Villányban minden más borvidékünknél hamarabb és erősebben jelentek meg a 90-es években a nagy családi pincék. Akik először ébredtek, azok a meghatározók ma is, szükségtelen neveket sorolni. A legtöbb borvidékünkön mostanra a kis pincék, ha zárványszerűen is, de tényezőkké váltak. Villányban ezek a kis manufaktúrák talán kevésbé jelentősek, de néhány éve ezen a fronton is van mozgolódás. A kicsiket néhány lelkes külföldi befektető is erősíti, így egy kedves és világlátott pár: Heumann Evelyn és Erhard pincészete, akik gyüttmentekként nem jutottak pincéhez a városban, ezért egy kevéssé hangulatos, ám a célnak épp megfelelő ipari épületet szemeltek ki borászati álmaik megvalósításához. Minden négyzetcentiménterét ki is használjak a létesítménynek. Elképesztő tisztán és precízen dolgoznak. Nyilván a külpiac a meghatározó számukra, és ehhez kellő inspirációt is gyűjtenek kóstolással. Boraikkal korábbi munkahelyemen már találkoztam, Terra Tartarojukat nagyon szerettem, de ideje volt a frissítésnek:

Kell-e még külön ecsetelni a Gróf Buttler kapcsán a korszakokat; Bukolyi László jelentősségét és ellentmondásos szerepeit, a látszólagos hanyatlás utáni 'gb' borok áruházi sikereit, Herczeg Ágnes szerepvállalását? Benedek Péter után egy másik fiatal borászra, immár Adamovich Károlyra hárultak a borkészítés feladatai. Az itt kóstolt borok még részben kettejük csapatmunkájából születtek meg. Konkoly Mihály sommelier meghívására érkeztem a Kogart Házba múlt héten, hogy megismerjem általa, Mikuska Péter, új birtokigazgató és persze a borász jóvoltából a pince jelenlegi helyzetét és borainak jelenlegi karakterét is.

Pár hónappal ezelőtt már megénekeltem a 2011-es Weningerek fényességét. Talán már akkor is elmondtam: idehaza nem nagyon tudnék mondani olyan vörösboros termelőt, aki annyi örömet, izgalmat okozott volna mostanság boraival, mint ifjabb Franz. A biodinamikus átállás végeredménye az lett, hogy a soproni tehetség 2010-re hátrahagyta a súlyos, koncentrált vörösöket, de még a sokszor felrótt penetráns istállók hangulatát is. A gyengécske évjárat tiszta és ízig-vérig sopronias tételeivel egész más szellemiség öltött testet poharainkban, s - ahogy említettem - vált idehaza egy teljesen önálló, izgalmas stílussá. Ez a stílus 2011-ben még tovább finomodott; mostanság debütál az évjárat Syrah-ja és Frettner Franc-ja is. - Mellettük a többi forgalomban lévő 10-es és 11-es borokat kóstoltam végig nem olyan rég. Akár Kékfrankosról, akár Pinot-ról, akár Cabernet-ről van szó, az egyedi és megnyerő Weninger-vonások jól kitapinthatók:

Számomra nem volt kérdés soha az elmúlt években, hogy legtöbbre hivatott vörösboros régiónk Szekszárd (na jó, Egerrel holtversenyben). Ma már magától értetődő, hogy Villánnyal szemben talán csak arculatbeli (wellnesshotel-beli) a lemaradás, az adottságok jelen vannak. Míg Villányban talán inkább a nagyborászatok (családi név alatt) váltak egyeduralkodóvá, addig Szekszárdon elég összetett és vegyes kép alakult ki: nagyok, közepesek és kis családi pincék egyaránt megtalálhatók, s gyakorlatilag minden évben föltűnik erre pár új és ígéretes név. -Itt egy ígéretes Kadarka, amott egy szép bikavér. A kép persze tisztulhatna mindenféle tekintetben, mert eligazodni még térképpel is nehéz, néha még pincén belül is (amint azt a posztban szereplő pince borai is tanúsítják majd). Kétféle Rosé, öt féle fajtabor (mindegyikvől alap és válogatás), ugyanennyi féle házasítás és minimum kétféle csúcsbor. Nem sok ez egy kicsit?

Húsos vastag bor, tejszínes cappucinos fával. Hordóvanília, vastagság, a szesz érezhető, de belefér, érett csersavak, drága hordó. Azért a pincénél érzékelhető 2009-től egy kis konszolidálódás!

Újvilági borokról nem könnyű írni. Az itt szereplő két pince is hosszú ideje rengeteg olyan bort mutatott már, amiben igazából nem lehet hibát találni, annyira professzionális a kivitelezés, hogy szinte a jelzők sora és a pontozás is elveszti minden (maradék) értelmét. Holott persze nyilván nem 100 pontos borok ezek sem, csak nincsenek benne hibák, nem lövünk velük mellé, ha vendégségbe megyünk, kiegyensúlyozottság árad belőlük.

Puskaporos, káposztás illat. Ízre az évjárattól nem meglepő módon lágy, vékony és rövid bor. Egyszerű felépítés, szárító érzettel a végén. Mégsem áll neki rosszul ez a mérsékeltebb klímahatás, végre nem egy túlzó, súlyos, darabos shiraz délről.

Fiatalon szerettem ezt a bort. Most nem mutatott szép formát egyáltalán. Fülledt illat, amiben egy túlzó, émelyítő liliomosság dominál (rendellenes reakcióra, borhibára gyanakodtam). A kortyot is körbelengi ez a homályosság. Eukaliptuszos, édeskés, darabos és egyensúlytalan bor.

Idén is megrendezésre került a nagyszabású Badacsony New Yorkban rendezvény, mely impozáns helyszínen vonultatja föl a festői szépségű borvidék közel összes jegyzett pincéjét. Ez a látványos összefogás idehaza üdvös és a maga nemében valóban példátlan, de a szemem azonban továbbra is csak félig nevet, hisz a kép nem tud egységes lenni, gyakorlatilag ahány stand, annyi féle színvonal. - Ha valaki kicsit is naprakész, könnyen kiszámítható, hogy melyik egy-két asztalnál fog jó, melyiknél közepes (ez a döntő hányad), sőt melyiknél hibás (!) borokat kóstolni (bizony utóbbiból idén sem volt hiány, pedig próbáltam biztosra menni). A sok résztvevő által elhozott túl sok tétel pedig eleve lehetetlenné teszi, hogy az egyszeri ember véletlenszerűen megtalálja a fonalat. A Szürkebarát 30 árnyalata kezdeményezés is pozitív alapvetően, de éppen ez a fajta mutatja meg szerintem a legkevésbé kifejezően egy bazaltos, vulkáni termőhely markáns arcéleit, adottságait.

Mély szín. Sült krumplis, tejszínes, kukoricás illat. Ízben nagy, de mégis konszolidált és elegánsan rétegzett bor. Étcsokis, szép és igényes hordó. Nem kell kapkodni a fölbontással.