, és szép tartást ad a címkén görbe hátú Ördögnek. Túlzások nincsenek, helyette szép egyensúlyt kapunk. A hagyományosnak tekinthető hazai kékfrankos, kadarka és zweigelt valamint a bordói iskolát képviselő, gyümölcsös merlot ördögi szövetsége, mely a hétköznapi esték, vacsorák méltó kísérője lehet.

Borokkal foglalkozni többek közt azért is nagyon izgalmas szakma, mert az ember eleinte a borokon keresztül próbálja kiismerni a borászt, majd a szerencsés kóstolás közepette alkalom nyílhat a borászon keresztül megismerni a borait. Hazánk igen sok és sokféle borászegyéniséggel büszkélkedhet, melyek története általában számos hasonlóság (a természet és a környezet tisztelete, a terroirhoz való kötődés, valamiféle tökéletesség keresése) mellett rengeteg sajátosságot is mutatnak. Van aki még a korábbi rendszerben szerzett pozíciói vagy büszkeségre kevésébé okot adó „borászati” tevékenységének köszönheti mai sikereit; van akinek fölmenői évszázadokkal ezelőtt is borkészítéssel foglalkoztak; volt, akinek elege lett a főváros csitíthatatlan zajából, és leköltözött hegyaljára, hogy a szőlők közt keresse a válaszokat; olyan is akad, aki a nagyok mellett tanult itthon és külföldön, majd szép lassan önállósodott; és ott van Ráspi József, aki amellett, hogy az egyik legmélyebb tiszteletnek örvendő hazai étteremvezető, egyik nap elhatározta, hogy sajátos hozzállását az élethez, a gasztronómiához mint hivatásához, a borkészítésben is kamatoztathja.

Egy régi-régi Orsolya-kóstoló villámbeszámolója következik. Nem egyszerű az Orsolya Pince borait beszerezni, egyrészt mert kis mennyiségben készülnek, másrészt mert, nincsenek mindenhol (bár ez a két ok erősen összefügg). Így amikor megláttam néhány vörösborukat a debreceni Esszencia Borszaküzlet honlapján azonnal lecsaptam rájuk. Először kóstoltam tőlük vörösöket, eddig csak halottam, hogy jók. Sekélyes kapcsolatunkat eddig csak egy Abrakadabra jelentette. De tény, hogy vörösben is jók! A kóstolóra július végén került sor…