Az egész történet onnan indult, hogy még egy évvel ezelőtt sikerült rálelnem Pécsett Szepsy István első Nyúlászójának, ennek a régi klasszis száraz, dűlős Furmintnak egy utolsó kövületére. Akkor nem éreztem még magamban elég elszántságot, fölkészültséget, hogy meg merjem venni (tartottam az évjárattól is), de azóta utána olvasgattam, s mivel a vinotékában azóta is megvolt a palack, édesapámnak meg pont arra volt dolga nem rég, így mégis lecsaptam rá (egy 5-ös Szent Tamás még most várja gazdáját, akit érdekel, írjon, elmondom merre van, viszont cserébe én is ott lennék fölbontásakor). Hozzácsaptuk még az egy korú, szintén első Szerelmi Hárslevelűt Demeter Zoltántól és egy évjáratazonos Királyudvar birtokbort, mely szintén a fenti két borász munkája (ők a bolt eldugott szegleteiből kerültek elő egyébként), elkerülhetetlen volt, hogy ne így együtt kerüljön ki belőlük a parafa. E három 2005-ös száraz tokajival a poharakban arra a kérdésre kerestük hárman a válaszokat, meddig jutnak a legszínvonalasabb tokaji pincék nagyra becsült száraz (dűlős) fajtaborai egy visszafogottabb, hűvös, csapadékos, országosan közepesnél gyengébb, Tokajban mondjuk közepes/átlagos évjáratból (?).

A Nyitányról szóló kis tudósítást ott hagytam abba, hogy igen kövér ívet sikerült körbe ölelni a 2007-es aszúk szenzációs sorával. Csillagzápor, 10 ponthoz közelítő élmények sora! Ezen ív legemlékezetesebb pontja számomra a Dobogó 6 puttonyosa volt; de valamennyi aszú erősítette bennem a sajátos, kimagasló, 5 csillagos évjárat világos képét! Csak ajánlani tudom tehát őket mindenkinek, némelyikük - a borászok szerint is - szép kilátásoknak néz elébe, melyeket akár évtizedekben mérhetnénk. Az elképesztő aszúk után hibátlan folytatás volt levezetésként a gasztronómiai kalandozás, egy igazi nemzetközi szaktekintély eszmefuttatásaival. - Ronn Wiegand neve bizonyára sokaknak csenghet ismerősen: master of wine és master sommelier egyszerre (s talán ő volt ebben az első a világon, én pl még általánosba sem jártam, amikor neki már megvolt mindkét cím). Nem minden nap találkozom én sem hasonló színvonalon kóstoló személyiségekkel. De talán még érdekesebb volt egyúttal, hogy nem egy tokaji borász, vagy magyar séf beszélt a sajtok és tokajiak párosításának titkairól, hanem betekintést nyerhettünk abba, hogy a szakma egyik csúcsa külföldről hogyan is értelmezi világhírű borainkat sajtok mellett. (Sokszor elhangzik ugyanis, hogy a tokaji borok, különösen a nagyon édesek, aszúk nehezen illeszthetők napjaink nyugat-európai gasztronómiai normájának megszokott ételei mellé.)

