Hudák Péter és felesége, Bodnár Linda közösen viszik Tokaj belvárosában ezt a felettébb családias családi borházat, melyhez egyébként öt szobás vendégház is tartozik (arra az esetre, ha esetleg valaki a borozás és a finom falatok után megfáradva, frekventált helyen szállna meg, kézenfekvő opció). Összesen másfél hektárt művelnek, mindet Tokaj mellett, a hegy keleti fekvéseiben. Ahogy Péter fogalmazott, ő csak itt művelne szőlőt, itt nőtt föl, nem is tudja elképzelni, hogy másutt, északabbra kalandozzon. A Baksa, Meleg-oldal és Verebes-dűlőkben találhatók területeik, melyek a lösz ellenére szépen megőrzik savaikat. A szortiment elég szerteágazó. Péter, miután a Királyudvarnál, Hétszőlőnél és a Béresnél eltöltött hosszú éveket, tapasztalatait főállásban is a Paulaynál kezdte kamatoztatni. Éves szinten 3000-4000 palackot töltenek le.

Ahogy arról már előzetesen hírt adtunk mi is, szeptemberben idén is sikerült összerántani a legfontosabb löszön ténykedő pincéket. Ezúttal azonban (bár a főszereplő most is Tokaj Hegyalja volt) Szekszárdról és Pannonhalmáról is érkeztek kóstolásra váró borok a Magyar Borok Házába.
A tavalyi rendezvényen is megtudhattuk, hogy a lösz mint alapkőzet teszi igazán szigetszerűvé és specifikussá a Tokaji-hegyet a borvidéken belül. A Tarcaltól délkelet felé egészen Tokajig található dűlők adják a tokaji első osztályú termőhelyek jelentős részét. Geológiai értekezés keretein belül pedig kiderült, hogy különféle ásványokban sem szegényebb talajforma a lösz a talán jobban megbecsült vulkanikus területeknél. A kulcsszó számomra mindig a kecsesség, az elegancia ezeknél a tételeknél. A zsírosabb, masszívabb mádi vagy még északabbi boroknál a löszösek mindig kedvesebbek, érzékenyebbek. A legfőbb tanulság a szinte kivétel nélkül 2011-es száraz borok kapcsán, hogy az évjárat példás egyensúlyú borokat szült (bennük trükkösen érvényesülő analitikai adatokkal). A maradékcukor gyakori, ám a jó savakkal sincs gond a legtöbb helyen, s ami a legüdvösebb, hogy kilógó alkohollal és fával sehol nem találkoztam. Főszerepbe került tehát a termőhely.

A rendezvényt Kovács Tibor, a monopol, löszös, első osztályú területet is lefedő Hétszőlő birtokigazgatója nyitotta meg most is.

A pénteki érkezést, friss tételek kóstolásával egybekötött pinceszemlét követően, másnap várt ránk a tulajdonképpeni „Ne csak írja...” munka dandárja: maga a metszés. Jó hangulatban telt a Csontos-dűlő friss levegőjén töltött idő, és azt hiszem, mindenki gazdagabb lett egy szakma-közeli élménnyel. S mindezt megsüvegelendő - ha már bor-őrült írástudók jöttek itt össze - Juditék izgalmas vakkóstolóval készültek, melyre vinni is lehetett féltve őrzött gyöngyszemeket; a megkötés mindössze annyi volt, hogy a bor tokaji legyen és 2007-es. Nem titok, szeretem ezt az extrém forró évjáratot, fontos szerepet is kapott tokaj-rajongásomban. Szárazban is, édesben is, sőt aszúkban is kiemelkedő esztendőnek mondható, dús és telt borokkal. Ha az alkohol nem szállt egekig, és a savak nem égtek el, akkor komoly minőség elérésére volt sansz, ám az érlelhetőség kérdését máig nehéz lenne megválaszolni. Februárban a 2005-ös és 2006-os Furmintok már sokat bizonyítottak; most a 7-eseken volt a sor, hogy a szigorú asztaltársaságot levegyék lábukról. Én egy száraz tétellel adóztam a közös tanulságok oltárán, s izgatottan vártam, mi sül ki az egészből. Vendégként hovatovább Demeter Zoltán, Dorogi István és Berecz Stéphanie csatlakozott borokkal a hónuk alatt (Berecz Zsolt pedig remek halászlével), izgalmas tanulságokat megfogalmazva a borok kortyolása közben.