ÚJ ROVAT INDUL A TÁNCOLÓ MEDVÉN!! Sokat beszélünk, írunk a terroirról, a mikrotermőhelyek, a dűlők kiemelt fontosságáról (nem csak Tokaj kapcsán). Az évjárattal, a fajtával, a technológiával szemben egy olyan állandó tényező, melyet, ha a borász hagy érvényesülni, akkor az ásványok, a talaj mélyebb rétegeinek üzenetét nyerhetjük el a bor révén. Nem véletlen, hogy Franciaországban, főleg Burgundiában, ma már egyértelműen a termőhely szerepel a címkén legnagyobb betűkkel: Montmains, St. Emillon, Charmes-Chambertin stb. Szerencsére hazánkban is egyre nagyobb teret adnak már a komolyabb borászok a termőhely kiteljesedésének: Úrágya, Lapis, Kopár, Paptag stb...ezen dűlős borokkal már több évjárat óta nyílik alkalmunk ismerkedni (egyelőre csak pár borászatnak köszönhetően). Megpróbáljuk ezen a rovaton belül összeszedni egy adott dűlőről a neten föllelhető anyagokat, illetve próbálunk borászokkal is kapcsolatba lépni, hátha tudnak segíteni a gyűjtőmunkában. Lesz mit összegereblyézni ebbe a kis dűlő-adatbankba, mely reméljük, sokak számára nyújt majd tájékozódási lehetőséget, és egyre többen figyelnek majd föl (a sokszor valóban nem olcsó) dűlős borokban a termőhelyek nagyszerű egyediségre, sokszínűségére.

Ezúttal partnerként, hivatalos úton nyílt alkalmam eljutni erre a nagy szabású, és még nagyobb merítésű bemutatóra, ahol a hazai borkereskedések borkereskedése, a Bortársaság próbálta meg összehozni a szakmabelieket, nagyker-partnereket a szortimenttel egy kimondottan színvonalas, fél napos rendezvény keretein belül (külön buszokkal vitték a népet belvárosból, számos borász jelen volt stb, úgyhogy összességében le a kalappal, egyedülálló kezdeményezés). A továbbiakban nem szeretnék ennél szárazabban és személytelenebben fogalmazni az eseményről. Örültem a meghívásnak, tényleg rengeteg olyan tételt vizsgálhattam meg itt, melyet amúgy nem tudnék (gyakorlatilag minden komolyabb borászat jelen volt). Beszéljen helyettem a kiszemelt 44 bor.

Mindenkinek az életében, aki borokkal foglalkozik bizonyos ideje, voltak sorsfordító tételek, melyek átírtak benne (sok)mindent, s elindították a megismerés különböző ösvényei felé, annak is a sűrűjébe. A kezdetekkor vakmerően (szinte) 10 pontosaknak éreztük őket, ma már lehet, hogy pirulva csak szűk 7-est adnánk nekik, mégis nosztalgikus öröm visszagondolni rájuk. Érdekes, hogy nekem is inkább vörösborok élnek a legélénkebben a fejemben (azóta ez sokat változott, ami itt a bejegyzések alapján is kitűnhet). Kezdetben szerintem mindenki úgy érzi, a barrik vörösbor az igazán nagy bor. Aztán jönnek a komolyabb fehérek, és ahogy Marci mondani szokta: végül minden kétséget kizáróan az aszúra kerül föl a legnagyobb korona. Gondoltam, miért ne osztanánk meg a kedves olvasókkal, nekünk mik voltak az első kedvencek a kezdetekkor.

Sokat töprengtem, morfondíroztam Tokajból hazafele a vonaton (a többiek már mind édeseket álmodtak a megkóstolt, finom boroktól mellettem), hogy miképp tudnám leghitelesebben/legáttekinthetőbben (nem is túl terjengősen, ahogy hajlamos vagyok) átadni, milyen élményekben volt részünk Hegyalján az első (boros) látogatásunk alkalmával. Nehéz. Én amúgy is napokig a hatása alatt vagyok olyan embereknek, akik mélységeiben, összekapcsolódva látják a világ dolgait/problémáit/örömeit/harcait. Szepsy István és Demeter Zoltán pedig ilyenek, hisz sok éve tanítja/edzi már őket a természet szeszélye, a szőlő kitartása, a föld mélysége, az emberek felszínessége. Adtam egy hetet magamnak, hogy teljes egészében lecsapódhassanak az ingerek. Meglátogattunk 4 pincét, akik a rendszerváltás után mind különböző módon próbálták a borvidék romjaira újra fölépíteni a jót, az igazit, a komolyat. Merőben másképp, máshova jutottak el ezalatt, a kiemelkedő színvonal azonban közös értékük. Már most látom, legjobb lesz, ha szét bontom a 4 helyszínt, és úgy próbálom visszafejteni az események láncolatát, hisz annyi mindent láttunk, kóstoltunk.

Mennyi, de mennyi minden történik mostanában, ami megint csak Tokajjal kapcsolatos, vagyis inkább neki köszönhető. Épp csak pár napja értünk haza a borvidékről (mely kapcsán készül egy egész bejegyzés-ciklus). S rögvest arra jöttünk vissza, hogy itt a fővárosban februárban minden a borvidék fő fajtájáról, a furmintról szól. Ennek kapcsán talán a legkomolyabb rendezvényt Kató András és csapata hozta tető alá, a Terroir Clubbal. Nem csupán hétköznapi furmintokat vonultattak föl, hanem mellettük gigantikus óriásokat is előszedtek, akik azóta a száraz tokaji iskola legendás sarokkövei, mérfölkövei, viszonyítási pontjai lettek az elmúlt fontos évtized alatt. Akinek netán kétségei lennének afelől, hogy a furmint jó eséllyel a világ egyik legsokoldalúbb, legszínpompásabb fehér szőlő fajtája (szárazban, édesben is), javaslom, - akár szép fokozatosan - ismerkedjen meg az alábbi tételek még fellelhető darabjaival!

A magyar bor újkori útkeresésének történetmesélését legutóbb 2005 végén hagytam abba. Az évtized első felében megjelentek tehát az első igazi referenciaborok, az első újkori nagy évjáratoknak köszönhetően (1999, 2000, 2003). A barrikhordó sok helyen még mindig főszereplő, kékszőlők közt a Cabernet sauvignon szintén, de az első bíztató márkák (Kopár, Duennium, Primarius stb) felépítésével a dél-pannon régiók – Villánnyal az élen – elkezdték ébredésüket. Egerben Lőrincz György, Bukolyi László kezdenek nagy telepítésekbe a legjobb termőhelyeken. Tokaj száraz és édes újragondolását pedig Szepsy István és Demeter Zoltán kezdik el együtt a külföldi tőkével, romokból újjáépített Királyudvarban, olyan komoly nevekkel karöltve, mint a szintén külföldi érdekeltségű Oremus, Royal Tokaji és Disznókő pincészetek.

Lement az adventi hajtás, rezignáltan zártam le december 24-én délután a bolttal együtt a lélektelen kereskedői életet, s jöhetett végre a hőn várt magánélet! A jó borissza az ünnepekre tartogatja gyűjteményének legféltettebb kincseit. Karácsony ugyanis nem csak államvallásunk, nem csak a családi együttlét, a szeretet, nem csak az ünneplés és a nyugalom, de az önfeledt evés és ivás kimondott/ki nem mondott ünnepe is. Különös gonddal ügyelek arra, hogy az ünnep minden napján a legszebb boraim közül kortyolgasson a rokonság. Ujjnyit azonban minden palack alján hagyok, hogy kettesben maradhassak a borokkal, s a blogra is jusson valami belőlük.

Fontos évtizedet zárunk nem sokára. Nagy dolgok állnak mögöttünk, de érzem a zsigereimben, hogy még nagyobbak előtt állunk. Sokminden történt az elmúlt esztendőkben, sok fontos, tanulsággal teli esemény. Voltak tragikus veszteségek, de még nagyobb a biztató, fiatal utánpótlás szőlész-borászaink körében. Így még az új, 2011-es év előtt kicsit rendhagyó írással jelentkeznénk. Lehet sírni, keseregni, milyen rossz nekünk, milyen siralmas állapotok uralkodnak hazánkban. Én nem fogok így neki indulni ennek az évnek (sem). Nézzék el nekem, de nem tudok, nem bizakodó lenni az új évezred első évtizede végén! Kis seregszemle az elmúlt esztendők eredményeiről.